Magyarországon évek óta követik egymást a hírek, hogy az állami, úgynevezett felosztó-kirovó jellegű nyugdíjrendszerek válságban vannak az egész világon, és hosszú távon fenntarthatatlanok. Az okok között első helyen az emberi élettartam hosszabbodását és az egészségügyi ráfordítások ugrásszerű növekedését, valamint az Európában túlzottan bőkezű jóléti államot emlegetik. Ezért a nyugdíjak kiszámításánál a nagyvonalúbbnak tartott, korábban alkalmazott svájci indexálás helyett – amikor a keresetekhez és az inflációhoz egyforma mértékben kötötték a nyugdíjakat – ma már csak a nyugdíjas számára kevésbé előnyös megoldást, az inflációhoz kötést alkalmazzák. Vagyis a nyugdíjak reálértékének puszta megőrzése a cél. A katolikus hagyományú országokban azonban – mint Ausztria, Olaszország, Spanyolország, Franciaország – a nemzeti össztermék 10-15 százalékát továbbra is az egységes, államilag finanszírozott nyugdíjrendszer fenntartására fordítják. Ezzel szemben a protestáns területeken – mindenekelőtt Svédországban, Angliában és Hollandiában – már a hetvenes évek végétől megkezdődött az úgynevezett tőkefedezeti nyugdíjrendszer térnyerése az egységes állami nyugdíjrendszer rovására. Alapelve az öngondoskodás és a tőkefedezeti, többpilléres nyugdíjrendszer, amely a nyugdíjalapok közvetítésével működő kötelező és/vagy önkéntes pénztári nyugdíjszolgáltatást helyezi előtérbe.
Tőkefedezeti variációk
A tőkefedezeti nyugdíjrendszernek alapvetően két típusa van. A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének (PSZÁF) nyugdíjpénztári ügyekért felelős vezetője, Erdős Mihály nyugati minták alapján ezeket angol nevük (defined-benefit = járadékvezérelt) (defined-contribution = befizetésvezérelt) szerint DB- és DC-rendszereknek nevezi. A DB-rendszer azt jelenti, hogy a majdani nyugdíjszolgáltató olyan szerződést köt a nyugdíjvárományos állampolgárral, amelyben kötelezettséget vállal a majdani szolgáltatás mértékére. Ezzel szemben a DC-ben, vagyis a befizetésvezérelt rendszerben a szolgáltató semmilyen felelősséget nem visel a majdan fizetendő nyugdíj összegével és az egyéb szolgáltatásokkal kapcsolatban, viszont a szerződésben közösen rögzítik az állampolgár által a pénztárba befizetendő járulék mértékét. Ebben az esetben a szolgáltató csak ígér, illetve „nyugdíjcélt” határoz meg, általában az állam közvetítésével. Ilyen rendszer működik Latin-Amerika számos országán kívül Magyarországon is, ahol a törvények időről időre lehetővé teszik vagy a befizetendő járulék nagyságának változtatását, vagy pedig az állami rendszerbe való visszatérést, ha a várható nyugdíj összege nem ér el bizonyos elvárható minimális szintet.
A DB-rendszer első pillantásra korrektebb az állampolgárral szemben, hiszen a tőkepiaci jelenlétből fakadó negatív következmények nem a majdani nyugdíjast, hanem a szolgáltatót terhelik. Így történt ez az alapvetően vállalati pénztárakra építő Angliában is, ahol a részvénypiacon évek óta uralkodó pangás és az államkötvények alacsony kamatai miatt a nyugdíjszolgáltató vállalatok kénytelenek a zsebükbe nyúlni, hogy pótolják azt a hiányt, ami a vagyonkezelésből származó hozam elmaradása miatt keletkezett ezekben az alapokban. Érthető tehát – mondja a PSZÁF ügyvezető igazgatóhelyettese, Erdős Mihály –, hogy ott is sokan szeretnének áttérni a DC-rendszerre, hiszen abban a munkavállaló járadékfizetőre lehet hárítani a tőkefedezetiségből adódó kockázatokat.
