Bolond reggel

Zsuzsanna reggel azzal ébreszt, hogy álmában megmart egy vipera. Egy élelmiszerboltban történt az eset, és ő persze figyelmeztetett, hogy ne hősködjek, de hiába beszélt nekem, én berontottam a boltba, aztán kitántorogtam, elbotladoztam a villamosmegállóig, ahol összeestem és meghaltam.
Ezalatt én Nápolyban jártam álmomban. Katonák üldöztek a városszéli raktár-bánya-vasútállomáson, fürdőnadrágban inaltam, de amikor megláttam, hogy milyen messzi a város, és nekem mezítláb kellene átvágnom tarlón, tökön és paszulyon, azt gondoltam, inkább stoppolok. Az erdőben szembepöfögött egy rozzant háromkerekű moped, a fogatlan, züllött bácsi felvett volna, de előbb behúzódott egy rongyos zsákkal a sárga raktár fala mellé, s belevizelt a zsákba. Bolond ez, eszméltem fel, és inkább visszakullogtam a bánya-raktár-tüzéptelepre, ahol lengén öltözött, mosolygós olasz lányok vártak, és már kezdtem volna összemelegedni velük, amikor Zsuzsanna felébresztett.
– Jellemző – mondja a reggelinél –, kinek kell becsörtetnie a boltba, amelyikről messziről látszik, hogy vipera van benne.
– Csillagom, miért pörölsz? – felelem neki. – Te álmodtad a viperát, nem én. Miért nem álmodtad azt, hogy elsétálunk a gőzfürdőbe, aztán beülünk egy cukrászdába, és képviselőfánkot eszünk? Kinyíratsz a kígyóval, aztán, amikor az olasz lányok rám mosolyognak, és pörkölt mandulával kínálnak papírzacskóból, felébresztesz, és még neked áll feljebb.
– Miféle lányok? – kérdezi Zsuzsanna. – Te nápolyi lányokkal álmodsz, amíg én gyanútlanul alszom? Te nápolyi lotyókkal enyelegsz, amikor én meggebedek a fájdalomtól a villamosmegállóban, mert haldokolsz?
– Honnan tudod, hogy nápolyiak? Egyetlen szóval sem mondtam, hogy nápolyi lányok. Különben is, ki álmodta ezt az egészet? Ki álmodik örökkön-örökké kígyókkal, pókokkal, krokodilussal?
– Igen, mert neked mindig hősködnöd kell! Ki kergetőzött a tűzhallal?
– A tűzhal nem támad. A világ legnyugodtabb hala. Semmitől sem kell tartania.
– És mi van, ha ő ezt nem tudja? Ha bal lábbal kelt fel? Ha rád néz, és viszketni kezd a tenyere?
Nagyobbik lányom támolyog elő, álomtól kótyagosan áll az üvegajtó előtt.
– Képzeljétek – mondja –, azt álmodtam, hogy meghaltam, és amikor felébredtem, kiderült, hogy igaz. Olyan szomorú voltam.
Telihold van, hogy mindenki megbolondult? – gondolom magamban, és eszembe jut, hogy már előző éjjel is kelekótya álmok gyötörtek. Azt álmodtam, hogy vidoran ébredek, azzal az elhatározással, hogy futni fogok. Hétágra süt a nap, az égen habos felhők dagadoznak, a szomszéd lakásból a torreádorinduló taktusai szűrődnek át a falon. Kinyújtózom az ágyban, elégedetten ropogtatom a csontjaimat. Mától reggelente futni fogok. Egy éve tervezem, s ma végre belevágok. De hol fussak? A Margitszigeten? Nem, nem, ott megláthatnak. És olyan vagyok, mint a lottyadt paradicsom. Úgy nézek ki, mint egy kanadai sütőtök. Így nem mehetek emberek közé. Nem szerzem meg nekik azt az örömöt! Ott kell kezdenem, ahol senki sem jár. Erdőben. Éjszaka. Ez az! Ma éjszaka futni fogok az erdőben. Akkor viszont még szundikálhatok egy kicsit, mondtam álmomban, azzal befelé fordultam, elaludtam, mire felébredtem.
Ha kerge álmok kerülgetnek, az általában azt jelenti, valami nyomja a lelkemet. Az a valami sokszor a határidő. Tegnapelőtt is álmodtam. Álmomban Bimbi néni mesélt nekem. Bimbi néni kilencvenhárom éves, még a Monarchiában született. Nem tudom, kim ő, mert a rokonság ágbogait csak az unokatestvérségig tudom követni. Körbeírni viszont tudom: az apai nagyapám édesapjának a testvérhúga volt az édesanyja. Érdeklődve hallgatom álmomban. A dédanyámról mesél, hogy micsoda feslett, kényes nőszemély volt, odahagyta a felvidéki kisvárost, kergette a kalandot, a nagy élményt. A töpörödött öregasszony hirtelen felém fordul, a messzi múltból rám mereszti szigorú szemét: „Kötelességed megírni a família történetét. Mindent és mindenkit. De nem ám az igazat! Csak a szépet.” Rettentő kínai köntöse zsebéből reszelőt vesz elő, reszketeg kézzel ráspolyozni kezdi vörös körmeit.
Egy másik álomban García Lorca falujában, Fuente Vaquerosban csetlem-botlom tanácstalanul. Üresen terpeszkedő, nagy falu, sehol egy lélek, a főtéren poros pálmafák kókadoznak. Belesek egy üzlet üvegezett ajtaján a fehér csipkefüggöny fölött. Borbélyüzlet. Éppen olyan, mint a törökbálinti volt gyerekkoromban: félelmetes, forgós bőrszékkel, tükör előtt sorakozó, nikkelezett fémedénykékkel, gumipumpás permetezőkkel. Az öreg, kopasz borbély, Donát bácsi is ott sertepertél. Rég halott, gondolom, s gyorsan odébbállok, nehogy észrevegyen. Szemben, a százpezetás boltban beleszeretek a spárgába. Gyönyörű a fonata. Nyers. Annyira más az andalúz spárga, mint a magyar, hogy képtelen vagyok megállni: veszek egy spulnival. Egyszer csak Szentendrén vagyunk, földmélyi kocsmában az asturiasi Eugeniával. „A szavaink csengése – mondja nevetve – idegenebb, mint az arab.” Újra és újra beszéltet, nevet, csodálkozik. A Toldit szavalom neki: „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta…” Nem akar hinni a fülének. Hitetlenkedik, hogy egyetlen szót sem ért, egyetlen szóról sem tudja kitalálni, mit jelent.
Bolond reggel. Ülünk a konyhában az asztal körül, senki nem szól, ropog a pirítós a fogunk alatt, rágódunk csöndesen az álmainkon. Reggeli után átballagok a kávézóba, ahol Karcsi, a galériás pilledten fogad. A haja csapzott, bajsza sem meredezik olyan kackiásan, mint rendesen.
– Képzeld, mi történt…
– Tudom, álmodtál. Azt álmodtad, hogy Salvador Dalí és Pablo Picasso bagóért kínálták a képeiket, de elhajtottad őket.
– Honnan tudod? – néz rám elhűlve, és elmeséli, hogy este befalta a lábosból az összes maradék sóletet, aztán fél éjszaka pajkos tigrisekkel fogócskázott.
– A legborzalmasabb még csak most jön – néz rám kétségbeesetten, mint egy üldözött. – Képzeld, éjszaka befestette valaki az ajtómat sárgára. A mi szép házunkban, ahol minden ajtó zöld. Mustársárgára! Tébolyító.