Lárifári, Klári

Édes kicsi nő, mondaná Verebes, mert most ezek mennek. Ha Stadler édes pofa, akkor Dobrev Klárának, a tünci miniszterelnöknének sem jár kevesebb, amikor végigviziteli a televíziós csatornákat. A TV2-n Liptai Claudia a megtiszteltetéstől elalélva próbálta a hölgytől megtudakolni, miképpen lehet valaki miniszterelnök-feleség, jó anya, okos, szerény és szép, égő piros nadrágkosztümjében médiaszereplő, mindezt belesűrítve a nap huszonnégy órájába. És akkor még nem feszegették a varázslatos házastárs státusát, már csak társadalmi elvárásilag is minden este, amikor a nagy ember nem az adócsökkentésen vagy Orbán Viktor ásóbékává változtatásán töri gondterhelt buksiját. Amilyen intenzitással a Gyurcsány–Dobrev házaspár magánéletének nyilvános kiteregetése folyik, hamarosan intim szokásaikat is kifecseghetik.
A TV2 után rögtön a királyi televízióban tűnt fel Dobrev Klára, ahol felvázolta nagy ívű elgondolásait a magyar lakosság borzalmas egészségi állapotát megváltoztatandó. Pallagi Ferenccel együtt sopánkodtak a koleszterinszinteken, a magas vérnyomásokon, az infarktusokon. A miniszterelnökné édes pilláival verdesve nem értette, miként lehetséges az, hogy a felelőtlen magyarok az istennek sem akarnak sportos és egészséges életmódot folytatni, korszerűen táplálkozni, nem akarnak hosszan és boldogan élni. Ahogy Klára aszszony legújabb szlogenje üzeni: Éld meg az életedet!
A sok hülyét nem érdekli az a drága kincs, amit életnek hívnak, hanem halomra halnak, ki tudja, miért?
Az én családom viszonylag a szerencsések közé tartozott. De tényleg. Nem akasztottak fel közülünk senkit. Átlagos, falusi família. Anyám két bátyja volt csendőr. 1957-ig hetenként jelentkeztek a körzeti megbízottnál. A falut nem hagyhatták el, időnként véresre verték őket, csak úgy, pedagógiailag. Apám tanító létére az ötvenes években nyáron aratni járt, mert a kötelező beszolgáltatást nem tudtuk miből kitermelni. Nagyapám virilista, gazdag paraszt volt, mindenét elvették, úgy úszta meg a verést, hogy még az utolsó két lovát is szekérrel együtt „önként” bevitte a téeszcsébe. A falnak dőlve siratta Szellőt és Pajtást az üres istállóban. Nővérem mindenórás volt, amikor a párttitkár az osztályteremből kirendelte markot szedni, mondván: Ne urizáljon itt, nagysád! A sógorom lépett közbe: engem azonnal elvihetnek, de a feleségem marad. A másik nővéremet ötvenhatban leköpdösték a tantestületben: „Kommunista vagyok, voltam, leszek” – mondta, és hetekig a férje szolgálati revolverével a párnája alatt aludt. Amikor disznót öltünk, nem értettem, miért a pincében teszik ezt, és miért kell letagadni, hogy van mit ennünk. Nem úgy a környék hajdani földbirtokosa, Móric, aki egy sárkunyhóban húzta meg szánalmas rongyaiban magát, miután a kastélyával együtt a vagyonát is elvették. Csak a falusiakon múlott, hogy nem halt éhen és nem fagyott meg. „Vége a népnyúzóknak!” – rikkantotta a párttitkár, akit délben már az árokból húztak ki a gyerekei. Anyósom három bátyját ítélték koncepciós perekben halálra, az egyiket azért, mert megmutatta: arra van a budaörsi reptér. A kegyelmet többheti siralomházi tartózkodás előzte meg.
Nagyszüleim érmellékiek voltak. Trianon után soha többé nem láthatták sem a rokonaikat, sem a szülőfalujukat. Apám oklevelével egy szál bőrkabátban szökött ide, amikor elcsatolták a Felvidéket. A hatvanas évek közepén találkozott először a testvéreivel. Akik megélték és túlélték, kész csoda, köszönet az elvtársaknak, köztük Dobrev Klára nagyapjának is. Ha lehetne, most már tessék szíves lenni békén hagyni minket.