A mai értelemben vett lakótelepek a második világháború után jelentek meg szerte a világon. Ez a lakásépítési mód a közhiedelemmel ellentétben nem szocialista találmány, hanem a modern nyugati építészet vívmánya, amely az 1920-as évek funkcionalizmusa nyomán jött létre.
Az ötvenes évek szocialista realizmusát, amely még emberléptékű lakónegyedekben gondolkozott, a hatvanas évekre leváltotta a modern építészeti ideológia. Jól hangzó propagandaszólam lett az évről évre növekedő lakásszám; a hatvanas évektől tíz házgyárat helyeztek üzembe országszerte, hogy minél kisebb ráfordítással minél rövidebb idő alatt minél több lakást „termeljenek”.
Nyugati szakemberek a hetvenes évek közepén ráébredtek, hogy a lakótelepekkel valami nincs rendben – az akkori holland tanulmányok építészeti és társadalmi problémákat jeleztek. Hetvenöt–hetvenhatra, amikor a „tőkés világ” kezdett lemondani a paneltömbökről, Magyarországon – növekvő lelkesedéssel – évente több tízezer efféle lakást adtak át. Nyugaton sohasem volt ilyen arányú lakótelep-építés; az ottani lakásállománynak ez ma is csak néhány százalékát teszi ki. Mi viszont hatalmas és nyomasztó örökséget kaptunk az előző rendszertől: a négymillió magyarországi lakás közül – a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint – nyolcszázharminchétezer található lakótelepen, a teljes lakásállomány egyötöde.
A keleti blokk országaiban a lakótelep kirobbanó sikere mögött a szocialista embereszmény s az ehhez kapcsolódó kétgyermekes családmodell állt. A szocialista ember lényegét tekintve nem más, mint termelőerő. Létezésének nem oka vagy célja, hanem haszna van; ahogy a szögeket, csavarokat és szerszámokat áttekinthető rendben osztályozza a munkás, úgy helyezte el az iparosodás katonáit vasbeton lakófiókokban a rezsim. A tervezők a legegyszerűbb életfunkciók – étkezés, tisztálkodás, alvás – kielégítésére törekedtek, s ezekre is úgy, hogy a lehető legalacsonyabb igényeket tartották szem előtt. Ennek közvetlen következménye volt a súlyos minőségromlás, amely a mai lakótelepi krízis egyik oka.
Hont Miklós és neje, Borbála, valamint hároméves kislányuk, Eszter tíz éve költözött Csepelre, egy Ady utcai ház harmadik emeletére. Szépen rendben tartott, negyvenhat négyzetméteres lakásról van szó. Az apró konyhában nem lehet ebédhez teríteni, hát a két szoba közül a nagyobbik nappali és étkező egyben. Itt alszik éjjelente a házaspár, mellettük a második gyermek, a most kétéves Sára.
Kőbányán, a Mázsa térhez közeli panellakásban laktak azelőtt, Miklós szüleinél, a nyolcadikon. Összekaparták a csepeli lakás árát, másfél millió forintot. Úgy gondolták, kihúzzák itt, amíg valami más adódik.
Ennek tíz éve.
Szűk, hosszú és sötét folyosó végén van a lakás.
– Ebben a házban rohangálnak a hangok. Engem is elátkozhattak, mikor a gyerekbútort készítettem; két napig dolgoztam fűrészgéppel. A vasbeton cselesen vezeti a hangot, ha valaki fűrészel vagy fúr, hallja az egész ház, de senki nem tudja, honnan jön a zaj. A vécélehúzást csak hajnalban hallani, nem érdekes. Viszont az utcáról minden fölhallatszik, reggelente itt húznak el a pótkocsis teherautók üresen, döngésükre, csattogásukra ébredünk.
