Hogyan legyél humoralista (65.)

(AMI ÚJ ÖNÁLLÓ ESTEMBŐL MAJD KIMARAD)
Mivel „15 évünk elszelelt” – az alcíme az e hónap 30-án bemutatandó „Több őrült naplója” estemnek… és bár nem lenne szerencsés, ha hétről hétre ez a hasáb lenne a reklám helye… mégis… csak indoklásul (mért veszem elő régebbi írásaimat), fel kell tüntetni időnként – főleg az alcímet –, hogy kiderüljön: mi minden szelelt el legújabbkori magyar történelmünkben(ből).
És különben is: magamat kigúnyolom, ha kell, de mástól is csak ezt tűröm el. Ez már a mottója 1991. XII. 18-án megjelent írásomnak. (És sajnálatosan – miként a fenti zárójeles jelzi, ez is kimarad.) Pedig jelezné a színpadon játszó és a(z) újság(ba)író skizofrén voltomat…

(ÖNPARÓDIA)
ROKONSZENVES FIATALEMBER JELENIK MEG A SZERKESZTŐSÉGBEN
– ősz szakállát zavartan morzsolgatja. Két kezében két szürke táska van – szakállán kívül –, a nagyobbikból egy nagyapánk-korabeli esernyő cizellált fogantyúja kandikál ki.
(És nem „kandi-kamera”.)
Csak áll esetlenül – körötte rohangálunk, napi penzumunkat le-leróva határidős robotunkkal. Szerényen tudomásul veszi, majd még szerényebben elővesz másik táskájából egy sámlit. Színpadi kellék – magyarázkodik, bár ügyet sem vetünk rá, saját fontosságunk biztos tudatában.
A fiatalember csak áll, áll – lassan megöregszik, visszafiatalodik –, majd félszegen leül egy háromnegyed szögre, székre… A következő másodpercben, korát meghazudtolva, hirtelen a székkel együtt hanyatt vágódik. Színpadi jelenet – suttogja bocsánatkérő, mutáló hangon, de nincs időnk, hogy erre reagáljunk, első a munka, az esemény, a szenzáció, holnapra lapot kell összeeszkábálni.
Ez a rendkívül rokonszenves fiatalember persze mindezt érzi – már ezért is érdemes volt a szerkesztőségbe jönnie, hogy itt őt, a megállapodott, komoly, megfontolt családapát és nagyapát fiatalembernek nézik –, ezért sámlijára ülve egy papirost tesz maga elé a székre, és leírja nekünk mindezt idáig.
Újságcikk – indokolja furcsának tűnő, de voltaképpen legeszköztelenebb újabb eseményét, megnyilvánulását ez adott szituációnkban. Ezalatt mi csak tovább lótunk-futunk, a leendő megjelenő saját irományunk gyorsolvasása közben minduntalan belebotlunk, de még elnézést se kérünk emiatt tőle. Pedig – mint téma – már a földön hever. (Csak le kellene hajolni érte.)
A fiatalember pedig pontot téve cikke végére, átnyújtja nekünk, amit mi gyorsnál is gyorsabb gyorsolvasással épphogy csak átfutunk:
ROKONSZENVES FIATALEMBER JELENIK MEG A SZERKESZTŐSÉGBEN
– ősz szakállát zavartan morzsolgatja. Két kezében két szürke táska van – szakállán kívül –, a nagyobbikból egy nagyapánk korabeli cizellált esernyő fogantyúja kandikál ki.
(És nem „kandi-kamera”.)
Csak áll esetlenül, körötte rohangálunk, napi penzumunkat leróva határidős robotunkkal (…) újságcikk – indokolja (…), pontot téve a végére átnyújtja nekünk, amit mi (…) épphogy csak átfutunk:
ROKONSZENVES FIATALEMBER JELENIK MEG A SZERKESZTŐSÉGBEN
– ősz szakállát zavartan morzsolgatja. Két kezében két szürke táska van (…) – szakállán kívül –, (…) újságcikk (…), amit mi gyorsabbnál gyorsabban (…) átfutunk:
ROKONSZENVES FIATALEMBER JELENIK MEG A SZERKESZTŐSÉGBEN
stb.
Ez a végtelenül szimpatikus, szerény (önismétlés-mentes) fiatalember búcsúzásképpen még elővesz táskájából egy aznapi újságszámunkba csomagolt rózsaszálat. Lehántja róla napi sajtónkat, s alatta látjuk, amint a rózsaszálat egy bokszkesztyű szorongatja.
Eközben megérkezik a másnapi újság kefelevonata (ugye milyen régi ez az írás… de számítógéppel ez a poén nem sülne el már ma.) (Ott hagytam abba, hogy: megérkezik a másnapi újság kefelevonata.) Melybe a fiatalember bokszkesztyűjét a rózsával visszacsomagolja. Saját, imént megírt cikkét – a gyors nyomdai átfutás miatt – máris olvashatja:
ROKONSZENVES FIATALEMBER JELENIK MEG A SZERKESZTŐSÉGBEN
– Idáig ér, amikor elmegy.
(Folytatjuk.)
ROKONSZENVES FIATALE…