Egy tarkabarka közműtérképet mutat elöljáróban Sali Emil, hogy érzékeltesse a probléma bonyolultságát. A sűrűn futó, kusza vonalak összekócolt pókhálóra emlékeztetnek. A különféle közműrendszerek (áram, gáz, víz, távfűtés, telefon, csatorna) egymás fölött, különböző magasságokban hálózzák be az utcaszint alatti talajréteget. Vannak köztük rugalmasan „csereberélhetők”, meg olyanok is – például a szennyvízelvezető csatornák –, amelyek ki vannak téve a gravitációnak. Az átlagember nemigen tűnődik e hálózatok mibenlétén és tervezési gondjain – rendszerint csak közműfelújítások vagy csőtörések idején találkozik a jelenséggel, bosszankodva véve tudomásul, hogy változtatni kényszerül megrögzött szokásain. No meg számlafizetéskor tudatosul bennünk a közművek létezése.
Az urbanizálódott települések lakói annyira hozzászoktak már a közműhálózatok áldásaihoz, hogy csak hiányuk tűnik fel. Ha például tanyára költöznek, egészen át kell formálni az életstílusukat: fát kell vágni a fűtéshez, gyertyával vagy petróleumlámpával világítani, hűtőgép hiányában átszervezni az étkezést. A városi vagy falusi ember sem tudja a legtöbbször, honnan jön az ivóvize, illetve merre távozik el a szennyvize a csatornahálózaton keresztül. E rendszerek bonyolultsága abból is adódik, hogy időben elcsúszva épültek ki, s a legritkább esetben zöldmezős beruházásként: alkalmazkodni kellett az örökölt településszerkezethez, az utcahálóhoz, a domborzati sajátosságokhoz és más hálózatokhoz.
A budapesti közműhálózat a mostani értelemben alig másfél századdal ezelőtt kezdett kiépülni, s ez lényegében mind a mai napig tart. A gázszolgáltatás megindulása 1856-hoz, a Köztársaság téri világítógázgyár (más néven: légszeszgyár) megalapításához kötődik. A közműves közvilágítás fogalma ettől fogva értelmezhető. Magyarországon már az 1940-es években felvezették Budapestre a zalai, majd az 1960-as években az alföldi földgázt – a tömeges gázfűtés azonban csak az olcsó szovjet földgáz jóvoltából vált lehetővé. Megpróbálták a gázt a háztartásokban másra is hasznosítani, de például a gázvasaló nem vált közkedveltté, nem terjedt el.
A villamosság viszonylag korán, az 1880-as években nyert polgárjogot Budapesten: 1887-ben már kísérleti villamos járt a Nyugati pályaudvar és a Király utca között, mégpedig saját áramfejlesztő teleppel. Ez világszínvonalat jelentett, hiszen New Yorkban 1882-ben, Londonban 1885-ben üzemelték be az első közcélú áramfejlesztőt. Fővárosunkban már 1893-ban elkezdődött a rendszeres villamosenergia-szolgáltatás. Mivel nem tudták eldönteni, hogy a technika fejlődése az egyenáram vagy a váltóáram irányába megy-e tovább, mindkettőre koncessziót bocsátottak ki. A dilemmát máig nem döntötte el az idő: bár ma már szinte egyeduralkodó a váltóáram, a villamosokat, trolibuszokat ma is az egyenáram mozgatja. A villanyáram sokáig azért nem tört át a közvilágításban, mert a vezetékesgáz-alapú közvilágítási koncesszió eredményesen védelmezte állásait. Egyfajta energetikai forradalom ment azonban végbe 1911 és 1914 között, mikor az energiaszektor fővárosi kézbe került, s megépítették az óbudai gázgyárat és a kelenföldi erőművet. A közműszolgáltatás világviszonylatban kiemelkedő volt mind az infrastruktúra, mind a szektorban működő zsenik jóvoltából: Déri, Zipernovszky, Puskás Tivadar neve mára klasszikusnak számít.
Ugyanakkor városszépészeti okokból igyekeztek minden közműhálózatot a föld alá bújtatni, még a villamos áramszedőjét is. (Mint manapság a metróét.) A villamos (s később a troli) áramszedője azonban idővel visszakerült a magasba, mert a felszín alatt nem tudták megoldani a vezeték tisztán tartását, a műszaki hibák és a beázások kiküszöbölését. A földfelszín alatt ennek ellenére nagy lett a káosz, ha meghibásodott valami, több szinten kellett bontani.
