Emlékezet és felejtés

John Morley brit államférfi (1838–1923) mondotta volt, hogy egy politikusnak akkor jó a memóriája, ha tudja, mire kell emlékeznie és mit kell elfelejtenie. Gyurcsány Ferenc hétfőn Budapesten tárgyalt az új román kormányfővel, Calin Popescu Tariceanuval, hogy – a magyar kormányfő szavaival élve – új szakaszt nyissanak a magyar–román kapcsolatokban. Tehát ne az ellentéteket hangsúlyozzák, a múltbeli sérelmeket, hanem azt, ami a két ország jövőbeli érdeke. Ami a magyar–román politikai viszonyt az elmúlt évtizedekben jellemezte – kitörölhetetlen. Persze lehet rá nem emlékezni. És van mit elfelejteni. Ez történt most is a két kormányfő „baráti eszmecseréjén”, a jövő jegyében.
Amikor 1992 őszén Borisz Jelcin akkori orosz államfő Budapestre jött, a Parlamentben kért bocsánatot az 1956-os magyarországi megtorlásért és fejet hajtott a 301-es parcellában a hősök sírjai előtt. (Ehhez a látogatáshoz fűződik egyébként az úgynevezett Jelcin-dosszié, azok az 1956-os dokumentumok, amelyeket magával hozott.) Milyen sokat jelenthetett volna, ha az új román kormányfő is megragadja az alkalmat és bocsánatot kér azokért a letartóztatásokért és ítéletekért, amelyeket a magyar forradalom magyar ajkú szimpatizánsai, támogatói ellen Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Temesváron, Szamosújváron, Gyergyószentmiklóson, Nagyváradon stb. annak idején hoztak. A perek történetét csak részben tárták fel Romániában, és csak egyes részleteivel foglalkoztak a szemtanúk és a kutatók. Így csak megközelítő adatok állnak a rendelkezésünkre az áldozatok számáról, amelyet tízezerre becsülnek. Máig nem tisztázott, hogy a bántalmazások következtében hányan haltak meg. Csak a Szoboszlay-perben 1958-ban 200 személyt tartóztattak le, közülük 56-ot elítéltek, ebből tízet kivégeztek, a kiszabott börtönévek száma 1300 volt. Ma sem tudni, hol hajtották végre az ítéletet: Szamosújváron, Jilaván vagy a temessági erdőben. Egyesek szerint a Szoboszlay-féle szervezkedés terve magában hordozta a többpártrendszer visszaállításának és a szocialista rendszer eltörlésének az igényét. Szabad választásokat vetett fel, és a Magyarországgal való szoros szövetségi rendszer kialakítását tervezte.
Lássuk be, ez mégiscsak veszélyeket rejtett Gheorghiu-Dej pártfőtitkár számára, akinek a félelmét az motiválta, hogy Romániára is átterjedhet a forradalom, ott is felléphet egy ellenzék és megrendülhet a párt helyzete. A román politikai vezetés – helyzetét és befolyását megőrizendő, sőt megerősítendő – arra való hivatkozással, hogy a magyarországi események idején Romániában megőrizték a szocializmus vívmányait, egyrészt tárgyalásokat kezdeményezett Moszkvával a szovjet csapatok kivonásáról, amit 1958-ban sikeresen el is ért, másrészt, a romániai nacionalizmusnak engedve, nyílt kisebbség-, mindenekelőtt magyarellenes politikát hirdetett meg, ami viszont súlyosan megterhelte a magyar–román viszonyt.