Latin-Amerikában a 80-as évek elejétől a Világbank ajánlására kezdték meg az addig alapvetően állami kezelésű nyugdíjrendszer átalakítását. A vegyes rendszer eltérő hatékonysággal működik. A nagy gazdasági fellendülést átélt Chilében sokan tudtak csatlakozni, és szépen prosperálnak a magánnyugdíjpénztárak. A pénzüket a párnában tartó hegyi lakók országában, Peruban azonban jóval kevesebben csatlakoztak az új rendszerhez, és ott nem is működnek hatékonyan. Az igazán tanulságos példa azoké az országoké, köztük Argentínáé, ahol – a Világbank egy nem régen közzétett tanulmánya szerint – a második pillér, vagyis a kötelező magánnyugdíjpénztárak túl nagy hangsúlyt kaptak. Ezekben az országokban – a Világbank szerint – oligopóliumok jöttek létre, amelyek – mint Erdős Mihály is állítja – „a politika szintjén is komoly szereplővé váltak”, és ezért „gazdaságilag nehéz kezelni őket”. Néhány ország előírta, hogy a nyugdíjalapokban felhalmozódott megtakarításokat államkötvényekbe fektessék. Az ennek nyomán kialakuló kedvezőtlen befektetői klíma az argentin államcsőd idején oda vezetett, hogy az alkalmazottak megtakarításaik nagy részét elvesztették. Ezért a Világbank ma inkább az első, vagyis az állami pillér fejlesztését ajánlja.
Vékony bázison csekély forrás
Magyarországon a szocialista–szabad demokrata kormány hosszas viták után 1998-ban indította útjára – a Világbank ajánlására – a tervek szerint mindinkább tőkefedezetinek szánt hárompilléres nyugdíjrendszert. A Bokros Lajos által szorgalmazott, majd Medgyessy Péter pénzügyminisztersége idején bevezetett második pillér magyarországi indulásával és első éveinek mérlegével kapcsolatban megoszlanak a szakmai vélemények. A latin-amerikai típusú vegyes nyugdíjrendszer hívei szerint aggodalomra nincs ok, a reformált nyugdíjrendszer csak gyermekbetegségekkel küszködik, amelyektől érett korba kerülve megszabadulhat. Az ellenzők szerint – az ígért pozitív hatások ellenére – az új rendszer eddig nem hozta meg a várt eredményt, finanszírozhatóságuk ma is éppoly kérdéses, mint a reformok kezdetén, 1998-ban, és a szolgáltatási időszak, vagyis a nyugdíjfolyósítás közeledtével újabb fellegek tornyosulnak fölöttük. Sokan teszik fel a kérdést: azok, akik sokáig azt vetették a korábbi kommunista rendszer szemére, hogy kísérletezget az emberekkel, most miért vágtak bele ilyen felmérhetetlen következményekkel járó kísérletbe? Ugyanazok, akik korábban évekig azt ismételgették, hogy nincs szükség új receptekre, csak követni kell a nyugati világban bevált megoldásokat, most a nyugdíjrendszerek esetében miért követtek a fejlett világétól teljesen eltérő, járatlan utat, amikor a dél-amerikai modellt követték? Felmerül a kérdés, vajon a mai magyarországi helyzetben nincsenek-e olyan vonások, amelyek a 2001. évi argentin válság előzményeihez hasonlítanak, és amelyek elemzése tanulságul szolgálhat hasonló szituáció megelőzéséhez a mai Magyarországon?
A magyarországi vegyes nyugdíjrendszerrel kapcsolatos problémák között elsőként szokták említeni, hogy a takarékosság szükségessége nem ivódott bele a társadalomba, és ezért minimális a lakosság megtakarítási hajlandósága. Mások szerint azonban nem anynyira a megtakarítási hajlandóságról, sokkal inkább a megtakarítási képességről van szó. Nem elsősorban az előbbiről, arról, hogy az emberek fogyasztási mániában szenvednének, és nem akarnának felhalmozni, hanem sokkal inkább az utóbbiról, arról, hogy kevesen tudnak ma megtakarítani Magyarországon. A kényszervállalkozók tömege, a nem munkaviszonyban foglalkoztatottak és egyáltalán a hivatalos foglalkoztatási körön kívül esők Európában egyedülállóan magas tábora nem élvezheti az önkéntes és magánnyugdíjpénztár-tagsággal járó előnyöket, és az azok várható vagyongyarapodásából származó haszonból sem részesedhet majd. Egyáltalán, e tömegek megélhetése is veszélyben van. Az 1994-ben, tehát a magánpénztáraknál korábban indult „harmadik pillérhez”, az önkéntes nyugdíjpénztárakhoz inkább a sikeresebb emberek: cégek menedzserei, multik alkalmazottai, fiatal, dinamikus káderek tudtak csatlakozni. A sikeresek sikeresebbek lettek ugyan, de nem biztos, hogy elegen vannak a rendszer fenntartásához. És mivel általában véve a bérszínvonal is alacsony, a tagok túl keveset fizetnek be a pénztárakba. Egy szakértő szerint a magánnyugdíjpénztárakban az éves átlagos befizetés a 300 eurót sem éri el, az egyéni számlákon átlagosan mindössze 1000 euró fekszik. A taglétszám is stagnálni látszik, ami leginkább a magánpénztárak esetén feltűnő, hiszen a pályakezdőknek kötelező lévén a belépés, évről évre nőnie kellene a belépők számának.
