Kinyitottuk az ablakot

Hét határban híre szállt Marika szépségének, jártak is csodájára a legények – olvastam egy régi-régi regényben. Azon tűnődöm, milyen ólomszárnyon röpködtek valaha a hírek. A szép Marika híre is csak hét határig jutott. Kiváltságos lehetett az, akit hét vármegyében emlegettek.
Dózsa György idejében egy nap alatt vitte a hírt Ceglédre a lovas. A negyvennyolcas bécsi forradalom első híre hajón érkezett Budapestre, hogy lángra gyújtsa a nemzetet. Kossuth Lajos bejárta a fél országot, hogy szólhasson a néphez. Deák Ferencet csak halála után nevezték bölcsnek.
Ma meg elegendő egy gombnyomás, hogy megtudjuk az amerikai elnök véleményét, gyors lábon járnak a hírek: hipp-hopp itt vagyok, akár a mesében a boszorkányok. Egy televízióban vetített filmmel fél óra alatt beutazzuk a világot. Csodálatos dolog a fejlődés, de van legalább egy szomorú következménye is: nem a cselekedetek, a tettek valós értéke kap méltó elismerést, hanem egyre inkább a becsvágy. A hiúság és a hatalomvágy.
Hírverést kap a silányabb érték, nagyobb nyilvánosságot az erőszak. Lehetőséget a megtévesztés. Addig rendben is lenne a dolog, amíg a televíziós csatornák az egyre nagyobb üzletet jelentő szépségversenyek győzteseit mutatnák be; elgyönyörködik bennük a néző. Milyen csodálatos egyik-másikuk pillantása, szemrebbenése, mosolya. Friss lovakat kapott maga alá a hiúság. Aminek ma már nem csak asszony a neve.
Mindenki szeretne neves ember lenni. Már gyermekkorunkban él bennünk a hírnév utáni vágyakozás, ami az évek számával egyre erősebb lesz. És károsabb.
Egy belvárosi utca falán olvastam valamikor ezt a nagy betűkkel a falra mázolt feliratot: „Éljen Kovács Pál!” Mivel mindennap arra vitt az utam, könnyű volt kiderítenem, ki is a reklámozott személy. Nem politikus volt. Nem is mesterember vagy színművész. Egy nyolcesztendős kisfiú pingálta fel a saját nevét a tűzfalra. Azóta gyakran eltűnődöm: vajon híres ember lett-e belőle, vagy elveszett a hétköznapok szürkeségében, mint sok százezer névrokona?
Egyik ismerősöm mesélte, hogy fia kisiskolás korában rendszeresen járt a műjégpályára. Dupla zsebpénzt kapott az anyjától, de mindig farkaséhesen ért haza. Mire költi a gyerek a pénzt? Véletlenül jöttek rá, mert nem akarta bevallani. Apja egyszer a Hősök terén át haladt valahová, amikor meghallotta a jégpálya hangosbemondóját. Az ő fia nevét közölte. Azt, hogy Ferikét várják a bejáratnál. Ő is odasietett, de senkit nem talált ott. Nem várta senki Ferikét, aki nagy nyugalommal körözött a jégen. Kiderült, hogy saját maga mondatta be a szöveget, hogy hallja a nevét, hogy feltűnjön, hogy beszéljenek róla. Erre költötte a zsebpénzét.
Elnézem olykor a különböző vetélkedőkön, kvízjátékokban részt vevők arcát a képernyőn. Annak tudatában játszanak, hogy most százezrek figyelik az arcuk minden kis rezdülését. Nem a nyeremény érdekli őket. Dehogy! A szereplés. Felszínre tör bennük a hiúság minden változata. Érdekes és tanulságos színjátékot produkálnak. A fülük tövét vakarják, ajkukat biggyesztik, a szempillájukkal repdesnek minden lehetőséget kihasználva az időhúzásra. Néha még vizet is kortyolnak egy pohárból. Közben tudálékosan magyarázgatnak, fitogtatják jól értesültségüket, ami sokszor nem más, mint butaság.
Gyakran eltűnődöm azon, hogy a technika csodálatos találmánya nélkül milyen is lenne az életünk. Talán csendesebb, nyugalmasabb. Régen a hulló falevelekről suttogtunk éneket, andalító dalocskákat, ma dobok dübörögnek, hangosabbá vált az élet. Betört a csendbe a világ zaja. Kinyitottuk az ablakot.
Úgy érzem, hogy mindez a minőség rovására történik. Nem a meditációk világában élünk már, hanem egy sátáni forgatagban. Ahol jelszavak dübörögnek folyton a fülünkbe. Közöttük, bizony, sok a hamis. Vigyáznunk kell a forrás tisztaságára! A pénz egyre nagyobb szerepet kap. Loholó kamerák kísérik a fényét. Gondoljunk arra, hogy mi vár ránk, ha egyszer majd elveszítjük az ellenőrzés lehetőségét a ránk zúduló hírözön fölött!
Vagy máris elveszítettük?