Hiányos ismeretek

Ebben a fél évben Luxemburg adja az Európai Unió elnökségét, és mint a nagyhercegség miniszterelnöke, Jean-Claude Juncker megjegyezte, egyik legfőbb feladatának az unió alkotmányának a tagországokkal való elfogadtatását tekinti. A kialakított stratégia szerint az alkotmányt először a leggyengébb láncszemnek tartott országokban kell jóváhagyatni, és a legvégén következnek az olyan euroszkeptikus országok, mint az Egyesült Királyság, ahol kétséges, hogy az alkotmányról tartandó népszavazáson az igen kerül-e többségbe.
Litvánia és Magyarország parlamentje már jóvá is hagyta az alkotmányt, nem terhelve a lakosságot ezzel a problémával. A következő ország, Spanyolország lesz, ahol viszont népszavazást tartanak, és bár a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a lakosság nagy többsége igennel fog voksolni, a kormány médiasztárokkal és híres sportolókkal igyekszik népszerűsíteni az unió alapszerződését. Azt is elhatározták, hogy a Real Madrid következő meccsén minden Real-szurkoló kap egy-egy példányt az egyébként hétszáz oldalasra sikerült szerződésből. Azt nehéz elképzelni, hogy a Real-szurkolók mit kezdenek a súlyos dokumentummal, az azonban kétségtelen, hogy különösen a most csatlakozó országok politikusainak érdemes lenne alaposabban áttanulmányozni az unió alapszerződését. Mindenekelőtt az alkotmány szerves részét képező, 9-es számú (csatlakozási) jegyzőkönyv 26. cikkelye tarthatna igényt a figyelemre. Ez kimondja: „Legfeljebb 2004. május 1-jét követő harmadik év végéig, amennyiben a gazdaság bármely ágazatában súlyos és tartósnak mutatkozó, illetve egy adott térség gazdasági helyzetének komoly romlásával fenyegető nehézségek merülnek fel, az új tagállam felhatalmazást kérhet arra, hogy a helyzet orvoslása és az érintett ágazatnak a belső piaci gazdasághoz történő hozzáigazítása érdekében védintézkedéseket tegyen.” A csatlakozó országok többsége esetében ezekre a védintézkedésekre igen nagy szükség lenne.
Hogy csak a magyar példánál maradjunk, fel lehetne vetni: az a költségvetési hiány, amely miatt éppen most kaptunk intőt a bizottságtól, nem a költségvetés túlzott kiadásaiból származik, hanem abból, hogy egyrészt elégtelenek a bevételek, másrészt annak jó részét is kamatfizetésekre költjük. A bevételek pedig azért elégtelenek, mert a rendszerváltás során – a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap útmutatásait követve – megnyitottuk piacainkat a sokkal tőkeerősebb nyugati vállalatok előtt, amelyek kiszorították vállalatainkat mind külföldi, mind hazai piacaikról. 2003-ban például, ha leszámítjuk a magyar gazdasághoz alig kapcsolódó vámszabad területen tevékenykedő külföldi vállalatokat, a külkereskedelmi mérleg hiánya 11 milliárd dollár körül volt (a GDP húsz százaléka), tehát ekkora piacot engedtünk át egyoldalúan főleg nyugat-európai vállalatoknak. 2004-ben a fizetési mérleg hiánya 9 milliárd dollár körül várható, ami (pusztán csak egy évben) kétszerese annak, amennyiért a villamosenergia-ipart 1995-ben eladtuk. Ma már szinte minden külföldi kézben van, nemigen van mit eladni, ugyanakkor a hazai vállalatok jócskán korlátozott versenyképessége miatt a fizetési mérleg hiánya növekszik, amit egyre inkább államkötvény-kibocsátással és hitelfelvétellel egyenlítünk ki. Magyarország a rendszerváltás óta 32 milliárd dollárt fizetett ki kamatokra és tőkejövedelmekre, jelenleg a költségvetési bevételek közel 20 százalékát viszik el a kamatjellegű kifizetések. Ez a helyzet – amelyből semmiféle kiút nem látszik – kimeríti azokat a feltételeket, amelyeket az európai alkotmány idézett passzusa tartalmaz, Magyarországnak tehát joga van, hogy érdekei védelmében felszólaljon, annál is inkább, mert a fentebb idézett tények az Európai Unió vezetői előtt ismeretlenek. Sajnos azonban a magyar politikai vezetők előtt is.