– Hogyan kezdődött a családja kálváriája?
– Az első Csehszlovák Köztársaság alatt volt egy földreform, amely elrendelte, hogy senkinek sem lehet 500 holdnál nagyobb birtoka. Ha valahol felesleg volt, azt el lehetett adni, vagy szét lehetett osztani. Így tett az apósom is, aki több ezer holdas nagysárói birtokát gyerekeire íratta. Miután a Felvidéket 1938-ban visszacsatolták Magyarországhoz, a zsidótörvények a felvidéki zsidókra is érvényesek lettek. Férjem családja pedig zsidó származású volt, s bár már régen kikeresztelkedtek, a törvények értelmében kisemmizték, majd Auschwitzba deportálták őket. Senki sem jött vissza közülük.
– Hogyhogy a férjét nem hurcolták el?
– A férjem keresztény iskolákba járt, és kereszténnyel kötött házasságot, így egyfajta kivételt képezett a deportálás alól. Rá csak a vagyonfosztás vonatkozott. El is vették mindenünket: a gazdaságot, a földet, rajta az épületekkel, s az összes vagyontárgyunkat. Még a rádiónkat is, így Szálasi hatalomra jutásáról is csak a postamestertől értesültünk. Amikor megtudtuk, hogy a nyilasok azokat is begyűjtik, akiket eddig nem deportáltak, nagyon megijedtünk, s egy ismerősünknél még aznap, Szálasi hatalomátvételének éjjelén elbújtattuk a férjemet. Így aztán, amikor a csendőrök jöttek igazoltatni, csak engem találtak otthon. Mivel a férjem hollétét nem árultam el, magukkal vittek kihallgatásra. Tizenöt napig voltam a lévai börtönben, majd Kistarcsára kerültem. Hónapokat töltöttem ott. Nagysáróra csak áprilisban jöttem haza – gyalog, öt nap alatt. Akkor már régóta fogalmam sem volt, hogy drága férjem egyáltalán életben van-e még. Aztán megtudtam, hogy a községet megszállták a németek, de a lakosságot, egy helyi német, egy Gross nevű ember közbenjárására nem telepítették ki. Így férjem mindvégig biztonságban a rejtekhelyen maradhatott, és túlélte ezt a szörnyű időszakot. Később egyébként mint német nemzetiségűnek, Grossnak is elkobozták mindenét, őt magát pedig kitoloncolták.
– Hogyan élték meg a háború végét?
– Férjem egész családja, testvérei, szülei – sohasem felejtem el, kilencvenéves apósomat egyenesen a kórházból deportálták – odavesztek. Iszonyatos lelki állapotban voltunk. Úgy éreztük, sohasem fogjuk tudni feldolgozni ezt a traumát. Mindezt fokozták a borzalmas életkörülményeink. Szinte még ennünk sem nagyon volt mit. Később aztán egy kis szerencsével javult a helyzet. Ismertünk egy családot, akik jóban voltak Masaryk elnökkel. Masaryk segített nekik a nácik elől Angliába menekülni. Ez a család a háború után jelentkezett nálunk, megkérdezték, miben segíthetnének, mire van szükségünk. Mi azt mondtuk, bicikligumira, mert egyáltalán nem lehetett közlekedni. Így aztán Masarykon keresztül küldtek bicikligumit. Azzal kereskedtünk hónapokig, abból éltünk. Aztán ahogy telt-múlt az idő, lassacskán visszanyertük az életkedvünket. Idővel mindenünket visszakaptuk, és kezdtünk talpra állni. Elhatároztuk, hogy fátylat borítunk a múltra, és új életet kezdünk. Talán nem kell hangsúlyoznom, hogy ehhez akkor mekkora erő kellett. Úgy döntöttünk, hogy ismét beindítjuk a gazdaságot. Minden hitünk a földben volt. Keményen dolgoztunk, hónapokon át, nap nap után, s már-már azon vettük észre magunkat, hogy az első aratást várjuk.
– Amikor egy újabb tragédia történt.
