Az áruházak polcain sorakozó, figyelemfelkeltő csomagolású élelmiszerek – legyenek bár természetes eredetűek – nem biztos, hogy a reklámszövegnek megfelelően a legjobb minőségűek és egészségesek is – hangzott el egy külföldi élelmiszer- és egészségtudományi konferencián.
A multinacionális kereskedelmi hálózatoknak köszönhetően ma egyre többet találkozhatunk világjáró élelmiszerekkel, amelyek termőhelyüktől akár több ezer kilométerre kerülnek a terített asztalra. Az aflatoxin gombamérget tartalmazó külföldi eredetű fűszerpaprika hazai felhasználása az elmúlt hónapokban különösen felhívta a figyelmet az élelmiszer-biztonság jelentőségére.
A nemzetközi élelmiszer-kereskedelem az elmúlt négy évtizedben gazdaságilag a háromszorosára, mennyiségében pedig négyszeresére növekedett. A Worldwatch Institute (Világyfigyelő Intézet) A világ helyzete című éves tanulmánya szerint Angliában ma az élelmiszerek átlagosan 50 százalékkal, míg az Egyesült Államokban 25 százalékkal utaznak messzebbre a 80-as évekhez képest. Minél nagyobb távolságra szállítunk, az élelmiszer-ellátásunk annál sebezhetőbb – összegzi véleményét a tanulmány szerzője.
A távoli mezőgazdasági termékek megjelenése az üzletek polcain a világkereskedelem utóbbi évtizedekben végbement liberalizációjának köszönhető. E liberalizáció fő alapelvei között szerepel, hogy a gazdasági hatékonyság érdekében célszerű a kereskedelmi korlátozások, védővámok, termelési támogatások megszüntetése, a hazai piacok megnyitása az importtermékek előtt. Mindez azt hivatott elősegíteni, hogy egyrészt a fogyasztó asztalára minél jobb minőségű és minél olcsóbb élelmiszer kerüljön, másrészt hogy közelebb kerüljünk a fejlődő világban továbbra is óriási tömegeket érintő krónikus éhínség megoldásához.
A valóságban a neoklasszikus közgazdaságtan steril logikája alapján kitalált rendszer máshogy működik. A közvetlen (a termelőnek nyújtott) és a közvetett (az alacsony energiaárakban megnyilvánuló) mezőgazdasági támogatások a gazdag országokban nem szűntek meg, ugyanakkor a szegényebb és politikailag gyenge országokban vagy megszűnőben vannak, vagy be sem vezették őket. Míg a fejlett országok nagy része a szabad kereskedelmi egyezmények értelmében szabadon exportálhatja a támogatások következtében olcsó termékeit fejlődő vagy átmeneti országokba, a szegényebb országok termékei részben a fejlett világ piacvédő intézkedései, részben a piacra kerülés költségei (az ár egyre nagyobb részét teszik ki a marketingköltségek) miatt nyilvánvaló hátrányt szenvednek. A szubvencionált importtermékek megjelenésétől gyakran egyenes az út a helyi élelmiszer-termelési rendszerek, így az akár évszázadokon keresztül kialakult, fenntarthatóan működő hagyományos gazdálkodási és élelmiszer-elosztási intézmények megszűnéséhez.
Ez az élelmiszer-gazdasági gyakorlat a helyi termelőket és kiskereskedőket hátrányosan érinti, nagyobb a minőségromlás kockázata és a szállításból eredő energiafelhasználás, a környezetkárosítás stb. Vagyis sokkal több energiát fordítunk arra, hogy az élelmiszer a szántóföldről a boltokba kerüljön, mint amennyit a táplálékkal hasznosítunk – egy fej Kaliforniában termett saláta szállítása 36-szor több energiát igényel, mint amennyit a termék tartalmaz. Vagyis az olcsó élelmiszer az ártorzítások következménye. Mindezek ellenére a legtöbb közgazdász a jelenlegi élelmiszer-kereskedelmi rendszert hatékonynak tartja, mert így a vásárló a termékért a legalacsonyabb árat fizeti. Valójában azonban, a teljes élelmiszer-gazdasági rendszert figyelembe véve, az élelmiszer nem olcsó, a termelő (és a társadalom) az intenzív termelés környezeti terheit, a fogyasztó pedig a szervezetbe kerülő káros anyagok okozta betegségek gyógyítási költségeit is viseli. A hatékonyság számításába ugyanis nem veszik be az úgynevezett externális vagy külső költségeket, amelyek valóságosak ugyan, de piaci áruk nincs, ezért sem a termelő, sem a fogyasztó nem fizet értük. Csak a társadalom egésze, illetve a jövő generációi.
