Nem a dinasztikus köztársaságra

Az öttel osztható évek a harmadik Magyar Köztársaságban egyben államfőválasztást is jelentenek. Előfordulhat, hogy mást is: akár többfajta demokratikus véleménynyilvánítás is egymásra torlódhat. Ha minden rendben megy, 2010-ben megint egyazon esztendőben újítunk köztársasági elnököt, képviselőt meg polgármestert. 2005 ilyen szempontból tiszta képlet: ha a várható népszavazásoktól meg pótvoksolásoktól, illetve a váratlan (de soha ki nem zárható) előre hozott országgyűlési választástól eltekintünk, nem is nagyon kell az urnák elé járulnunk – rábízhatjuk az ügyeket a vitézlő parlamentre. Honanyáink és honatyáink felelősségtudata és bölcsessége köztudomású (ha egyebet mondanánk, az maró önkritikának is beillene), ám ha a halovány esélye is felmerül, hogy főbenjáró kérdésben esetleg méltatlan döntésre készülnek, tanácsos időben figyelmeztetni őket a kiskorú köztársaság védelmében.
Az ünnepek körüli politikai holtidőben, a mirelit uborkaszezonban – kitöltendő az újságok és a médiahírek fehér foltjait – előre hozott találgatások láttak napvilágot többek között arról, hogy ki válthatja nyáron Mádl Ferencet az államfői székben. (Az újrázás valószínűsége matematikai okokból a zéróhoz konvergál.) A kérdésfelvetésnek némi aktualitást azért kölcsönzött az a verbális kormányfői keménykedés, amely szerint az ellenzéknek az égvilágon semmi köze ahhoz, ki képviselje újabb öt éven át a nemzet egységét: a felső szintű káderezés kizárólag a mindenkori kormánytöbbség privilégiuma. A magam részéről Gyurcsány Ferencet olyan kisfiúnak látom, aki azért kiabál, hogy ne féljen egyedül a sötétben – ám a nálam bölcsebb politológusok (ennél érthetetlenebb bikkfanyelven) bizonyára úgy fogalmaznának, hogy az ellenségképet kereső puccskirály ároktemető elődjének még az emlékét is be akarja temetni, csak hogy elfeledjük végre: ő volt a főtanácsadója, aki ezt a nemzeti közép fedőnevű szemfényvesztést, a napi politikai csetepaték fölé emelkedő ál-államférfiúságot sugalmazta neki.
Demagóg megközelítés lenne, ha azt állítanám, hogy a nemzet egységét csak olyasvalaki képviselheti eredményesen, akit a nemzet egységesen emel pajzsra. Inkább ez a bizonyos „kalapos királyra” hajazó nézet az egyik legmakacsabbul viruló demagógia a jóságos, népszerű nagyapóról. Az eredetét is tudni vélem: a balliberális véleményformáló értelmiségnek utólag kellett legitimálni Göncz Árpád vitatható előzményeket követő megkoronázását. Göncz paktumelnök volt, ami még egy csecsemő demokráciában sem hálás szerep: olyan marionettfigura, amelynek a tetszőleges helyettesíthetősége is nyilvánvaló. Antall József reálpolitikus lévén látta, hogy a győztes parlamenti választással el lehet hódítani, de nem lehet egy cikluson át megtartani a hatalmat: ki kell iktatni legalább azokat a destabilizáló tényezőket, amelyekre az ezüstérmes SZDSZ-nek közvetlen hatása van. Tölgyessy Péter viszont meglepően hatékony fantasztának bizonyult (nem hálálták meg neki, sőt kiutálták érte az övéi), hogy sokkal többet kihozzon az alkuhelyzetből, mint ami liberális ellenzéki szempontból benne volt. Az idő őt igazolta: Antall nemcsak végzetes árat fizetett a formális átmeneti békéért, de az erodálására szervezett taxisblokád vagy a paktumpontként szereplő média elaknásítása még a nyílt konfrontációnál, a kormányzóképesség kockára tevésénél is reménytelenebb helyzetbe sodorta kabinetjét.