A magas költségek okai
Ezek a kedvezőtlen jelenségek magára a magánnyugdíjrendszerre is kedvezőtlen hatást gyakorolnak. Ezért fokozott az igény a pénztárak hatékonyabb működésének megteremtésére. Ezt a költségszint és a befektetések hozama határozza meg. Az egyik oldal álláspontja szerint a tagdíjból levont adminisztrációs és üzemeltetési költségek mértékével nincs baj. A vagyonkezeléssel összefüggő költségekkel együtt számított üzemeltetési költség ugyan átlagosan a kezelt vagyon három százaléka körül alakult 2003-ban, ami elvileg túl magas, de az egy főre jutó éves költség öszszege kisebb, mint egy átlagos lakossági folyószámla vezetésének díja, és európai viszonylatban sem túl drága – mondja szakértőnk. Ugyanakkor magyarázatra szorul, hogy a taglétszám stagnálása ellenére a magánnyugdíjpénztárak költségei 2004-ben – a PSZÁF adatai szerint – több mint 24 százalékkal nőttek. Fő oka a behajtási költségek megugrása: a pénztárak megpróbálják „bevasalni” a pénztártagok feledékeny munkáltatóitól az elmaradt tagdíjakat. Előfordul, hogy a munkáltató tévesen a társadalombiztosítónak utalja át a pénztárnak járó részt is, vagy elmulasztja továbbítani. Az is megesik, hogy csődbe megy a munkáltató, netán a vállalkozások tulajdonosai „kiürítik”, s így a pénzbeli követelések behajthatatlanokká válnak. Mivel ennek következményeit a pénztártagok magánnyugdíja viseli, érdemes ellenőrizniük: bérjegyzékükön szerepel-e a nyugdíjpénztári levonás.
A hozamot a vagyonkezelés – a fedezeti számlán lévő összeg egészére vetített – 1,5–2 százalékos költsége terheli. Egyes szakértői vélemények szerint a magánnyugdíjpénztárak első hat éve arra enged következtetni: ha a jövőben is a múlthoz hasonlóan alakulnak a befektetési hozamok, sokan fognak csalódni, amikor több évtizedes pénztári gyűjtögetés után a vártnál jóval alacsonyabb lesz a nyugdíjuk. Ennek oka szakértőnk szerint alapvetően az, hogy a vagyonkezelési költségek nem csökkennek a vagyon gyarapodásával arányosan, elsősorban azért, mert a pénztári szolgáltatások piacán nincs verseny. A pénzügyi intézményi hátterű és a piacot uraló pénztárak ugyanis a saját pénzintézeti csoportba tartozó vagyonkezelőt bízzák meg a portfólió kezelésével. A házon belüli vagyonkezelő pedig a piaci áraknál magasabb díjakkal dolgozik, és sokszor többéves infláció alatti hozam ellenére is megtarthatja megbízatását. Alacsonyabb vagyonkezelői díjak lennének indokoltak, miután a pénztári portfóliók legnagyobb részét (átlagosan több mint 70 százalékát) alacsony költségvonzatú állampapírok alkotják. Ezért bizonyos esetekben kötelezővé kellene tenni a vagyonkezelők versenyeztetését. Az ellentábor szerint ez nem indokolt. Legfőképpen azért, mert a tagok nem pusztán a pénztár, hanem a mögötte álló intézmények, vagyis a pénzügyi csoport erejét és szaktudását mérlegelve teszik le a voksukat valamely pénztár mellett. A PSZÁF álláspontja szerint a hatóság feladata a piaci verseny feltételeinek megteremtése, és nem korlátozása. Ezért nem határozhatja meg, hogy mikor alacsony és mikor magas a vagyonkezelői díj. A versenyeztetés előírása sem sokat segítene, mert „a piac úgyis megtalálja a maga forrásait” – vélik a PSZÁF-nél.
