Ezerkilencszázötvenhat november 5-én a forradalom véget ért az ön számára azzal, hogy mint ellenük fegyverrel harcolót a szovjetek falhoz állították, és szabályosan kivégezték.
– A Rákóczi mozi sarkánál a házfalhoz tereltek minket, és géppisztollyal több sortüzet eresztettek ránk. A nyakamat szinte kettészelte egy golyó. De ez nem volt elég, mert a biztonság kedvéért az élőhalottak közé néhány tojásgránátot is dobtak. Hátul a fejembe két repeszszilánk fúródott, jó mélyen. A szilánkok még mindig bennem vannak. Orvosi csoda vagyok, mert amikor CT-vel vizsgáltak, az orvosok megdöbbentek, hogy miként lehet ezekkel a szilánkokkal élni.
– Tizennégy évesen hogyan keveredett a harcokba?
– A szüleim házmesterek voltak a Lenin körút 95.-ben, egy polgári bérházban. Már kisgyerekkorom óta „kapuztam”, hogy egy kis mellékeshez jussak. Az ötvenes évek elején éjszakánként azonban legtöbbször nem a lakók csöngettek, hanem a bőrkabátosok, s vitték kitelepíteni a szerencsétleneket, például Hollenberg bácsiékat, akiket nagyon szerettem. Most is látom, ahogyan rokonok, gyerekek kapaszkodtak egymásba és ahogy szétszakították őket. Ezek az emberek nem ártottak senkinek. 1956 előtt nem sokkal elköltöztünk a Hegedűs Gyula utcába. A forradalom első napjaiban anyám kiküldött vásárolni a Lehel piacra, amikor teherautók jelentek meg, és fegyvereket osztogattak róluk. Én is hozzájutottam egyhez, s felültem az egyik teherautóra. A Szövetség utca és a Rákóczi út sarkánál többedmagammal befészkelődtünk az egyik épületbe, és vártuk a szovjet katonákat…
– Mikor ment haza?
– Amikor konszolidálódott a helyzet, október 28. körül. A társaimmal úgy váltunk el, ha bármi történik, újra itt találkozunk. Hazamentünk, nagy volt a boldogság, hogy kivonultak az oroszok. November 4-én hajnalban azonban egyértelművé vált, hogy becsaptak bennünket. Tomboltak a harcok, amikor kora reggel már újra ott voltunk vagy százan a Szövetség utcában. Dél felé nehéztüzérségi támadás indult ellenünk a Rákóczi útról. November 5-én már nem volt értelme az ellenállásnak, megadtuk magunkat. Mint említettem, ekkor állítottak bennünket a falhoz. Miután életben maradtam, úgy gondolták, hogy hasznukra lehetek, és elvittek a Szövetség utcai kórházba, majd onnan a Mosonyi úti rabkórházba. Ott egy pufajkás passzióból szétrúgta a sebesült fejemet azzal, hogy mondjam meg, ki volt a csoport vezetője, ki az a Fekete János, és hol tartózkodik.
– Fekete János volt a csoport vezetője?
– Igen, Fekete János bácsi, akit később elfogtak és kivégeztek. Klein Robikát, a kis haverkámat is kivégezték. Amikor fejbe rúgtak, a klinikai halál állapotába kerültem. Emlékszem egy hirtelen felvillanó képre, amint éppen közös sírba dobnak…
– Ez a valóságban is megtörtént?
– Annyira, hogy a Mosonyi utcai laktanya mögött egy tömegsírba dobálták a kivégzett vagy tűzharcban elesett felkelőket. Amikor dobálták rám és mellém az embereket, úgy éreztem, mintha átlényegült volna a testem s különvált volna a lelkemtől, a szellememtől. Hideg eső esett, és mégis melegnek tűnt. Szinte jólesett. Egyszer csak egy hangot hallottam felülről: Te, ez a srác él! Akkorra már viszont hideggé vált az eső, valószínűleg észhez tértem. A sírásók kiemeltek, és titokban elvittek a Szabolcs utcai kórházba. A kórházban élet-halál között voltam, hónapokig kezeltek, Mednyánszky professzor eldugott, és így tudtam élve megúszni a megtorlást. Kemény ember volt. Sokat beszélt velem a forradalomról, mondta, ha felnőtt leszek, akkor elmondja, mi is történt valójában. Sajnos, neki is menekülnie kellett, az Egyesült Államokba ment, soha többé nem találkoztam vele. Kárpáti doktor, a professzor asszisztense sokáig volt a Színművészeti Főiskola gégésze, hangmestere. Ő mesélte el, hogy nyolcórás műtéttel hoztak vissza az életbe. Nekem hallócsontom sincsen, úgy szétrúgta a kihallgatótiszt. A jobb fülemre süket vagyok, nem hallok semmit. Sokat köszönhetek ezeknek az orvosoknak, ápolóknak, mert négy hónapig rejtegettek.
– Mi történt azután?