A vízellátásban ezenfelül a természeti adottságokhoz is nagyobb mértékben kellett alkalmazkodni. A vízvezetékek hagyománya Budán a római korba nyúlik vissza; Mátyás király idejében meg a Sváb-hegyről hozták le a vizet a gravitáció segítségével. Az 1860-as években közvetlenül a Dunából emelték át az ivóvizet, a „Donauwassert” lajtos kocsikból, sőt puttonyokból árulták. Az első ideiglenes vízmű 1868-ban nyílt meg az akkori Hajós vagy Hajóhivatal téren, a mai Kossuth téren. (Egy része még ma is működőképes a Parlament tőszomszédságában.) Ez már szűrt víz volt, amit a folyó ágyazatából nyertek.
A szennyezett vizet azonban a korabeli fogyasztó egyszerűen maga alá engedte: nem csoda, hogy egymást érték a kolera- és pestisjárványok. Egy Fodor József nevű sebésztudor, szemész- és szülészorvos aztán 1873-ban könyvet írt Közegészségügy Angolországban címmel (tapasztalatait a Széchenyi-recept szerint a helyszínen szerezve), s ez fordulópontot jelentett a magyar vízügyben. Megvizsgálva a lakásviszonyokat, az étkezési szokásokat és a rendelkezésre álló járványstatisztikát, arra a következtetésre jutott, hogy a magas halandósági ráta összefügg a csatornázás hiányával. A budapesti csatornahálózat tervszerű kiépítése – hosszas előkészítés után – az 1890-es években kezdődött, több, máig meghatározó jelentőségű főgyűjtő és a ferencvárosi szivattyútelep 1910-re elkészült. Sali Emil érdekes adalékként említi, hogy a ferencvárosi szivattyútelep megépítéséhez épp a városi hóhér telkét vették meg…
Két-három évtizedes vita folyt a parti szűrésű víz minőségéről, míg az előző századfordulóra ki nem derült: északon a klórozás kivételével nem szükséges tisztítani az így nyert ivóvizet. Ennek köszönheti létét a káposztásmegyeri vízmű. A főváros Nagy-Budapestté duzzasztása előtt 95 százalékos volt a csatornázottság, 1950 után azonban ez az arány erősen csökkent, hiszen a beolvasztott peremtelepülések a megyei városok kivételével (például Újpest, Kispest) nem voltak urbanizáltak. A szennyvíztisztítás területén a szakemberek is sokáig hittek abban, hogy a Duna majd magától megtisztítja a belé engedett szenynyet; ez az álláspont azonban az 1920–30-as évek iparosodását követően már nem volt tartható. Mégis, az 1960-as évekig kellett várni a Soroksári-Duna-ág szennyvíztisztító telepének üzembe helyezésére.
A távközlésben az átviteltechnika (mind az átviteli közeg, mind az átviteli sebesség tekintetében) sokat változott a kezdetektől napjainkig. A morzetávíró (először 1844-ben Philadelphia és Baltimore között) még jelet továbbított, a telefon már hangot. A telefonvezetéket kezdetben itthon is az épületek tetőire szerelt tartókon vezették, mert nem tudtak még megfelelő földkábelt készíteni. A telefonközpont magyar találmány – előtte minden fogyasztót külön érpárral összekötöttek minden más fogyasztóval. Nagy bravúrral még föllelhetők olyan budapesti fotók, amelyeken a háztetőket ez a vezetékdzsungel ékesíti. Bravúrra azért van szükség, mert ezeket szépészeti okokból általában kiretusálták a fényképekről. A manuális telefonközpont legfeljebb ötezer előfizetőig működött – s bár 1910 táján át kellett térni a telefonszámok szisztémájára (a nevek alapján már nem lehetett azonosítani a feleket), a manuális kapcsolás még jó pár évi haladékot kapott. Föld alá azonban csak az 1920–30-as években kerültek a telefonvezetékek. Ám ezek a kábelek még sokáig megbízhatatlanok voltak, egy kiadós esőzés megtépázta a szigetelést, egész városrészeket némítva el.
