Köznapló

December 28., kedd
Úgy érzem, a Földnek elege lett belőlünk. Nem tűri tovább, hogy folyton hetvenkedünk, fitogtatjuk mindentudásunkat; most ő jött, s megmutatta, mire képes. Az ázsiai szökőár elsöpört mindent. Szigetek könyörögtek, hagyja meg őket, szállodasorok rogytak előtte térdre hiába: nem adott esélyt senkinek, semminek. Ám akadtak, akik dacoltak vele. Nem futottak el: kézbe vették a kamerát, tudták, hogy ilyen erő többé nem metszi útjukat. Álltak fegyelmezetten, remegett a kezük, mégse tágítottak, meg akarták örökíteni, mivé alakulhat pár perc alatt a földi paradicsom.
Amatőrök mentették meg a nagy tévétársaságokat. Most is megúszták, nem kellett beismerniük, hogy sorra lekésik a sorsdöntő perceket. Nem voltak ott a Kennedy-gyilkosság pillanatában, más vette föl a Concorde-katasztrófát, és messze voltak a szökőár kitörésekor is. Ennek következménye lehet az a módszer, hogy mindent felfújnak, átszabnak és széthazudnak – a televízió bármihez nyúl, megmérgezi. De nem éri be ezzel. A köztévé reggeli műsorvezetője szerencséltetett bennünket ezzel a bonmot-val: akit nem mutat a tévé, az nincs, az nem létezik… Ó, a szegény, néztem rá részvéttel az innenső oldalról, s kedvem lett volna megkérdezni: mondja, kedves kollégám, képes-e mindenható tévéjük megmutatni egyet is az igazán fontosak, a „lamed vov” közül?
Merthogy egy zsidó monda szerint a világ egész súlyát harminchat igaz ember hordozza a vállán – ők a „lamed vov”, a harminchatok. „Külsőleg mi sem különbözteti meg őket a közönséges halandóktól, s gyakran maguk sem tudják, hogy ők a kiválasztottak… A harminchatok a világ megsokszorozott szívét jelentik… ott vannak mindenütt” – írja szép könyvében André Schwarz-Bart. A hagyomány szerint, ha egy is hiányzik közülük, az emberiségre szörnyű szenvedések zúdulnak.
Azt hiszem, benne vagyunk a zúdulásban. Jelezte a szökőár is.
Eszerint fogynak az igazak? Minden fogy, ami hűséges.
A nagy járás-kelés, a turisták özöne persze arra is utal, hogy nem csak igazaknak vagyunk híjával. Egyre kevesebben mondhatják, amit Blixen bárónő Afrikában, mikor rálelt a birtokra, ahol aztán élete legszebb éveit töltötte: „Itt vagyok, mert itt az én helyem.” E mondatra épül legszebb könyve, a Távol Afrikától.
A helyet, ha csak cellányi is, de a miénk, mert otthon vagyunk benne, ne keressük utaztató cégeknél. Amit ők kínálnak, nem több vendégségnél, s arra szolgál csupán, hogy kurta időre elkábítsa azokat, akik nem találják, hol az ő helyük. Haza kéne járni, oda, ahol az ember otthon érzi magát. Ezért kell kikapcsolni egy időre a tévét: ne félművelt szpíkerek mondják meg, ki számít és ki nem, mi jó nekem és mi nem – ők úgyis csak arra ügyelnek, mi jó Lajcsinak, mi jó a kormánynak vagy mi jó Amerikának.
A szökőár figyelmeztetés volt: viselje magát szerényebben az ember. Ne távoli bolygókat figyeljen, közelebb van dolga. Tele az ország és a világ szegénnyel, s mindig csak a bajban fordul feléjük figyelem. Szép dolog a sok adomány, de nem ártana, ha néha oda is hirdetnének turistautat, ahol este petróleumlámpa világít, ahol nincs tiszta víz, és kevés az ennivaló. Nagy hiánycikk manapság a mindennapi emberség.