A vasbeton elemekből összeillesztett épületek legnagyobb gyengéje a hő- és hangszigetelés. A szerkezetben elhelyezett szigetelőanyag a természetes korhadás és zsugorodás miatt néhány év alatt egyszerűen eltűnik. Hamis az az általános nézet, miszerint a panelházak rövidesen össze fognak dőlni – a vasbeton igen időtálló, ezért a lakótelepi épületek száz évet is kibírhatnak; tönkremennek viszont gépészeti berendezéseik, az elektromos vezetékhálózat, a víz- és gázcsövek. Ezzel magyarázható, hogy az 1990-es években, a lakásprivatizáció során a panellakások piaci ára átlagosan a felére csökkent, miközben fenntartási költségeik robbanásszerűen növekedtek.
Miklós szerint a legnagyobb gond az, hogy a magas fűtésszámla ellenére igen hideg a lakás – télen tizenkilenc fok fölé nem emelkedik a hőmérséklet. Mikor ideköltöztek, a parketta fal menti szegélyléceit fölfeszítették – érezték, hogy onnan áramlik a hideg –, s az így képződött kétcentis résen leláttak az utcára. Miklós vett egy flakon szigetelőhabot, telefújta a rést. Ez valamennyit segített, nem sokat, mert a parketta alatt csak szarufák vannak és tízcentis hézag, szigetelés nélkül. A negyvenhat négyzetméteres lakásra hatezer-ötszáz forintos villanyszámlát fizetnek, tizenegyezer forint közös költséget, és téli hónapokban tizenkétezer forintos gázszámlát. Pedig mindössze két radiátoruk van.
Az első jelentősebb hazai lakótelep-rehabilitáció 1995-ben Szegeden kezdődött német hitelből. Csaknem ezer lakás homlokzati szigetelését újították fel, ablakokat, ajtókat cseréltek, a vezetékes rendszert átalakították, lakásonként mérhetővé tették a fogyasztást. Azóta néhány helyen még megvalósult részleges felújítás, ám ad hoc pályázatoknál, lokális eredményeknél nem sikerült továbbjutni. Országszerte ötszáztizenhétezer panelépületről van szó – ehhez képest az, ami megvalósult vagy megvalósulni látszik, csepp a tengerben.
Hazánkban – pénz híján – a tervezett felújítások sem érik el a nyugati műszaki színvonalat. Egy példa: Magyarországon az utólagos hőszigetelést úgy készítik, hogy öt vagy nyolc centi vastag hungarocellt ragasztanak a falra, amelyre üvegszálas hálót feszítenek, s erre kenik a színezhető, műgyanta alapú vakolatréteget. Ez azonban megváltoztatja az épület mikroklímáját. Addig a vasbeton szerkezeten átáramlott a pára, ezentúl viszont a szigetelésbe ütközve megreked, aminek következtében a falak belülről penészedni kezdenek, miközben megindul az acélmerevítések korróziója, s a beton szilárdsága csökken – hosszabb távon statikai problémákat okozva. Több nyugati országban ezért tiltják a nálunk alkalmazott módszert.
A német szövetségi kormány óriási összegeket fordít lakótelepek felújítására. A lebontásra ítélt épületeket szétszedik, és a paneleket – alacsony áron – építőanyag-telepeken árusítják: garázs, családi ház készülhet belőlük. Az egykori NDK területén és Finnországban láthatók a lakótelep-felújítás legszebb példái. A rehabilitáció nagyvonalú mozzanata, hogy a szalagházakból tömböket bontanak le, megszüntetve az épületek nyomasztó monumentalitását. Belül a lakások egybenyitása, falak áthelyezése dívik. Így csökken a zsúfoltság, viszont a kiköltöztetett lakókat el kell helyezni. Erre sincsenek kidolgozott tervek Magyarországon.
A csepeli házsor mentén széles parksáv húzódik nagy fákkal. Miklós azt mondja, már undorodik kinézni a konyhaablakon, mert az ágakról sokszor papír zsebkendők, nejlonzacskók, sőt tyúkbelek csüngenek. A lakók zöme az ablakon szórja ki a szemetet.
Kérdezem, van-e barátjuk a házban. Miklós nem szokott leállni beszélgetni, úgy érzi, nincs értelme. Akad egy-két lakó, aki normálisnak tűnik, de senki sem túl barátságos.
