Beáldozott igék

Az igekötő sikeres szófaj. Ezek a szavak nem a finnugor korból eredeztethetők, nyelvünk önálló életében jöttek létre, ámbár a rokon obi-ugor nyelvekben is megtalálhatók. Azért mutatkozott igény irántuk, mert az igékkel jelölt cselekvésekről és történésekről bővebb, részletesebb mondanivalójuk volt elődeinknek, mint amennyit maga az ige általában jelölt. Az 1200 előtt született Halotti beszéd és könyörgés már tartalmaz igekötőszerű alakulatot, amikor arról van szó, hogy Ádám és Éva torkát csaknem „megszakasztotta” a tiltott gyümölcs leve. A korabeli valószínű kiejtést követve ezt olvashatjuk: „És oz gyimilcsnek úl keserűv volá vize, hugy turkukat migészokosztjá volá.”
Itt a „migé” nyelvi elem még mutatja, hogy az igekötők korábban határozószók voltak, rag is volt rajtuk, amely később elmaradt. Ebben az esetben a „meg” igekötő alakult ki, amely általában a cselekvés, történés vagy létezés befejezettségét jelöli. Ez idő tájt, vagyis az úgynevezett korai ómagyar korban újabb és újabb igekötők jöttek létre, és ezek évszázadok sora óta élnek és virulnak.
Az igekötős szerkesztmények használatában ma is az tapasztalható, hogy bizonyos helyzetekben a beszélők, írók úgy érzik, valamilyen igekötővel összekapcsolva egy-egy igét újabb, pontosabb kifejezést hoznak létre.
Ezek a szerkezetek azután példaként szolgálnak a többi beszélő számára, így egyik-másik igekötő a vírusok terjedési sebességével jut el a legkülönbözőbb igékhez, és telepszik hozzájuk. Hasonló a helyzet mindenféle divatjelenséggel.
Nézzük a példákat! Efféléket olvashatunk és hallhatunk lépten-nyomon: „egy aktuális poén kedvéért beáldozta a Lakitelek-mítoszt”; „a pénzügyminisztert beáldozzák a nagy államháztartási hiányért”; „a hivatal elnökét azért kellett beáldozni, mert hibát követett el”; „az önkormányzatoknak a fejlesztési pénzeket is a működésre kell beáldozniuk”. A „beáldoz” igekötős szót legújabb, éppen egyesztendős értelmező kéziszótárunk nem tartalmazza, ami mutatja, hogy meglehetősen új fejlemény.
Hasonló és viszonylag új alakulat: „ehhez bátorság kell, bevállalás”; „bevállalják a különböző párttisztségeket”; „vannak emberek, akik bevállalják saját esendőségüket”; „a kormány kudarcra van ítélve, ezért bevállalják az új miniszterelnököt”. A „bevállal” igét már az említett értelmező kéziszótár a bizalmas nyelvhasználat elemeként tartja nyilván. Nem lehet tudni, ez a bizalmas jelleg meddig marad használati jellemző. Átmehet a szó a köznyelv rétegébe, de az is előfordulhat, hogy mint divatjelenség múlik el.
A harmadik szó használatára a közelmúlt sajtójából: „a tisztiorvos bevizsgálta a város ivóvizét”; „a hatóság bevizsgálta a kereskedelemben kapható valamennyi fűszerpaprikát”.
Amennyire a hagyományos nyelvhasználat mutatja, többször fölöslegesnek látszik a „be” igekötő, a példamondatok voltaképp nélküle is ugyanazt jelentik. Olvassuk el így az egyik fentebbi mondatot: „vannak emberek, akik vállalják saját esendőségüket”.
A „beáldoz” jelentése mintha a szokásosabb „feláldoz”-zal lenne azonos, e szóra cserélve a példák igéit ez jól észlelhető: „a pénzügyminisztert feláldozzák a nagy államháztartási hiányért”. Vallási szertartásokban valakit vagy valamit lehet feláldozni, és valaki maga is feláldozhatja magát valakiért vagy valamiért. Sokan ismerjük Petőfi Sándor sorait, amelyekkel az 1847. évet kezdte: „Szabadság, szerelem! / E kettő kell nekem. / Szerelmemért föláldozom / Az életet, / Szabadságért föláldozom / Szerelmemet.”
A „bevizsgál” a köznyelvben szokásos „megvizsgál”-t váltotta fel, főként a szakmai-hivatali nyelvhasználatban. Ám például az orvosi nyelvben nem él, a beteget többnyire megvizsgálják. A szakmai nyelv zsargonja lett a bevizsgál, lehet azonban, hogy előbb-utóbb a köznyelv része lesz.
Akármiként alakul is a megtárgyalt (bevizsgált?) igekötős igék sorsa, az igekötők nyelvi karrierjét nem fogják föláldozni (beáldozni) a magyar nyelvhasználat oltárán; ezt tapasztalja ezután is, aki megvizsgálja (bevizsgálja?) sikeres életüket. Minthogy a nyelv állandóan változik, lehet, hogy (bizalmasan szólva) „bevállalja” a „beáldoz”-t is.