– Igen. Jött Benes a dekrétumaival. Mivel mindenünk a férjem nevén volt, bennünket megint teljesen kisemmiztek. Amihez az szolgáltatott alapot, hogy a férjemet – akit a nácik éveken át üldöztek, akit hónapokon át rejtegetni kellett, akinek az egész családja elpusztult Auschwitzban – mint magyar nemzetiségű személyt fasiszta kollaboránsnak tekintették! Ez 1946-ban történt. Öt nap múlva indult volna az aratás. De megérkeztek a telepesek Észak-Szlovákiából, és ők aratták le a mi termésünket. Nekünk pedig még élelmiszerjegyet sem adtak. A kúriánkat rövidesen lebontották, nyoma sem maradt. Azt az érzést nem lehet elmondani, én ezt még ma sem tudom könnyek nélkül… Azok a zsidók, akik a háború előtti népszámlálások alkalmával német vagy magyar nemzetiségűnek vallották magukat, a Benes-dekrétumok értelmében németek és magyarok, azaz a cseh és a szlovák nép ellenségei voltak. Nemegyszer olyanok kapták kézhez konfiskációs határozatukat, és olyanokat zavartak át 30 kilós poggyásszal az országhatáron, akik néhány hónappal korábban még valamelyik náci koncentrációs táborban raboskodtak.
– Az 1945 és 1948 közti időszakot a szlovák történetírás egyébként mindettől függetlenül a mai napig obdobie slobodynak, vagyis a szabadság időszakának nevezi. Ön hogyan emlékszik ezekre az évekre?
– Az újra egyesült Csehszlovákia hivatalosan győztes államként került ki a háborúból, így az oroszoknak nem szabadott volna itt maradni. De az volt az általános felfogás, hogy majd lesznek választások, és azokon úgyis a kommunisták fognak győzni. Csakhogy nem győztek. Ezért is volt szükség aztán a prágai államcsínyre.
– Önöket hogyan érintette a kommunista hatalomátvétel?
– 1948 májusában kaptunk egy határozatot arról, hogy a férjemre mint üldözöttre nem volt érvényes a benesi elkobzás. Vagyis „tévedés” történt. Ennek viszont akkor már semmiféle jelentősége nem volt, hiszen javában folyt a kommunista átrendeződés, indult a szövetkezetesítés. Egyszóval: számunkra minden maradt a régiben. Osztályellenségek lettünk, leveleinket cenzúrázták, telefont egyáltalán nem használhattunk, arról pedig, hogy bármit is visszakapjunk, még csak nem is álmodhattunk. Emlékszem, egyszer nagyon beteg lettem, és a férjem a volt birtokunkra ment a telepesekhez, adjanak neki kölcsön egy autót a traktortelepről, hogy engem kórházba tudjon vinni. Azt mondták neki: „Autót, neki? Dögöljön meg!” A telepesek gyűlöltek bennünket. Mindezek után 1959-ben el is hagytuk Csehszlovákiát. Bécsben telepedtünk le, s évtizedeken át az osztrák fővárosban éltünk. A férjem egy régi magyar kereskedelmi cégnek fordított németről franciára, én pedig az amerikai átképző iskolában szereztem képesítést, és egy kötőgép mellett dolgoztam.
– Mikor települtek vissza?
– Haza sajnos már csak én tértem, egyedül, 1989-ben. A férjem hat évvel korábban meghalt. Mint egykori üldözött, ismét kaptam állampolgárságot. Nagy igényeim nem voltak. Vettem egy kis lakást Léván, ahol békében, nyugalomban szeretném leélni életem hátralévő részét.
– A rendszerváltás után lehetőség nyílt bizonyos kárpótlásra. Ön is próbálkozott?
– Amikor visszatelepültem, rögtön fogadtam ügyvédet, eredményt azonban a mai napig nem sikerült elérnünk. De nem adom fel. Kárpótlási igényemet, amíg csak élek, fenntartom. Számomra nem anyagi kérdésről van szó. Az igazságtétellel a férjemnek és a férjem családjának tartozom.
origo.hu
Erdei Zsolt Madár is átúszta a Balatont
