(ki tenyészti a hiénákat…)

Én nem tudom, hogyan vélekednek a média szereplőiről általában az emberek, s miként ítéli meg tevékenységüket az úgynevezett csúcsértelmiség. Ken Follet, a világ egyik legismertebb és legsikeresebb bestsellerírója egy helyütt azt találja mondani: „Jól ismerte az újságírókat, így tisztában volt vele, hogy mindössze néhány intelligens ember akadt közöttük, a zömük azonban buta, mint a sötét éjszaka. Az igazmondás hívei elenyésző kisebbségben vannak, a többi szenzációhajhász hiéna.”
Nos, ez nem valami hízelgő. Magamba kell néznem, hiszen negyvenöt éve újságíró vagyok. Természetesen szeretném azt hinni, hogy a kivételek közé tartozom, ami a sötét éjszakát és a hiéna voltot illeti. Ugyanakkor nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy az ember önmagával szemben elnéző, így aztán ha netán hiéna is volnék, nem venném észre, s fényárban látnám úszni a sötét éjszakát. Tehát legjobb, ha tudomásul veszem, hogy a fent idézett sommás ítélet rám is vonatkozik. Ennek bizonyítása felettébb egyszerű: A 168 Óra, a „gondolkodó emberek” lapja a magyar liberalizmus egyik kegyhelye, amikor például szarkasztikus hajlamomnak engedve egy írásomban összehasonlítom Gyurcsány Ferenc „késpenge” száját az ifjú Brigitte Bardot duzzadt ajkaival, abban a meggyőződésben szemlézi soraimat, hogy intelligens olvasói az idézetekből levonják a megfelelő következtetést szellemi kapacitásommal kapcsolatban. Én védekezésül idézhetném Mikszáthot, aki aktuális miniszterelnökét, Tiszát, egy körtefejű, sánta ördöghöz hasonlította, nem véve tudomásul azt az egyszerű tényt, hogy az emberek általában nem tehetnek a külsejükről, s hogy
az írók, amikor külső jegyekkel (is) jellemzik pozitív vagy negatív hőseiket, tulajdonképpen megtévesztik az olvasót. Persze, ez aligha szolgálna védelmemre, mert önmagamat Mikszáthhoz, Gyurcsányt pedig Tiszához hasonlítani abszurditás. Mégsem szeretnék sem hiéna, sem sötét éjszaka lenni. Ez a jámbor óhaj természetesen mindazokban él, akik az újságírói mesterséget együtt űzik velem.
Mentegethetnénk magunkat azzal, hogy a hiénatempó elsősorban a bulvárújságírásra vonatkozik, ámde akkor nyomban be kell látnunk, hogy az emberek, akik netán megvetnek bennünket, épp ahhoz vonzódnak leginkább, ami – a tárgykörrel kapcsolatos általános vélekedés szerint – a leginkább megvetendő. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy például „legkedveltebb” politikai napilapunk példányszáma is messze elmarad a legkedveltebb bulvárújságétól, s a trend mindenütt az, hogy a hiénatempó vonzza a közönséget, a szenzációhajhászás több ember érdeklődésére tarthat számot, mint az úgynevezett igazság keresése.
Mindebben az a legfurcsább és legjellemzőbb, hogy a világban eligazodni kívánó, tájékozottságra vágyó ember szinte az összes információt, amely vélekedését, életérzéseit befolyásolja, a médiából szerzi, egész lényét a média uralja, miközben önállónak, gondolkodónak véli önmagát. Hogy ez az önállóság és tudni vágyás valójában mit jelent, azt jól példázza az úgynevezett női lapok, továbbá a sztár- és sztorimagazinok elképesztő sikere, a különböző, már-már brutális tévéshow-k nézettsége, az egész természetellenes médiahulladékkal szennyezett közeg, amelyben élünk.
Mindennek csak áttételesen van köze az aktuálpolitikához, sokkal inkább az uralkodó korszellem jelenlétéhez. És ez – nem védekezésül mondom – nem újságírói találmány, hiszen a média ugyanolyan kényszerpályán sodródik, mint a világ. Azt adja, amit várnak tőle. A piacképesség nyilvánvalóan „nem a szellem napvilága”, nem a tisztán látás, nem az igazság kergetése, hanem valami más, ami szinte megfoghatatlanul alantas. A kor tehát favorizálja a hiénát.
Konklúzióképpen azt kell megállapítanunk: Folletnek csak áttételesen van igaza, ha egyáltalán igaza van, mivel az újságírók ugyanolyanok, mint a többi ember. Hogy bárki ítéletet mondhat-e mások felett, én nem tudom…