Hosszú szakítás

K ö n y v e s h á z

A kötet a mindenkori magyar–horvát viszony felvázolásával igyekszik megértetni a horvát politikai elit és írástudó értelmiség magyarságképének történelmi körülményeit, politikaiérdek-hátterét és érzelmi rugóit. A hazai olvasó így belehelyezkedhet a társnemzet múltjába, amely, mint valami „szellemképes” tükör, egyúttal elénk vetíti saját históriánkat is. Közös történelmünk Könyves Kálmán horvát királlyá koronázásától az Árpád-házi szentek kultuszával és a szoros (fegyver) barátságban átvészelt török világgal érkezik el a Habsburg-ellenes harcok időszakába, amelyet már érdekkonfliktusok is jellemeztek. A permanens szembenállás a nemzeti újjászületés korában a nacionalizmusok versengésével kezdődik, amely negatív fordulatot hoz a magyarság megítélésében, noha a reformkori „haza és haladás” program követendő példa is a horvátság számára.
A magyar államnemzeti törekvések hatására az évszázadokig közös hazának tekintett Hungáriától elsőként az illirista nemzetébresztők távolodtak el végérvényesen. A mindinkább „gőgösnek” és „felfuvalkodottnak” látott magyar elit által is felelőtlenül élezett ellentétek 1848-ban fegyveres konfliktushoz vezettek. A Jellasics bán ellentmondásos főszereplésével zajló drámai közjáték a sok évszázados kapcsolatok mélypontja. Az önkényuralommal dacoló, „jogvédő” magyarság újólag elnyeri a horvátok rokonszenvét, a Deákékkal 1868-ban megkötött, belső autonómiát biztosító kiegyezés azonban a horvátok számára pusztán ígéretes kezdet. Budapest önző gazdaságpolitikája (a diszkriminatív vasúti tarifák, halogatott beruházások, erőszakos adóbehajtások) széles körben meggyökerezteti a „kizsákmányoló” magyarok sztereotípiáját; amelybe jó adag antiszemitizmus is keveredik a magyarság és az asszimiláns zsidóság azonosításával. A Dráva túloldalán mindmáig „horvátfalónak” tartott – de a szerző által tárgyilagosan bemutatott – Khuen-Héderváry bán hosszú kormányzása megszilárdítja ugyan a dualista rendszert a „társországokban”, de a szabadságjogok korlátozásával tovább mérgesíti a két nép viszonyát, amely már csak átmenetileg áll helyre a világháború előestéjén. Az államközösség egyoldalú horvát felmondásával a (magyarság számára mindenkor a pánszlávizmus fenyegetését hordozó) délszláv egységtörekvések érkeznek révbe. E „válás” sorsszerűségét sugallják a kötet végén idézett szépirodalmi szemelvények s a horvát tankönyvek röviden elemzett negatív magyarságképe.
A zárszóban mégis megkönnyebbüléssel olvashatjuk, hogy a horvát függetlenség kivívásában nyújtott magyar segítség emléke elevenen hat a jelenkori horvát köztudatban. A múlt átértékelődését bizonyítja, hogy a közvélemény-kutatások a magyarságot ma már az egyik „legbarátibb” szomszédnak és a „legrokonszenvesebb nemzeti kisebbségnek” minősítik. A szerző elfogultságainkat és önszeretetünket megtépázva vezet a sok évszázados időutazásra. Az így ábrázolt magyarságkép kétségtelenül nem ünnepi arcunkat mutatja, s olykor megütközést keltően fokuszál eddig rendre kiretusált „ráncainkra”. A történelmi számvetés próbáját ily módon kiállva azonban tárgyilagosabb és gazdagabb önismerettel tekinthetünk közös múltunkra – és jövőnkre. Mert nem lehet közömbös, hogy ez az újszerű történelmi narratíva hasonlóképpen elfogadható legyen a hajdani „társnemzet” számára is. Sokcsevits Dénes könyve ezt a régóta remélt közeledést szolgálja elkötelezetten, kettős kulturális kötődéssel, de szigorúan szaktudományos eszközökkel.
(Sokcsevits Dénes: Magyar múlt horvát szemmel. Budapest, 2004, Magyar a Magyarért Alapítvány [Kapu-könyvek]. Ármegjelölés nélkül)