Görgey, a titkos tanácsos

Titokzatos jelentések kerültek birtokunkba egy bizonyos titkos tanácsostól. A nem mindennapi körülmények totális tanácstalansággal töltenek el bennünket. Ezúttal ugyanis nem a postaládánkba fújt be a szél egy másfél kilós borítékot; sőt még csak nem is abszolút hiteles, frissen felvásárolt internetes csevegő fórumokról szereztünk pikáns politikai információkat – úgyhogy csalhatatlan írásszakértők segítségére sem szorultunk, mint komoly, hiteles, piacvezető tévécsatornák. Az történt, hogy csöngött a telefon, s kivételesen azonnal felvettük. Őszinte megdöbbenésünkre a kagylóba ismerős férfias orgánum diktált fölöttébb érdekes dolgokat: olyanokat, amilyeneket fejlettebb banánköztársaságokban legalább húsz évre szokás titkosítani. Először azt hittük, valamelyik pihent agyú kolléga élcelődik; azután meg azt, hogy véletlenül bekapcsolódtunk a Magyar Televízió szuperbizalmas vezetői értekezletébe. Kisvártatva azonban gyanút fogtunk, hogy a mondottak címzettje talán a kancelláriaminisztérium üzenetrögzítője lehet, ezért a hallottak közérdeklődésre tarthatnak számot. Miután azonban a félretárcsázás csupán merő feltételezés, esetleg puszta fantazmagória, miként a jelentéstevő személyazonossága is a hipotézisek világába tartozik – ezúton fordulunk olvasóinkhoz: „több szem többet lát” alapon legyenek segítségünkre a titkos tanácsos közérdekű azonosításában.

Első jelentés

Mint olyasvalaki, aki a magyar szellemi és kulturális életnek közel ötven éve aktív és elismert szereplőjeként megfelelően tájékozott a magyar kulturális életben, s így színvonalas tanácsokkal tudja segíteni a kormányzati munkát kulturális kérdésekben, azt tanácsolom, hogy a kultuszminiszter haladéktalanul utazzon Izraelbe, hogy tisztázza a kultúrpolitika ottani vezetőivel: a Zsidó Nyári Fesztivál sikerét nagyban akadályozza, hogy a rendezvénysorozat elnevezése a magyar szórend titokzatos törvényei szerint meglehetősen idegenül hangzik, s ez nyilvánvalóan nem lehet céljuk a szervezőknek. A kézenfekvő elnevezés Nyári Zsidó Fesztivál volna, s mint a magyar nyelv virtuóza, bizton állíthatom: ez esetben senki nem gondolna arra, hogy azt nyári művészek rendezik. A számlaszám a szokásos: Gábor.

Második jelentés

Ahogy itt bokros szabadidőmben, életművem befejeztével tűnődve figyelemmel kísérem és véleményezgetem az épülő Hagyományok Háza helyzetét, azt kell megállapítanom: a helyzet komoly. A hagyományoknak házat emelni nem valami jövőbe mutató üzenet. A hagyomány a múlt terepe: azok nem mi vagyunk, hanem ők, a régi-új undokok. Emlékeztek: ők a maradiság védelmezői, mi meg a remény harcosai. Az utolsó vállalható hagyomány számunkra Fanni hagyományai Kármán Józseftől – leszámítva persze Ságvári Endrét meg József Attilát. Utóbbiról amúgy a centenáriumi dömping során gyermekjáték lesz bebizonyítani, hogy a mi eljövendő haladó Kánaánunkat prófétálta, s voltaképpen a mi kultúrfelfogásunk korai előfutára. No jó, kicsit ki lett zárva, de hogy erre még nagy tömegek emlékeznének, hála a módszeres iskolareformnak, úgyszólván ki van zárva. Szóval ha már nem bonthatjuk vissza a Hagyományok Házát, legalább ellensúlyozzuk a Jövő Házával. Ott van a Millenáris, ahol már nem álmodoznak az álmodók – lehetne kezdeni vele valamit. Csak úgy átsuhant az agyamon: emelhetnénk például egy falat a jövendő Kossuth-díjasoknak. Remélem, értitek a finom célzást…
Ha már van ez a Hagyományok Háza, kiterjeszthetnénk a kulturális értelmezést a média világára is (ebben ugyancsak van gyakorlatom), egészen a hagyományos mosóporig. Reklámhagyományok: jó, mi? Aztán lehetnének bankárhagyományok. A magyar kádkő kultúrtörténete. Retrospektív tárlat, Ön hogy szerezte az első millióját? címmel. Külön szekciót is érdemelhetne az Érdekek és házasságok témakör. Vagy a Sorostól a Sors családon át a Sorstalanságig. Beláthatatlanok a lehetőségek, ha némiképp átértelmezzük a csökött, maradi hagyományfogalmat. Az intézmény nevének második részével ezúttal nem foglalkoznék: a házépítésben híresen nagy a gyakorlatotok, valószínűleg ti adhatnátok titkos tanácsokat nekem. A minap amúgy kisétáltam az épülő Hagyományok Házához, s nem a legszívvidítóbb benyomásokat szereztem a munkálatokról. Úgy láttam, túl sok a homok meg a sóder, s túl kevés a cement. Milyen beton lesz ebből? A malterról nem is szólva! Sóderügyben egyébként – ami a szűkebb szakterületem – szerény különdíjazásért speciális szaktanácsokat is örömest adhatok. Tudjátok, ahogy szoktuk, átutalással.

