(büszke lehetek-e…?)

Én nem tudom, miben és miként vagyok hibás, amikor a magyar populáció iránt némi rosszallást érzek szívemben. Ez a rosszallás az önvádhoz hasonlít, mivel bensőmből támad, és más rosszallásoktól eltérően nem hárít semmit másra, s így a legcsekélyebb mértékben sem jelent megkönnyebbülést. Csalódásnak is nevezhetném, bár ami folytonos, és tulajdonképpen megegyezik várakozásunkkal, aligha tekinthető csalódásnak.
Az, aki rosszallást érez a körülötte lévő és alakuló dolgok láttán, az általában azoktól elkülönültnek vagy mentesnek véli önmagát, s így mint „derék lélek” tekinthet a „nem derekakra”, tehát önmagára büszke, legfeljebb szégyelli magát mások helyett. Ez nálam csöppet sincs így. Folyamatosan, szinte egész életemben szégyenkezek, talán amiatt, hogy nem az általam óhajtott módon alakulnak a dolgok, de mivel mindez következményeiben és lényegeiben rám is vonatkozik, bizonyos frusztrációt kelt bennem, ami közérzetemre alapvetően kihat. Míg Gyurcsány Ferenc büszke baloldalinak érzi és mondja magát, én jobboldali voltom miatt egyáltalán nem érzek büszkeséget, egyszerűen tudom, hogy ez az értékrend bensőmből vezérel, én csak engedek a késztetésnek. Az erkölcsi fölény érzése, amely valamely büszkeség alapja lehet, sohasem fogott el, kétségbeesés jellemez inkább, mint magabiztosság: mindössze menteni akarom a menthetőt.
Tehát amikor például Fodor Gábor érvelését hallgatom, szorongás fog el, megátalkodott önbizalma és mindentudása láttán, másrészt szinte csodálom, milyen eszköztár áll rendelkezésére elhitetni, hogy ő erkölcsi lény. A rendszerváltó ifjú nemzedék közül vele készítettem az első interjút a Magyar Nemzetben, a nyolcvanas évek végén. Azt hittem, reményeim hordozója, most viszont, amikor hallom érvelni, például az egykori Demisz-vezető Gyurcsány mellett, émelygés fog el. Visszamennék az időben, és leülnék vele abban a Bartók Béla úti eszpresszóban, ahol egykor találkoztunk, s megkérdezném tőle, valójában mi is a helyzet, hogy került valamikor azok közé, akik a Fideszt, éppen a Gyurcsány-féle szocialista kevélységgel szemben megalapították. Szomorú, szomorú, szomorú ország.
A testvérem jut gyakran eszembe, Ágota Kristof, aki francia nyelven írt regényei révén lett világhírű, s ahogy öregszik, egyre jobban vágyik haza. Magyar állampolgárságát 1956 után veszítette el, most kérte és kapta vissza: vajon mi szüksége volt rá? Tulajdonképpen mi az, amit léleknek nevezünk, Isten leheletének? Emiatt a lehelet miatt nem lehet a testvéremnek Svájc a hazája? És én? Miért érzem magam megalázottnak és megnyomorítottnak, szinte számkivetettnek ismét és ismét, amikor rádöbbenek a hazai magyar populáció milyenségére? Azt mondanám Gyurcsánynak – a tőle tanult bizalmas módon –, te Feri, tényleg te vagy itt otthon, nem pedig én. Ugye erre vagy büszke? Én pedig ezért szégyellem magam úgy harminc éve. Mindhalálig tart a szégyenem? Az Erdélyből Kőszegre, majd tovább- menekült Szász család jut sokszor eszembe, gyermekkori legjobb barátom, Szász Feri, akit a szülei „fiúkának” neveztek, aki 1956-ban utánament korábban távozott testvéreinek Amerikába. A rég meghalt kedves Szász néni arca jelenik meg előttem; hét gyermeket nevelt fel, hogy aztán szétszórassanak. Megtanultam Fodor Gábortól, nem szívvel, hanem ésszel kell szeretni.
Nekem valószínűleg elment az eszem, hiszen úgy érzem, balul végződött a 2004-es esztendő, s az ész, a pragmatikum folytonos felülkeveredését fájdalommal élem át. Lassan azt kell hinnem, hogy én nem vagyok magyar. Odatartozom a kívül rekedtek közé.
Ezért szorul el folyton a szívem? Miért nem vagyok más? Miért nem nézek fel Gyurcsányra, mint az egyébként ugyancsak büszke Fodor Gábor? Miért nem utazom együtt a magyar utazóközönséggel, amelyet kellő tisztelettel népnek nevezünk?
S hogy mikor lehetek végre büszke igazán arra, hogy magyar vagyok, én nem tudom…