December 31., péntek
Az asztalossal nem tudtam telefonon megbeszélni a munkát, át kellett mennem Vámosmikolára. A mester kinn várt a ház előtt, megegyeztünk pénzben és időben, jó érzésekkel indultam vissza Marosra. Ám épp csak elhagytam a falut, muszáj volt jobbra néznem: felhőjáték kezdődött az égen. De mintha több lett volna annál, s hogy megtudjam, mi lehet, megálltam inkább, leállítottam a motort és kiszálltam. Eszembe jutott, hogy ez az év utolsó napja, ilyenkor szokás hálát adni mindazért, ami történt az esztendőben. Miért ne tehetném meg a gyönyörű ég alatt? Igaza lehet az iszlám híveinek, akik vallják, hogy a Teremtő dicsérete akkor is erőt ad, ha a szabadban zengik, nem kell hozzá a mecset falainak védelme. Sok keresztény viszont azt hiszi, csak a templom boltívei alatt lehet méltón Istenhez szólni. De hát nem ismerik Millet festményét, az Angelust? Tágas, boldogító érzés volt állni az országút szélén, felnézni az égre, és csupán annyit mondani: „Köszönöm!”

Január 1., szombat
Kicseréltem az asztali naptárt, s utána hosszú ideig töprengtem, mi legyen az új esztendő vezérlő gondolata, másként szólva: mi legyen az útjelző táblán? Vastag piros ceruzával szoktam az első naptárlapra írni, mire kéne naponta gondolnom az előttem álló évben. Tele vagyok gyarlósággal, tökéletlenséggel, szeretnék javítani rajtuk, ezért veszem komolyan, mit írok oda. Tavaly Herbert von Karajan igazított útba, tőle való, ami a 2004-es naptár elejére került: „Az életben csak pontos szervezés vezet valódi teljesítményhez”, míg 2003-ra egy álomban látott teknősbéka szavait idéztem: „Nyugodtan, csak magadban bízva!” Kínai bronzteknős volt, karácsonyra kaptam a feleségemtől. Még akkor reggel az íróasztalra raktam, figyelmeztessen jelenlétével is, mire kell ügyelnem.
Ma az álvalóság adott lökést az irányadó gondolathoz. Az idén úgy döntöttünk, hogy nem várjuk meg az éjfélt, végtére az új évnek édes mindegy, hogy nulla órakor köszöntjük vagy reggel ébredéskor. Ám nem tudtunk ellenállni, s mielőtt lefeküdtünk volna, belenéztünk kurta időre a tévé műsorába. Elkeserítő volt, amit láttunk. Nem az ötletek hiánya zavart vagy a poénokhoz bejátszott gépröhögés, sokkal inkább a nyelv. A leplezetlen trágárság, a lapos fordulatok, a múltból lopott ötletek – a hitvány beszéd rögtön elárulja a tehetségtelenséget. Többször is Márai jutott eszembe, aki hosszú emigrációjában azzal vigasztalta magát, hogy a haza valójában a nyelv. Mondjam hát? Mondom. A képernyőn egymás sarkát taposták a hazátlanok.
Meglehet, ezért lépett elém a messzi múltból Gurdjieff.
Ouspensky könyvét olvasom róla, s minél inkább elmélyedek benne, annál valószínűbb, hogy figurájára nem illik semmi besorolás. A könyv címe: Egy ismeretlen tanítás töredékei, tíz éve adta ki Püski, én csak pár hete bukkantam rá. A késésnek nincs jelentősége: aminek el kell jutnia az emberhez, az eljut, s akkor kerül a kezébe, mikor szükség van rá…
De hát ki ez a Gurdjieff? Apja görög volt, anyja örmény, őt magát az ortodox vallás igéi szerint nevelték, ám tizenhat évesen ráébredt, hogy más a dolga, és egyetlen fillér nélkül megszökött hazulról. Tizenöt évig járta Ázsiát, a tibeti lámakolostoroktól a buharai medreszékig mindenhová eljutott, ahol magyarázatot remélt a megmagyarázhatatlan csodákra: volt szőnyegkereskedő, cipész, matróz, női fűzők árusa, művirágkészítő; a hosszú utazásról írt beszámoló magyarul is olvasható: Találkozások rendkívüli emberekkel, ez a címe.