– A többség nem is köszön vissza – állítja a feleség –, s most már nem köszönünk mi sem. Nem szokás ez itt.
Miklós szerint könnyen el lehetne adni a lakást, kilencmilliót megér. Megfelelőt találni helyette, az a nehéz. Másik lakótelepre nem költöznének, s Miklós lakóparkba sem menne, elege van a műanyagéletből. Kertes házra vágyik, hogy ha kilép az ajtón, még mindig azt mondhassa: ez az enyém.
A rendszerváltás után Miklós apját elbocsátották a gyárból, el kellett adniuk mogyoródi telküket. Azóta a szülők már nyugdíjasok, ott ragadtak a nyolcadikon. Panelélet. Az apa néha lemegy a mini-ABC-be tablettás borért, ásványvízért, különben egész nap lesi a tévét, mint valami periszkóp kémlencséjét. „Szobádba hozza a nagyvilágot.”
Egy tipikus lakótelepi „kégli” rendbehozatala másfél, kétmillió forintba kerül. Nem biztos azonban, hogy ettől megnő a piaci értéke, hiszen a környezet olyan riasztó marad, amilyen volt. Sűrűn, de viszonylag alacsony áron cserélnek gazdát ezek a lakások, s a negatív sztereotípiák miatt ma is hátránnyal indulnak az ingatlanpiacon. Létezik ingatlanközvetítő cég, amelyik nem is jelöli meg, hogy a lakás panelházban van. A tízmillió forint körüli budapesti lakások hirdetéseiben szinte refrénszerűen megtalálható a „Nem panel!” kitétel.
Felmérések szerint a magasabb végzettségű és keresetű családok a közeljövőben el kívánnak költözni a lakótelepekről – minden harmadik-negyedik ember menni akar. Filtering downnak, kilúgozódásnak nevezik a szociológusok a folyamatot, amely a mai magyar lakótelepek többségénél megfigyelhető: a jobb módú lakosság helyét többnyire alacsony végzettségű és kispénzű réteg veszi át.
Két háztömbbel arrébb, egy háromszázharminc lakásos társasházban Cziránku Sándor gondnok azt állítja: ha egy társasházi közösség szigetté válik, védelmet nyújt, akár az egykori faluközösségek, amelyet a bírónak, jegyzőnek kellett összetartania – a közös képviselő és a gondnok ma ugyanezt a funkciót töltheti be.
Az épületet a nyolcvanas években rakták össze, valamivel jobb szigetelésű, mint a tíz évvel korábbi generáció tagjai. Ám a gépészeti berendezéseket és vezetékeket a közelmúltban fel kellett újítani, új hőközpontot is kapott a ház. Az első lakógarnitúra azokból verbuválódott, akiket a környék kertes házaiból „kiszanáltak” a paneltömb építése érdekében. A fennmaradó lakásokat a rendőrségnek adta volna át a tanács, de a rossz tervezésre és kivitelezésre hivatkozva a rendőrök nem vették át (a déli oldal megsüllyedt valami statikai hiba miatt, a repedések néhol ma is látszanak). Így feltöltötték a házat rászorulókkal.
– Ám az utóbbi időben konszolidáltabb lakóközösség jött ide. De az új közös képviselőnek egy év alatt sikerült felszámolnia a tartozást, sőt felhalmoznia annyi tőkét, hogy megkezdődjön a rendbehozatal. Elképesztően sokat javult a közhangulat.
Háromezer-háromszáz panellakás található itt. Az önkormányzat novemberben hagyta jóvá a rehabilitációs tervet, amely az ország legnagyobb panelfelújítási programja lenne, ha megvalósulna. 2003-ban el kellett volna kezdődnie, hogy – a terv szerint – 2016-ra készen legyen. Magyar László, a programot menedzselő mérnökiroda vezetője úgy véli, e társasházak rendbehozatala csak akkor történhet meg, ha az önkormányzat és az állam mélyen a zsebébe nyúl. Az optimális műszaki felújítás körülbelül kétmillió forintba kerül lakásonként. Az érvényes finanszírozási modell szerint a tulajdonosnak kell vállalnia a költség harmadát; a második harmadot a kerületi önkormányzat, a harmadikat az állam vagy a fővárosi önkormányzat fizeti. Az összeget pályázatok útján és kamatmentes hitellel lehet csökkenteni, de háromszázezer forint alá szorítani lehetetlen. Ez az egyik tény.