Ennek kiküszöböléséhez olyan elszámolási rendszerre lenne szükség, amely legalább megközelítő értékkel figyelembe veszi az élelmiszer-termelés összes gazdasági, természeti és szociális költségeit, beleértve azokat is, amelyeknek jelenlegi piaci áruk nulla, össztársadalmi áruk azonban nagyon is valóságosan pozitív és nem elhanyagolható. Egy ilyen típusú teljes körű ármegállapításnak messzemenő következményei lennének a nagyüzemekben nagyipari módszerekkel termelt élelmiszerek versenyképességére. E termékek nagy része – amelyek helyi előállításához megvan a szükséges tudás, az anyagi és természeti feltételek – helyi szinten feltehetően egy csapásra versenyképtelenné válna, és nem fordulna elő, hogy magyar üzletben csak egy adott külföldi élelmiszerterméket kap a vásárló, amikor a helyi termelő eladási gondokkal küszködik.
A globális élelmiszeripar igazi nyertesei a tőkekoncentrációval létrejövő, némely esetben monopolhelyzetű termeltető-feldolgozó-kereskedő agrobiznisz-óriások (élettudományi és élelmiszer-ipari cégek, üzletláncok, diszkontáruházak, szuper- és hipermarketek), amelyek érdekei a globális agrárpolitikát valójában meghatározzák. A vesztesek pedig a kistermelők és vásárlók.
A globális élelmiszer-kereskedelem igényei oly mélyrehatóak, hogy az első, 1994-ben piacra került genetikailag módosított élelmiszernövény egy hosszabban eltartható paradicsom volt. Általános jelenség, hogy a vállalati módon működő farmok, élelmiszer-kiskereskedelmi vállalkozások száma csökken, méretük azonban növekszik a fokozódó koncentráció, integráció következtében. Ma az USA mezőgazdasági termékeinek 50 százalékát a farmok 2 százalékán termelik meg. Ugyanakkor a termelő bevétele a termék árának ötödrésze, ami ötven évvel ezelőtt még ennek a duplája volt. Vagyis a jelenlegi folyamatok a nagy volumenű, olcsón előállítható tömegtermelést favorizálják az alacsony gazdasági haszon szintjén.
Az utóbbi években azonban egyre többet hallhatunk a helyi termelésű élelmiszerek fogyasztására buzdító, azok termékpályáját is szervező állami és civil mozgalmakról, amelyek lerövidítik a termelők és vásárlók közötti élelmiszerláncot. A helyi szintű élelmiszer-gazdálkodás revitalizációja hoszszú idő óta a kistermelők egyetlen túlélési esélye – állítja a Worldwatch szakértője.
Az Egyesült Államokban a nyilvántartott farmerpiaci hálózat az elmúlt három évtizedben dinamikusan fejlődik, számuk ez idő alatt több mint tízszeresére nőtt, Angliában egy év alatt megduplázódott. Egyre több étterem, iskolai menza, büfé, kórház és áruház kínál friss, zamatos helyi termesztésű-előállítású zöldséget, gyümölcsöt és egyéb élelmiszert. Ezek legnagyobb előnye, hogy még a betakarítás napján az asztalra kerülhetnek, így nincs szükség mesterséges érlelésre, hűtésre, tárolásra. A helyi előállítású élelmiszer-forgalmazás megszervezése jobban támogatja a kistermelőket, növeli az élelmiszer-biztonságot, segíti a genetikai sokféleség (tájfajták, ökotípusok) és a gasztronómiai, valamint a kapcsolódó kulturális hagyományok megőrzését a „kulináris imperializmussal” szemben. Tehát növeli az élelmiszer-fogyasztás „demokráciafokát”.
Nehéz persze egyértelműen meghatározni a helyi termelésű élelmiszer fogalmát. Mi legyen a viszonyítási mérték? Az országhatárok, a tájegységek, esetleg egy adott település meghatározott sugarú körén belüli terület? A pontos meghatározás lehet különböző, az igazi kérdés ugyanis az, hogy hogyan lehet olyan gazdaságpolitikai környezetet teremteni, amelyben a helyi termelésű élelmiszer versenyképes lesz a nagyüzemben előállítottal.
