Garry

Próbáltam egyszerre egy nappal elbánni, de néha több is támadott egyszerre. Egy ilyen csoportos utazásnál nem tarthattam méregtelenítő napokat, nem kerülhettem el a többieket, mert beképzeltnek, nagyképűnek, gőgösnek tartottak volna. (Így is akadt, aki annak ítélt.) Maradt tehát a pohár, pontosabban az üveg. Harcoltam ellene, de mégis piásan kellett végigcsinálnom az utat.
A San Franciscóból az oregoni Portlandbe tartó repülőgépen történt valami, ami váratlanul ért. Garry, az egyik amerikai kísérőnk, aki még indiánnak is mondta magát a fakókék szemével, odajött hozzám, és átnyújtott egy papírlapot:
Ezt a verset neked írtam, mondta, és visszament a helyére. Garry mindig készen állt arra, hogy segítő jobbot nyújtson azoknak, akik szellemileg fölötte álltak.
A versből csak részleteket idézek. Nekem is sok, hát még nektek, honjaim. Ja, ez olyan szabad vers volt, melynek minden versszakát nyílhegy alakúra írta a mester, CSUPA NAGYBETŰVEL. Helyhiány miatt NO NYÍLHEGY.
FERRY / SZÁMBAN MÉG A PAPRIKA ÍZÉVEL / KEZDTEM ÍRNI / EZT A VERSET / CSAK NEKED / NEKÜNK IGENT KELL MONDANUNK AZ ÉLETRE / SOK A TENNIVALÓ / MI MINDKETTEN AZ ŐSZ SZÜLÖTTEI VAGYUNK / TESTVÉREK / A VÉRÜNK ÉDES MINT A FÖLDIEPER / AZ EMBERISÉG SZÍVÉBE KELL ÉNEKELNÜNK / AMELY ÉHES AZ IGAZSÁGRA / EZT A VERSET KETTEN ÍRJUK / MINDENÜTT RÁD TALÁLOK / A HAJBAN A BŐRBEN / A SZÍVDOBBANÁSBAN / AZ ESŐBEN
HOGY MI A KÖLTŐ FELADATA / HARC AZ IGAZSÁGÉRT / EZ SOHASEM VÁLTOZIK / A KÖLTŐNEK ÁT KELL SZITÁLNIA ÉLMÉNYEIT / MINT PÉKNEK A LISZTET / MINT AMIKOR A JAGUÁR / VADÁSZIK A CSALÁDJA SZÁMÁRA ÉLELEMÉRT / A MI SZÍVÜNK MEGÉRZI A NAPOT / KEZÜNKBE VESSZÜK A TÜZET / MERT HA EGYSZER EGY KÖLTŐ FELFEDEZI A VILÁGOT / SOSEM LESZ TÖBBÉ EGYEDÜL / A HANGJA FÖLDÉ VÁLIK / ÉS AZ EMBEREK A SZEMÉN A MELLÉN / GYALOGOLNAK / ÉS A KÖLTŐ SZÍVE / HA AZ EMBEREK NEM IS TUDJÁK / A KÖLTŐ SZÍVE VÉRT PUMPÁL / A LÁBUKON ÁT A SZÍVÜK SZEMÉBE / HOGY KINYÚLJANAK AZ IDŐBE / ÉS TEHERBE EJTSÉK AZT…
Azt hiszem, ennyi elég. Talán sok is. Elkezdtem üvölteni azt a számot, ami a walkmanem fejhallgatójából áradt:
Why can’t be we friends?
Why can’t be we friends?
I know you’re working for the CIA
They wouldn’t have you in the Mafia…
Az arcába kiabáltam. Nem is tudtam, mennyire igaz, amit a véletlen adott:
… Miért nem lehetünk barátok? / Tudom hogy a CIA-nak dolgozol / Mert a maffiának nem kellettél…
Csak nézett rám döbbenten.
Mindez nem akadályozta meg őt abban, hogy amikor bejelentkeztünk a portlandi Hiltonba (921 Délkeleti 6. sugárút, a Salmon és a Taylor utcák között), ne ajánlkozzon fel, hogy osszuk meg a kétágyas szobát. És én, hülye, belementem. Négyszázötven szobás szállodaóriásban hogyhogy csak a kétágyas szobák a szabadok? Megmondjam? Inkább nem mondom meg. 49–118 dollár között mozgott a szobák ára a 3,5 csillagos hotelben.