Harmadik jelentés

Azon törtem a fejem reggel, borotválkozás közben, hogy miként lehetne megteremteni a Millenáris Park további méltó működtetésének feltételeit. A fejlemények nem a legbiztatóbbak. Az rendben van, hogy kirúgjuk a neofita árulókat (bár ez utóbbi jelzőt akár személyeskedésnek is vehetném), de hogy már egymást is nyírjuk, az nem méltó hozzánk. Erről jut eszembe: már ne is haragudjatok, de amit a múltkor ajánlottatok jövedelemkiegészítés gyanánt, hogy méltó felárért én etessem a halakat a befásított műtóban, teljességgel kivitelezhetetlen. Undorodom a vízibolháktól, azonkívül utálom a halakat is: csakis halászlé formájában tudom elviselni őket. Úgyhogy másfelé keresgéljünk. Jó, azt belátom, hogy nem lehet az egész Millenáris Parkból a Legnagyobb Élő Drámaírók Panteonját csinálni, mert a jogos kirekesztések következtében a szélsőjobb bizonyára diszkriminációt kiáltana. De legalább a Zöld Marci játszóteret átkeresztelhetnénk Kék vagy Rózsaszín Marcira! Némi technikai zavar keletkezett, amiért szíves elnézéseteket kérem, de mindjárt segítségért fordulok a rokonsághoz. Komámasszony, hol a számlatömb?

Negyedik jelentés

Összefutottam egy szobrászművésszel a gőzben: igen tehetséges, fiatalabb nálam, s neki bezzeg már van Kossuth-díja. Akad neki néhány elfekvő szobra a kertben: már nem tudja hol tárolni őket, folyton beléjük ütközik a fűnyíró gép. Fölvetettem neki: mi lenne, ha felajánlanánk egyet a belga királyi párnak? Világjárásaim során láttam a rezidenciájukat: jó tágas, elférne valamelyik sarokban. Arról nem is szólva, hogy mennyit utazgathatna Brüsszelbe az előkészítő bizottság: volna mire terhelni az útiköltséget meg a napidíjat; még a számvevőszék sem köthetne bele. Azóta tovább is fejlesztettem az ötletet. Mi lenne, ha a belga királyi pár meg nemes gesztusként adna nekem cserébe egy fölösleges Magritte-et? Ebből a csekély tanácsadói díjból az idők végezetéig sem tudnám összespórolni az árát…

Ötödik jelentés

Ez nem lesz így jó! Én töröm magamat, kifacsarom az agyamat is, hogy legyen nektek egy kis kultúra, ti meg az első szíre-szóra kiadtok engem. Mi az, hogy hétmillió? Másfél évre! Nevetséges. Ennyi magvas, tapasztalatgazdag tanácsért! Ezek még az áfát is hozzáadják: bruttósítják, hogy többnek tűnjön. Ha egyszer húsz évre vagyok titkosítva, akkor honnan a csudából szagolták ki az összeget? Kínomban azt kellett mondanom, hogy betegségemre való tekintettel tíz évig nem nyilatkozom… Látjátok, egy vacak Kossuth-díjjal egy füst alatt el lehetett volna intézni, aztán most nem hörögnének, nem célozgatnának, nem forgatnák a szemüket. Az életművem nem titkos, bár erre húsz év múlva nem szívesen térnék vissza. De ha ti így, akkor én is így. Adjon nektek titkos tanácsokat az atlantiszi nagynénikétek. Világos?