Imák három nyelven

L a p s z é l j e g y z e t e k

Valóságos kalandregény a mohácsi ferences rendház alapításának története. Az első itt letelepedett bosnyák barát – aki már nem csupán alkalmi lelkipásztori szolgálatot látott el a városban – a dél felé szorított törökök elől, Srebrenicából érkezett a puszta életét mentve. 1686-ban ugyanis az előrenyomuló felszabadító csapatok ellen küzdő mozlimok megszállták a srebrenicai kolostort. A gvardián, Kressevói Lukács néhány rendtársával elmenekült, és a közelben rejtőzött el, onnan kísérték figyelemmel, mi történik a konventtel. Három hónapig bujkáltak, ám végül a várost végleg elhagyó törökök elfogták, magukkal hurcolták, majd legyilkolták a házfőnököt. Két szerzetes a templom tornyában keresett menedéket, és bár a várost felgyújtották, a rejtőzködőknek csodával határos módon sikerült megmenekedniük a tűzhaláltól. Egyikük Dalmácia felé indult, a másikuk, Nimci Péter Mohácsra. Itt – jószerivel a saját kezével – kis rezidenciát épített a volt török fürdő mellett. Hamarosan társakat is kapott. Öt évig éltek e szerény hajlékban a barátok, amikor is a püspöki város bérlője a volt fürdőben kocsmát nyitott, az üzletmenetet zavaró szerzeteseket pedig elkergette. A kis rezidenciát söntéssé alakították.
A küzdelmet azonban nem adták fel. Mai szemmel nézve érthetetlen, hogy micsoda erő és elszántság hajtotta a bosnyák ferenceseket, hogy a legkülönfélébb életveszélyes megpróbáltatások, világi és egyházi hatalmasságok értetlensége és olykor ellenségeskedése dacára megvessék lábukat a nem különösebben jó állapotban lévő, koldusszegény kisvárosban. Minden nehézség ellenére Mohácson maradtak, és a XVIII. század közepére fölépült kolostoruk és templomuk. A sokác–bunyevác lakosság mellett gondjuk volt a városban és környékén élő magyarok és németek lelkipásztori ellátására is. Évszázadokon keresztül békességben és kölcsönös megbecsülésben éltek itt egymás mellett a Szent Korona népei. Természetes módon alakult ki a többnyelvűség, és a rendi vezetés már a legkorábbi időktől kezdve három különböző nyelven prédikáló szónokokat rendelt Mohácsra.
A rendház 1950-ben szétvert könyvtárának maradványai is tanúsítják e többnyelvűséget. A gyűjtemény legértékesebb része tizenegy darab antikva és néhány régi magyar nyomtatvány volt. Inkább kultúrtörténeti, mint piaci értéket mutatnak a szerzetesek több szempontú állománygyarapítását bizonyító XIX. század végén, XX. század elején kapott és vásárolt könyvek. Ezek között nem csupán lelkipásztori, teológiai munkákat találunk, hanem iparosoknak, földműveseknek kiadott kézikönyveket, szépirodalmat és ismeretterjesztő munkákat is.
Az egyik kötet, Jaics Marián (1795–1858) tartományfőnök Vinac bogoljubnih pisamah című imakönyvének sokadik kiadása, amely 1870-ben látott napvilágot Bagó Márton budai nyomdájában, ajándékozás útján kerülhetett a zárdába. Vaskos, négyszáz oldalas könyvecske, amelynek lapjait a hajdani használók rongyosra olvasták.
A brodi születésű Jaics Marián – Marijan Jaiæ – élete fő műve volt a Vinac. Legalábbis ha a népszerűséget nézzük, hiszen első kiadásának évétől, 1827-től kezdve huszonötször jelent meg napjainkig. De más könyveit is ismerjük: megírta például német és horvát nyelven a máriaradnai kegykép történetét; horvátra fordította Kempis Tamás Imitatióját, lelkipásztorok számára jól használható kézikönyvet állított össze, valamint más énekes imakönyveket is kiadott német és horvát nyelven. Vezetett rendházat és rendtartományt, tanított, prédikált és gyóntatott az akkor hatalmas kiterjedésű provinciában német és „illyr” nyelven.
A Vinac 1870-es kiadásának e mohácsi példánya hajdani tulajdonosai gondosan bejegyezték nevüket a címlapra, majd 1884. november 3-án Arnberger Béla kántortanító azt is felírta, hogy az énekeskönyv a Szent Kereszt-templom tulajdona. Innen kerülhetett át a barátokhoz. 1901 februárjában újrakötötték a sok használattól elrongyolódott imakönyvet, és gondosan üres lapokkal egészítették ki, hogy a kötetből kimaradt, de gyakrabban használt templomi énekeket is hozzáírhassák. Méghozzá négy nyelven, ahogyan az istentiszteletek során szükség volt rá. „Heilig, heilig, heilig, über heilig Ist Jesus Kristus ohne End in den heiligsten Sakrament” – olvashatjuk. Majd közvetlenül utána: „Pruzi ruku Majko / sveta s visine. Neodbaci u potribih nas sine. Mario! Mario! Oh divice Mario!” Három nép a közös hazában. „Áldd meg országunkat, mi magyar hazánkat, vezéreljed jóra a mi királyunkat. Ments meg minket ellenségtől, döghaláltól és éhségtől, Krisztus teste és vére.” Boldog békeidők.