Különben jó helyen feküdt a szálló. A közelben bevásárlóközpont, múzeum, kiállító- és koncerttermek, színház – a Pioneer tér csak néhány sarokra volt, és jó kilátás nyílt a Hood hegyre.
A szoba berendezését alaposan megjegyeztem. Minden helyet megjegyzek, ahol valami rossz történik velem. Nagy franciaágy uralta a Hiltonhoz képest nem túl tágas szobát. Jobbra-balra fehér lámpaernyős világítótestek az éjjeliszekrényeken, két kép az ágy fölött (nem emlékszem, azt hiszem, természetet ábrázoló festmények talán?). Az ágyat nagy, sárga alapon zöld és piros virágokkal díszített takaró fedte. Az ágytól jobbra két sárgás-világosbarna huzatú fotel dohányzóasztallal, a sarokban egy szintén világos lámpaernyőjű állólámpa. A tapéta törtfehér. Az ablakból a kikötőre lehetett látni. Az ággyal szemben ruhásszekrények, fiókos szekrények. Az ajtónál bőröndtartó és cipőszekrény. Az ágytól jobbra íróasztal székkel. Légkondi, tévé, rádiós óra, kávé- és teafőző, férfi-női magazinok. A fürdő az amerikai tusoló és a fürdőkád kombinációja, hajszárító, ellopni való törülközők. A stílusról mit mondhatnék? Hiltoni, mint például Kínában vagy a világon bárhol.
Megint magamra hagyott a csapat. Erre elmentem az egyetemre, ahol egy magyar proffal megbeszéltem találkozót. Persze nem volt ott. Vártam a szobájában fél órát, aztán leléptem. Írtam neki pár sort, amit nem tett ki az ablakba. Már meghalt. Halottról… Na mindegy.
Utána sétálok az utcán, persze esik az eső (itt csak azt mondják be az időjósok, ha véletlenül nem esik). Megszólítottam egy bőrkalapos, talpig farmerba öltözött férfit, akit negyvenöt körüli volt, de már bottal járt. Elvitt a McMenamins egyik kocsmájába (volt vagy húsz belőle a városban). Itt az volt a jó, hogy helyben főzött sert mértek. A pasi meg elkezdte mesélni az életét. A vietnami háborúban megsebesült veterán volt. Volt mit hallgatnom.
Másnap fölléptünk a szponzoraink előtt. Én is az étlapon szerepeltem. Nem kellett volna. Azt mondtam a nagyérdeműnek, hogy biztosan hálát várnak tőlünk a pénzükért. De ne várjanak, mondtam. Maximum annyi lehet, hogy Amerika majd visszatér mint téma az írásainkban, nem több. Még felolvastam valami ott írt rövidet is, de a műsor alaphangján már nem tudtam változtatni. Zavaromban az egyik szervező lánynak, aki a kocsijába pakolta a könyveket, nemet mondtam. Pedig ha vele megyek, minden másképpen alakul. Bár ki tudja.
So help me God. Isten engem úgy segéljen. Ha nem úgy történtek a következőkben leírandó dolgok, ahogy papírra vetem. Megint magamra maradtam. Bedobtam egy korty whiskeyt, fölkaptam a dzsekimet. A liftnél Mohamedbe botlottam, aki bár az „étrenddel kapcsolatos kérések” rovatba azt írta, hogy „semmi disznóhús, semmi alkohol”, azért megitta a magáét. Dőlt belőle a sörszag meg az Amerika-utálat.
Ha ennyire nem állhatod őket, akkor miért fogadtad el a pénzüket?, kérdeztem epésen.
Téged már megvettek, azt látom, mondta a nálam nem sokkal alacsonyabb arab srác. Kezdtem levetni a dzsekimet, ő is. Ekkor ért oda Aaron Concepcionnal, az argentin írónővel, és honnan-honnan nem, Garry is előbukkant.
Csak nem fogtok itt összeverekedni, szólt közbe Aaron szelíden.
Ugyan már, mondtam, és visszahúztam a félig levetett dzsekimet.
Hová mész, kérdezte Garry.
Kicsit kiszellőztetem a fejemet, mondtam. Tettem egy nagy sétát, s amikor visszaértem, még mindig nem esett le a tantusz. Fölmentem a szobámba. Csak annyit láttam, hogy Garry kiköltözött. Nemigen bántam. Megszólalt a telefon. Frederick volt, az Iowa City-i Egyetem rektora, a programért ideiglenesen felelős igazgató.