Koncentrálódik-e a vagyon?
Banki szakemberek szerint a nyugdíjpénztári megtakarítás hozama gyengébb, mint a bankbetété. A megtakarítás fele, harmada lehet annak, amit – bankszámlán kamatoztatva a befizetéseit – elért volna a befektető. Ezért olyan nyugdíj-előtakarékossági bankszámla bevezetését ajánlják, amelyen a bank automatikusan az egynapos bankközi kamathoz kötött hozamot fizet. A PSZÁF-nél ezzel szemben Erdős Mihály úgy ítéli meg, a pénztári tevékenység több, mint egyszerű számlavezetés, hiszen a behajtást és bevallást is tartalmazza. Ezért a tevékenységet magát kellene szabályozni. Jogos az az igény, hogy ne csak pénztár végezhesse: a szolgáltatás lehet banki és pénztári termék egyaránt.
A jövő nyugdíjait fenyegető másik kockázat a tőkefedezetiségből következik. 2003-ban épp az elvben biztonságosnak tartott magyar államkötvények értékelődtek le a jegybank november végi hirtelen kamatemelése nyomán. A nyugdíjpénztárak ugyanis döntően kincstárjegyekbe és hosszabb futamidejű államkötvényekbe fektették a tagok pénzét, ezek pedig rekordveszteséget szenvedtek el 2003-ban. A részvénypiac az elmúlt évben látványosan sikeres évet produkált, az államkötvények azonban továbbra sem remekeltek. Így a nyugdíjpénztárak 2004-ben az előző évinél sokkal jobb évet zártak ugyan, de a helyzetük még mindig nem tekinthető rózsásnak. Általában véve az első öt év tapasztalata az, hogy minél több a szakmai ismeret, minél profibb a vagyonkezelés, annál alacsonyabb a tagok számláján jóváírható hozam mértéke – állítja a magánnyugdíjpénztárak egyik elismert hazai szakértője. Mások szerint kérdéses a tőkepiacnak és általában a piacnak az az egyenes vonalú fejlődése is, amit annak idején a kormányzó erők elgondoltak a nyugdíjrendszer reformjának megálmodásakor.
A statisztikák szerint összességében az önkéntes és magánnyugdíjpénztárak vagyona szépen gyarapszik. 2004. szeptember végén 18 magánnyugdíjpénztár mintegy 740 milliárd forintnyi vagyont kezelt, 42 százalékkal többet, mint egy évvel korábban. Ugyanakkor beindult egy erőteljes koncentráció a pénztárak piacán, A hat legnagyobb pénztár az összes tag több mint nyolcvan százalékának megtakarításait kezeli. A PSZÁF-nél is meghökkentően központosítottnak tartják a piacot, ugyanakkor elismerik: külföldön is több helyen ez a helyzet, amit nagyon nehéz volna befolyásolni.
Vissza vagy előre
Aggodalomra, úgy tűnik, nincs ok. A felügyelet szerint a tagok pénze megvan, más kérdés, hogy mennyire lesznek elégedettek az elért befektetési hozammal. Ha valaki mégis másképp döntene, – a jelenlegi jogszabályok szerint – visszatérhet a régi, állami nyugdíjrendszerbe, mert nincs még meg a tízéves tagsága a magánnyugdíjpénztárban. Az elején belépőknek máris van öt-hat évük, vagyis már csak négy-öt évig él ez a korlátozott visszalépési lehetőség. A munkavállalók a terv szerint tb-nyugdíjuk 75 százalékát kapják, amit a pénztári járadék egészít ki. Ha a kettő összege kisebb a teljes tb-nyugdíjnál, akkor a magánpénztárban felgyűlt pénzüket átutaltathatják a társadalombiztosításnak, s megkaphatják a teljes nyugdíjat.
Erdős Mihály szerint mint mindenütt a világon, így Magyaroszágon is, az a nagy kérdés, hogy a DB-ről mindenütt áttérnek-e a DC-re, vagy jön egy fordulat, és az államok az üzleti szempontok mellett figyelembe veszik az átlagember szempontjait is, aki elsősorban a DB-rendszerben (a járadékvezérelt szerződésb
origo.hu
Szörnyű baleset: áttért a szembejövő sávba, kamionnal ütközött – videó