A távfűtésben az áramtermelés melléktermékeként keletkező hőt próbálták hasznosítani már az 1940–50-es évektől kezdve. Az ügynek az 1960-as éveket jellemző nagy angliai szmog miatti tömeges halálozás okainak felismerése adott lökést. Tarthatatlanná vált az egyedi fűtés az urbanizált környezetben, meg kellett hát oldani a sűrűn beépített területek fűtését más módon (távfűtéssel, földgázzal). Az első távfűtött épület Budapesten az Országház volt. Ennek oka is az esztétikai meggondolásokban keresendő: nem akartak kéményt építeni rá. Az 1930-as években már készültek hazai tanulmányok a tömeges távfűtésről, s nem sokkal később néhány száz csepeli lakáson, az erőmű környékén már ki is próbálták az új módszert. Érdekes kényszermegoldást hozott a háború: ekkor a Szent István park környékére a Margit-szigetről vitték át csövön a hévizet, s ennek köszönhetően szigorú beosztás szerint hetente egyszer-kétszer meleg vízben lehetett fürödni. A tömeges távfűtés kora az 1960-as években, a nagyarányú lakásépítésekkel kezdődött el. Az első nagy lakótelepek emiatt mind az erőművek közelébe, az áramtermeléskor felszabaduló hőbázisokra épültek, ennek köszönheti létrejöttét Kelenföld, Lágymányos, Angyalföld, Kispest, Kőbánya vagy Csepel házrengetege. A hetvenes évektől aztán szükségből jöttek az energetikailag gazdaságtalan (külön fűtőműveket igénylő, ezért roppant drága) lakótelepek: így Békásmegyer, Óbuda, Rákoskeresztúr. A budai Várat műemlékvédelmi meggondolásból látták el a kelenföldi távhővel. Ez ugyancsak nem volt olcsó mulatság – addig viszont az egyedi fűtések miatt szinte minden szétrohadt a patinás környezetben…
A föld alatti kuszaság manapság is jellemzi Budapestet, de a káoszban jelen van a rend. Ugyanabban az utcában egymás mellett futhat egy százhúsz éves vízcső, egy negyvenéves gázcső meg egy tizenöt éves villamos vezeték. A közműtervezők viszonylag nagy biztonsággal tudják, mi van a föld alatt – a pontos hellyel azonban olykor gondok vannak. Előfordul, hogy a tereptárgyat, amihez a vezetéket évtizedekkel korábban bemérték, valamilyen okból időközben elmozdították. A műszaki nyilvántartás – eltekintve a hevenyészett háború utáni újjáépítéstől – általában megbízható, de a „holt vezetékeket” nem minden kor tartotta nyilván. (Amíg kiderül, nem élő-e a vezeték, mindig leáll az építkezés.) Olykor bombákba ütközik a közműfelújító, olykor meg tömegsírba, mint a Móricz Zsigmond körtéren.
A laikus kérdésre, hogy ilyen körülmények között egyáltalán tervezhető-e a nagyvárosi közműfelújítás, Sali Emil határozott igennel felel. Elvileg ez lehetséges, s próbálják összehangolni a terveket a közműcégekkel – papíron azonban nem számítható ki minden. Előfordulhat, hogy épp a felújítás során sérül meg egy még jó állapotú vezeték, ami csak két vagy három év múlva okoz csőtörést, s ekkor újra fel kell bontani az útburkolatot. A közhiedelemmel ellentétben a budapesti vezetékrendszerek állapota nem tragikus, viszont tíz-tizenöt százalékuk vészesen elöregedett. Európában másutt sem jobb a helyzet. A felújításokat nehezíti, hogy működő rendszerekhez kell hozzányúlni, lehetőleg egy elfogadható szintű szolgáltatás fenntartásával. Évente a vezetékrendszerek két–öt százalékát kellene átépíteni a szolgáltatás szinten tartásához. Ez ugyan nem történik meg ilyen mértékben, de komolyabb meghibásodás, szolgáltatási zavar csupán néhány van évente. Egy 800-1000 milliméteres főnyomócső törése, komoly károkat okozva, már elég látványos ahhoz, hogy a tévéhíradó is kivonuljon.
S hogy mégis mi rejtőzik a talpunk alatt? Sali Emil – aki a legendás párizsi csatornarendszert is személyesen tanulmányozhatta – azt mondja: kuriózumokban Budapest sem szűkölködik. A Váci út alatt 1600 milliméteres a főnyomócső, a Soroksári út alatt húzódó főgyűjtőcsatorna 480 centiméter széles és 450 centiméter magas alvilági „folyó”, a ferencvárosi szivattyútelepen még csónakkikötő is létesült. A Lágymányosi hídtól délre lévő – a Dunát keresztező – alagúton száraz lábbal át lehet kelni, de általában véve Magyarországon ritka az olyan helyszín, ahol föld alatti romantikus kalandfilmeket lehetne forgatni. A fővárosban Pesterzsébet alatt fut közműalagút, vidéken meg például Nagymaroson (a Dunát keresztezve) és a debreceni Tócóskertben találkozunk hasonlóval…
origo.hu
Sára Botond: Reméljük, valaki dolgozik a Városházán, amíg a főpolgármester a Pride-ot szervezi