Tariceanu kormányfő – a forradalom ötvenedik évfordulójához közeledve – bocsánatot kérhetett volna Nagy Imréék snagovi „kalandjáért”, a velük való bánásmódért, azért a képmutató és megalázó színjátékért, amely a szovjet–román jó viszony érdekében áthatotta a román pártvezetést. 1957. január 25-i keltezésű az a szigorúan titkos dokumentum, amely arról árulkodik, hogy Kádár János a budapesti román nagykövetségre látogatott annak apropójául, hogy kilenc éve kötötték meg a barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt, valószínű azonban, hogy második szándékkal érkezett… Románia akkori magyarországi nagykövetének, Ion Popescunak a jelentése szerint Kádár többek között a következőket mondta: „Az évforduló jelentős esemény népeink életében, és sajnálkozásunknak adunk hangot, amiért Magyarországon ilyen feltételek között került megünneplésre. Ami azonban fontos, az a tény, hogy a magyar nép örökké hálás lesz azért a sokoldalú segítségért, amit mind Románia, mind országuk vezető elvtársai nyújtottak a magyar népnek nehéz pillanataiban. A régi mondás szerint szükségben ismerni meg a barátot. Hogy beszédemnek tréfásabb fordulatot adjak, azt szeretném mondani, nem kívánom, hogy a román nép hasonló helyzetbe kerüljön, hogy a magyar népnek is alkalma legyen kinyilvánítani barátságát és szolidaritását.” (…)
Calin Popescu Tariceanu bocsánatot kérhetett volna azért, hogy a forradalom elárulóját, Kádár Jánost annak idején kiszolgálták. De még a januárnál maradva, és az 1957-es esztendőben. A budapesti román nagykövetség január 12-én arról tájékoztatta Bukarestet, hogy megkezdődött az oktatás az elemi és középiskolákban. Az információból kitűnik, hogy sok iskolában a tantestület a tanulók előtt szovjetellenes érzelmeinek adott hangot. Az utóbbi napokban többször megtörtént – írják –, hogy a tanárok vezetésével a gyerekek csoportosan kivonultak az utcára, ahol felgyújtották az iskolakönyveket, és azt kiabálták: addig nem tanulunk, ameddig az oroszok az országban tartózkodnak, ruszkik haza! Már az első napon a tanítók és tanárok összeállították azoknak a tanulóknak a listáját, akik hittanra akartak járni.
A jelentés Bukarest tudtára adta, hogy az iskolákban egy nyomtatott szöveget terjesztenek Ima Kádárhoz címmel, amely így szól: „Miatyánk, Hruscsov, ki vagy a Kremlben, legyen átkozott a neved Moszkvában és Budapesten, Bocsásd meg a felkelőink bűneit, mint ahogy mi is megbocsátjuk a Te bűneidet. Engedd el a mi foglyainkat, mint ahogy mi is hazaküldjük a Te csapataidat. Mivel Tiéd a hatalom, az erő és az ország, de nem mindörökké. Ámen.” 1957. január 10-én Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet arról tájékoztatta Horváth Imre külügyminisztert, hogy a román elvtársak a magyar eseményekkel kapcsolatban anyagot kértek Grigore Preoteasa román külügyminiszter számára, aki az ENSZ-ben kívánt felszólalni többek között a Nagy Imre-kormány és a magyar alkotmány megsértése tárgyában. A román lapok egyébként 1956. október 25-én ismertették először a magyarországi „fasiszta puccskísérletet”. Diplomaták és más idegen állampolgárok részére hamarosan tilos területté nyilvánították Erdélyt, amelyre kettőzött éberséggel ügyeltek. Széles körben híresztelték, hogy a magyarok újból el akarják foglalni a területet. Ami 1956 ürügyén a „barátság és a segítség” jegyében Romániában történt, hosszú fejezet. Kádár János 1957. április 5-i levelében arra kérte Chivu Stoicát, Gheorghiu-Dej egyik bizalmasát, hogy vonják meg a Nagy-csoport menedékjogát, mivel „Nagy Imrét és társait súlyos bűncselekmény miatt felelősségre kell vonni”. A színjáték tehát folytatódott. 1957 nyarának közepén rendeletet hoztak Romániában, mely szerint az országba való belépéskor közölni kellett, ki hová akar utazni, érkezés után pedig a rendőrségen kellett jelentkezni. Ez főleg a külföldi állampolgárokat érintette, de természetesen az 1956-os eseményekkel volt kapcsolatban.
George Santayana amerikai filozófus (1863–1966) egy helyütt azt írta: „Az ember emlékezete idővel annak eszközévé válhat, hogy a jelen érdekeivel összhangban megváltoztassa és átértelmezze a múltat.” Mintha Gyurcsány Ferenc és Calin Popescu Tariceanu „együttműködését” az előbbi sorok lengték volna körül. Mert hogy fogalmazott a magyar kormányfő: „Magyarország és Románia együttműködése lépje túl a stratégiai partnerséget. Alakuljon még szorosabb, a múlt viszályait feloldó és bizalmi együttműködés, egyrészt a nyitott kérdések korrekt megoldására, másrészt az EU-keretű közös munkára.”
Csakhogy a múlt viszályainak feloldásához elengedhetetlen egy bocsánatkérő szó. Legalábbis ami 1956-ot illeti.