– A nyolcadik osztályt már befejeztem, a gimnázium helyett eljártam a Rózsahegyi színiiskolába. Sajnos hamarosan megszűnt, mivel „Drági” mama, Rózsahegyi Kálmán felesége meghalt. Szerencsémre a nevemet leadták a főiskolára, és egyedül én feleltem meg a felvételin. Tiszeker Lajos volt akkor a tanulmányi titkár – most igazgató –, mondtam neki, hogy nincs érettségim. Nem számít – válaszolta –, a főiskola mellett, a balettintézetben leérettségizhetsz. Az volt a nehezebb.
– Miért választotta a színművészetet?
– A Népligetben születtem, egy komédiás világba. Édesanyám ott volt artista. Már hároméves koromban azzal léptem a színpadra, hogy egy oroszlán szájába dugtam a fejem. A komédiázás a véremben volt. Ma is vallom, hogy a népligeti komédiázásnak különleges varázsa volt, amit nem lehetett összehasonlítani a színházi világgal. A Műszínkörben – ami a miénk volt – Gobbi Hilda, Duda Gyuri, Major Tamás is játszott.
– Rájöttek arra, hogy részt vett a forradalomban?
– Később megtudták, de valamilyen ok miatt színházi igazgatóim mindig „eltakarták” valódi múltamat. Soha egy kitüntetést nem kaptam, még egy Jászai Mari-díjra sem érdemesítettek. Pedig a 80 huszár című filmben főszerepet játszottam. Cannes-ban elnyertem a kritikusok nagydíját. Nagy darabokban játszottam jelentős szerepeket, mint például Steinbeck Egerek és emberek című drámájában Lennie szerepét kaptam meg Szász Pétertől a Játékszínben. Kétszázszor játszottuk el. A vágy villamosában Stanleyt játszottam. Voltam Timár Mihály Az aranyemberben, Aragónia hercege A velencei kalmárban, Pistol a IV. Henrikben, Schneider Mátyás a Hippolyt, a lakájban. Soroljam? Számtalan fontos szerepet kaptam a Madách Színházban és a Nemzeti Színházban. Soha rólam egy rossz kritikát nem írtak, de megbecsülésre sohasem érdemesítettek.
– Hatvanon túl is játszik?
– Játszom a Madáchban, a Karinthy színházban főszerepem van Sztankay Pistával, Oszter Sanyival a Szeressük egymást darabban. Játszogatok, igaz, nem élek annyira jól, de azért megvagyok. Káposztásmegyeren, a lakótelepen erre a földszintes kis lakásra futotta. Negyven év színészi munka ennyit ért. Nem panaszkodom, boldogan élek. Nem kérek senkitől semmit. Semmiféle ötvenhatos juttatást nem fogadtam el, mert nem ezért csináltam. Átlagosan húszezer forintot kapok egy fellépésért. Már igazán nem vágyom semmire. Örülök fiam, Dózsa Zoli színészi sikereinek, hiába, a népligeti komédiás vér… Jobban drukkolok az ő premierjén, mint a sajátomén. Remélem, hogy azért neki sokkal boldogabb élete lesz.
– Kicsit megkeseredettnek tűnik.
– Negyvenháromezer forintot kapok negyven év után. Átvertek a nyugdíjammal is. Ugyanis az előadások számának menynyiségét nem számították be a nyugdíjamba. Darabonként fizettek, nem havonta egy összegben. A nagyobb összegek számítottak volna bele a nyugdíjam emelkedésébe. Azért erre is odafigyeltek, hogy még véletlenül se járjak jól.
– Bár azt mondja, hogy boldog, mégsem érzi jól magát.
– Szegénység van és nihil. Nézze, most megint elárulta a magyar a magyart. Ez borzasztó. De ez történt 1956 után. Rettenetes élmény volt, amikor a kórházból kijöttem 1957. május elsején az utcára. Több százezer ember éltette Kádár Jánost a Hősök terén, miközben naponta végezték ki a bányászokat, a segédmunkásokat, az esztergályosokat, akik részt vettek a harcokban. Akkor nekem a magyar óriási csalódást okozott, mert mindent elfelejtett, ami fél évvel azelőtt történt. Azt mondom, hogy a gyávaságra és a félelemre nincs mentség. S úgy látszik, hogy folytatódik ez a tendencia: a politika segítségével a magyarokat kijátsszák egymás ellen. Vérzik a szívem, hogy nem történt meg a bűnösök elszámoltatása, és a bűnösök ma is hatalmon vannak. Cinikus képpel a szemünkbe hazudoznak, és sikerrel, mert sajnos a magyart jóhiszeműsége miatt súlyosan lehet hülyíteni. Ötvenhat is egyre hazugabb lesz, egyre messzebb kerül tőlünk. Egy-egy ötvenhatos ünnepség lassan kommunista fiestává válik. Én ebben már nem akarok részt venni.
origo.hu
Éles lőfegyverrel próbálta rendezni a kocsmai vitát, döbbenet, hogy milyen büntetést kaphat