Másfelől Csepel „átlagembere” negyven–hetvenezer forintot visz haza havonta, és két gyermeket nevel. Egy 2000-ben készült felmérés kimutatta, hogy a háztartások ötvenegy százaléka eladósodott, az átlag hátralék kilencvenkilencezer forint. Nem valószínű, hogy a csepeliek háromszázezer forintot fizetnek lakásonként.
Ráadásul a rehabilitációnak akkor van igazán értelme, ha a házak közti terület sem marad parlagon. Ám ez a tér Magyarországon afféle senki földje; a helyi önkormányzat vagy a főváros tulajdonában van.
Csepelen teljes a parkolási káosz, a lakosság a zöld területen állítja le az autóját. Ezért a tervezők az épületekhez hozzárendeltek egy darabot a környezetből. Csakhogy a lakótelepi többség nemigen érti azt a szót: miénk. A tulajdonhoz való viszonyulás szocializmusból maradt reflexei miatt a műszaki berendezések is elképesztő gyorsasággal mennek tönkre.
– Kidobja a proletár az ablakon a szemetet, én pedig megyek és fölszedem – panaszolja Cziránku gondnok. – És ha ötször kidobja, én ötször fölszedem, és remélem, hogy előbb-utóbb elszégyelli magát. Néha szinte elsírnám magam, mikor letépik a lift előtt a neonokat, és nem értem, miért, hiszen semmire nem jó nekik. A nyugati tapasztalatok bizonyítják, hogy a társadalmi, gazdasági és építészeti rehabilitációt együtt kell végrehajtani.
Egedy Tamás, az MTA Földrajztudományi Kutatóintézetének munkatársa szerint a helyzetet nem lehet önkormányzati szinten megoldani, országos stratégiára van szükség. Ennek szükséges voltát minden eddigi kormány elismerte, egyelőre azonban nyoma sincs állami intézkedéscsomagnak. Pedig az óra ketyeg, a vakolat hullik, és a szegénység, mint mondják, még inkább elszegényít. Magyar László szerint jó lenne az egész magyar lakótelep-probléma megoldásához EU-forrásokat is igénybe venni, egyelőre azonban ilyen célra nincsenek uniós pályázatok.
Betegek népe
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) felmérése szerint a betegségek kialakulásáért hatvan százalékban a környezeti hatások, illetve az életmód tehető felelőssé. E kétféle hatás elsősorban az alacsony létszínvonalon élőket, Magyarországon főként a lakótelepek népét sújtja. A lakótelepes kerületekben a legrosszabb a tbc-helyzet, s ezek a városrészek járnak élen a daganatos, valamint a szív- és érrendszeri betegségekben, illetve az alkoholizmusban is.
Pesti Imre orvos, egészségügyi közgazdász szerint a lakosság morális állapota és egészségügyi helyzete között szoros összefüggés van. Olyan közösségekben, ahol az életet értéknek tartják, van jövőképük, és kialakult az egymás iránti felelősségérzet, az emberek mérhetően tovább élnek. A lakótelep megelőzi a betegségstatisztikában a köztudottan szegény keleti országrész falvait, mert e falvakban még fellelhetők az identitástudat, a társadalmi tradíciók és a közösségi morál nyomai. A lakótelepeken azért is ritka az ilyen közösség kialakulása, mert átlagosan tizenöt év alatt a lakosság fele kicserélődik. A sivár, ingerszegény környezet is fokozza az általános rosszkedvet és kiábrándultságot. Azonban a rehabilitált lakótelepeken, ahol a szociális integráció végbemehet, és így tudatos lakóközösség jön létre, az egészségügyi mutatók is látványosan javulnak.