Ferry, igaz, hogy már nemcsak iszol, de verekszel is?
Marhaság. Elmondtam neki, mi történt.
Akkor jól figyelj ide. Nem sokára felhívnak Washington D. C.-ből, az Egyesült Államok Információs Szolgálatától, a USIA-től. Felajánlják, hogy hazaengednek Magyarországra. De te nem mész. Mert ha bekerülsz a rossz fiúk nyilvántartásába, sosem kapsz vízumot az Államokba többé.
Világos. Csak azt nem értem, miért teszik ezt velem.
Ezzel most ne foglalkozz. Hazajössz holnap reggel, és megbeszéljük a továbbiakat. Az egyetem védnöksége alá helyezlek. Take care.
A haza ezúttal Iowát jelentette.
Lementem megebédelni. Nem tudtam, hogy Garry dobott föl, és azt sem, hogy körtelefon szaladt végig Washingtonból a program tagjai között, s a kérdés az volt: menjen haza, vagy maradjon-e Ferry.
A földszinti étterembe mentem, amelyet spanyolfal választott el a szálloda foyer-jétől, bár helyesebb lenne lobbyt mondanom. Na jó: előcsarnok.
Alighogy kihozták a kajámat, egy húsz körüli, teljesen belőtt fekete fiú telepedett az asztalomhoz. A személyzet úgy tett, mintha nem venné észre. És akkor végre bekattant nekem is. Nálam lassan esik le, de akkor nagyot koppan.
Mit akarsz?, kérdeztem a feka gyereket.
Csak egy dollárt, testvér. A sarkon áll a kocsim, van egy kis anyag…
Éhes vagy? Odaadtam neki a kajámat.
Nem.
Szomjas? Töltöttem neki a sörömből.
Nem.
Akkor menjünk, mondtam, és felrángattam ültéből.
A hátsó, gazdasági bejárat felé ment. Követtem. Amikor kinyitotta a kaput, megragadtam a torkánál fogva.
Itt az egy dolcsid, sziszegtem, és takarodjál, mert a szart is kiverem belőled. Ellöktem magamtól. Húzott, mint a meszes. Megfordultam. A két biztonsági ember, úgy huszonöt méterre tőlem, abban a minutumban jobbra fordult. Visszamentem, kifizettem a rendelést.
Elég, ha csak aláírja.
Kijelentkezem, mondtam a pincérnek.
Fölmentem a szobámba, s azon merengtem, vajon a hozzám a repzin verset író, hájfejű, fülbevalós, az ingzsebében mindig tollat viselő nyomoronc az FBI-nak, a CIA-nek vagy az általam USIACIA-nak nevezett intézménynek dolgozik-e. Kis kecskeszakálla volt. Hogy lehet egy indiánnak szakálla? Hullottak az érmék, mint a félkarú banditából, ha nyer valaki. Lassanként derengeni kezdett, hogy semmi kattogás a telefonban meg ilyesmi, de minden szavamról tudtak.
Megszólalt a telefon. Bizalmaskodóan kedves hangú nő volt. Talán Eleanornak hívták? A nevét jótékonyan kitörölte az idő. Azzal kezdte, hogy megérti a honvágyamat, nem az első eset a praxisában, és mindent megtesz azért, hogy minél előbb hazajussak.
A haza nekem most Iowa City, feleltem kedvesen. A honvágyam meg egy hónapja már elmúlt. Vagy tíz percig próbálkozott, de kisiklottam a kezéből.
Kopogtak.
Marina volt, a nagydarab, nagyon élni tudó fekete kalauzunk.
Holnap reggel én kísérlek el Denverbe, mondta. Ott majd átvesz Anna és a férje, Tom.
Mi vagyok én, gyerek?, kérdeztem. Magamtól is hazatalálok.
Kérlek, most ne ellenkezz, mondta.
Veled akkor se tudnék, ha akarnék, mondtam, és végre elmosolyogtam magam.
A szűnni nem akaró vagy talán nem is tudó esőben egy öreg tarhásnak, aki kábé negyed dollárra saccolt, egy marék fémpénzt nyomtam a kezébe. Nem tudta, hogy a nagyapámra emlékeztet, akiről a következő, Híd című regényemet szándékoztam megírni.
Isten megáldjon, nagytata!, kiáltottam vissza neki a sarokról magyarul. Azon merengtem, vajon hányan szavaztak igennel a hazaküldésem mellett.