A közösségek által támogatott helyi mezőgazdaság szerveződése az 1960-as években Tokióból indult, és ma már a világ jelentős részén működik. Változatos gazdasági és szerveződési formák alakulnak ki világszerte, hogy a helyi értékek és érdekek megóvása ne csak nosztalgikus „vissza a középkorba” gondolat legyen. A nagyvárosokban is világszerte alakulnak az élelmiszer-szükségletük egy részének megtermelésére szövetkező kisebb-nagyobb közösségek, a mediterrán országokból kiindulva terjed a – gyorsétkezdék (fast food) ellenében létrejött – slow food mozgalom, amelynek 80 országban már 75 ezer tagja van. Nagy kérdés, mint oly sok más területen is, hogy a fejlődő országoknak is keresztül kell-e menniük azon a folyamaton, amin a fejlett országoknak: az élelmiszer-kereskedelmi liberalizáció érdekében tönkretenni a helyi élelmiszer-gazdaság hálózatát, hogy aztán azt később valamilyen új, hangzatos címke alatt újra lehessen szabni.
Mit tehetünk a helyi élelmiszer-fogyasztási kultúra felvirágoztatása érdekében? Először is meg kell ismernünk a környezeti adottságokat, a termesztett növényeket és az állattartás helyzetét. Ha módunk van rá, termeljünk meg magunk minél több élelmiszert családunk ellátására. Vásároljunk a helyi piacokon, tegyünk el több gyümölcsöt-zöldséget, és tanítsuk meg erre a nem is olyan régen még természetes megőrzési módra gyermekeinket is. Állítsuk össze a helyi termelők név- és címjegyzékét, akiktől tejet, zöldséget, gyümölcsöt lehet vásárolni. Ismertessük meg céljainkat, igényeinket a helyi politikusokkal, önkormányzati képviselőkkel, hogy döntéseiket segíteni és befolyásolni tudjuk. A kisebb-nagyobb közösségek szervező, tudatosan önszerveződő erejét újra fel kell ismernünk és értékelnünk. Kenyában például a Zöldövezet mozgalom női aktivistái az elmúlt években, az erdőirtások káros hatásait felismerve, 30 millió facsemetét ültettek szerte az országban (a program vezetője a közelmúltban kapott Nobel-békedíjat). Indiában a Kilenc Mag mozgalom a helyi mezőgazdasági termelés szervezésében meghatározó szerepet játszik (a mozgalom elindítója ma az ország környezetvédelmi minisztere).
Nemzetgazdasági szinten a helyi érdekű és távolsági élelmiszerlánc együttes működése kívánatos. Az élelmiszer-demokrácia ugyanis akkor lesz teljes, ha választhatunk nem csupán árumárkák, de helyi (esetleg ismert termelőtől), hazai (preferált) és import (megismert, kedvelt) élelmiszerek között is. A minőségi hazai élelmiszer ugyanis a „mezőgazdasági termelők és közösségi marketingszervezetek részére alapvető versenyeszköz, amely csökkentheti az egyoldalú árverseny szerepét”, fogalmaznak hazai szakemberek. A termelő-feldolgozó-értékesítő hálózatok és érdek-képviseleti szervezetek mindezeket figyelembe vevő, új típusú kapcsolatrendszerének részletes gazdasági-szervezeti kidolgozása, kiépítése olyan jelentős agrárstratégiai feladat, mely az állami és a civil szervezetek, gazdasági vállalkozások együttműködésével oldható meg. Ennek eredményeként pedig növelhető a mezőgazdasági termelők jövedelme, a környezetvédelem hatékonysága és az élelmiszer-biztonság, erősödnek a társadalmi kapcsolatok, az élelmiszer-fogyasztás pedig (újra) nem csupán gazdasági kategória lesz.
A szerzők: Alföldi Zoltán egyetemi oktató, a Keszthelyi Nemzeti Kör elnöke; Pintér László, a Fenntartható Fejlődés Nemzetközi Kutatóintézetének (Winnipeg, Kanada) vezető kutatója
origo.hu
„Telefonozott az úszómester” – megszólalt a Palatinus tragédia szemtanúja