Uszpenszkij 1915-ben találkozott Gurdjieff-fel, akkor még nem franciásan írta a nevét, azonnal a tanítványa lett, és vele tartott akkor is, mikor Lenin és csapata megkezdte Oroszország és vele a világ tönkretételét. Követte Konstantinápolyba, Londonba, Fontainebleau-ba: könyve nem más, mint beszélgetéseik vélhetően pontos gyűjteménye. Egy ízben a misztikus filozófus arról beszélt, hogy az emberek többségével csak megtörténnek a dolgok, s úgy élik le az életüket, hogy a maguk akaratából semmit nem tesznek. Persze ahhoz, hogy az ember tenni tudjon, meg kéne értenie, mit jelent „lenni”, és ehhez nem elég a mindennapi nyelven szólni, azon képtelenség megérteni a másikat. Miért? Gurdjieff szerint azért, mert az emberek nem tanulnak meg igazat mondani. Pedig „ritkán hazudnak szándékosan. Legtöbb esetben úgy gondolják, hogy az igazat mondják. Pedig állandóan hazudnak, akkor is, amikor hazudni szeretnének, és akkor is, amikor igazat szeretnének mondani. Állandóan hazudnak maguknak és másoknak. Ezért senki nem érti se önmagát, se másokat.”
Nem a mindennapi nyelven kell szólni? Ez legyen az irányadó mondat?
Itt tartottam, mikor pittyegett a telefon, üzenet jött: meghalt Körmendi Lajos. Bekapcsoltam a rádiót, a déli hírekben négy mondatot kapott. Négy mondat, ennyi voltál, Lajos… Emlékszem, egyszer arról beszéltél, hogy este, mikor más ágyba indul, te kezded a nap másik felét: akkor írsz novellát, verset, akkor fordítasz, csak így jut az ember valamire. De hát mire? Arra a négy rövid mondatra? Ennyit ér a tengernyi küszködés?
Mi, kunok mától kevesebben vagyunk, nincs, akinek ablakára bizakodva lehet nézni a karcagi éjszakában. Mélyebb lesz a nagykunsági sötét, s nem ok nélkül kérdezzük magunktól: lesz-e, aki úgy oszlatja, mint te próbáltad, aki hátára veszi mindazt, amit cipeltél? Együtt szerettünk volna ünnepelni, emlékezni az ősökre: 160 éve annak, hogy a maguk pénzén váltották ki elvett szabadságukat. II. Lipót zálogba adta földjüket, a Jászkun Hármas Kerületet a Német Lovagrendnek. Nyolc órát és huszonöt percet töltöttél velünk az ünnepi évből, s könnyen lehet, hogy ezért döntöttem úgy: az idén örömöt adó kertet építek. Mindenki vendég lehet benne, akit nem rontott el ez az alávaló világ. Jöjjenek, gyógyuljanak, a kert gyógyít, Keresztelő Szent János szerint Isten maga is egy kert. Márpedig ha az, akkor erőt ad, hogy ne kelljen belehalni abba, amire a méltó hívást kapott. Amikor este lesz, és ránk hunyorítanak a csillagok, felnézünk majd az égre, a kunok félig pogány egére, és keresni fogunk titeket: Győrffy Istvánt, Németh Lajost, Szűcs Sándort, Sudár Istvánt, Mándoki Kongur Pistát, téged. Vonjatok a kert fölé tágas égi sátrat, hogy miként az ősök a jurta közepén át, rápróbáljuk a lelkünket arra, ami van, volt és lesz: az örökkévalóság csodájára.
Elővettem a vastag piros ceruzát, és ezt írtam a 2005. évi naptár elejére: „Építs örömadó kertet!”