Antall módszeres felmorzsolásában elévülhetetlen érdemei vannak Göncz Árpádnak, aki – egy évtized távolából már éles kontúrokkal látszik – a diktatúrából éppcsak kilábaló emberek demokráciába vetett törékeny hitét is könnyedén feláldozta a chartázó ellenzékiség rövid távú, hatalom(vissza)szerző érdekeinek oltárán. Ha igaz lenne az a sikamlós tétel, hogy Göncznek az MSZP visszatérésében (s egyúttal az SZDSZ bónuszként való, a kormánytöbbséghez nem szükséges kormányra juttatásában) játszott szerepe csupán elenyésző mellékhatása annak, hogy feladatához felnövő államférfiként ellensúlyát képezte az „erős” Antallnak; kész talány, hogy miért feledkezett meg teljesen erről az ellensúlyszerepről a Horn–Kuncze-kormány regnálása alatt.
A dilemma feloldása csupán egyetlen módon lehetséges: Göncz egy pillanatig nem volt államférfi. Népszerűnek népszerű volt, de az ilyesmi átmenetileg egy nevenincs villalakóról is elmondható. Előbb pártpolitikai kreatúra volt (Antallt megtévesztette, hogy az SZDSZ-tagságát felfüggesztő íróbaráttal a pártalapítások kusza hőskorában együtt próbálkoztak a kisgazdáknál); később önigazoló propagandaalany (az őt helyzetbe hozó elit bizonytalan volt benne, jól választott-e, ezért a személyhez szabta az eszmény kritériumait); végül demokráciamegszemélyesítő talmi szimbólum („Árpi bácsi” nemcsak maga a köztársaság, de Krisztus-pótlékként maga a szeretet stb.). Pótolni őt a balliberális mitológiában azóta sem sikerült, 2000-ben le kellett köszönnie. De nem is igen próbálták: amikor arról volt szó, hogy a hebegő Medgyessyt a 2002-es kampányban polgári imázzsal kell eladni a felületes választói rétegeknek, a bizonytalan pártidentitású Göncz előkerült a ruhatárból, hogy ő képviselje nosztalgikusan a nemzet egységét. Imázselemei a mai napig kísértenek (bár nem minden groteszk mellékíz nélkül): Gyurcsány, a pápai gyerek megkísérli éppúgy tegezni az ő szeretett népét, ahogy „Árpi bácsitól” látta.
Göncz tízéves elnöksége magát az államfői posztot is deformálta az emberek szemében: a normának vélt klisékből a merőben más svádájú Mádl Ferenc sem igen tudott vagy akart kitörni. Bár állítom: demokratikus ellensúlyként – talán jogi rutinja miatt is – öt év alatt többet sikerült tennie, mint elődjének egy évtizeden át. A köztársasági őspaktum elhúzódó szövődménye, hogy talán még a mai napig sem igazán tudjuk, milyen is egy alkotmányos kereteken belül mozgó, ám a végrehajtó hatalmat puszta tekintélyével is eredményesen korlátozó, középerősen is karakteresebb államfő. Talán fiatalabb, talán hölgy – de mindez másodrendű szempont. A nemzet szimbolikus egysége viszont a kétpólusúvá vált hazai közéletben lényegesebb, mint valaha.
Ezért döbbentett meg mélységesen, amikor a lehetséges államfőjelöltek között felbukkant Göncz Kinga neve is. Higgyük el, hogy kiváló szakember (noha ebből a Gyurcsány-kabinetben viselt minisztersége alatt számomra túl sok minden nem derült ki). Higygyük el, hogy komoly ember (mivel a börtönévek után ismerte meg, magázza az apját, ami ebben a tegező országban valóságos felüdülés). Higgyük el, hogy jobb debütáló köztársasági elnök aszszony lenne, mint például Szili Katalin. (Ebben nem foglalnék állást.) Higgyük el, hogy nem volna olyan részrehajló, mint „Árpi bácsi”, és senkinek eszébe se jutna őt „Kinga néninek” szólítani. Egyvalami miatt azonban már a puszta felvetést is két kézzel kellene elhárítani: egy stílusos Magyarországnak nem lehet még egy Göncz vezetéknevű államfője. Legalábbis olyan nem, aki vérrokona egy másik Göncz vezetéknevűnek.
Alkotmány nem zárja ki, de nem kéne játszani a tűzzel. Hiú várakozás, hogy genetikailag továbbörökíthető egy bármilyen aprólékosan kidolgozott politikai mítosz. Ha a baloldal azt remélné, hogy a puszta márkanév pótolni képes a nélkülözhetetlen teljesítményt, a porózus kormánypropagandát emeli jelképes államfői magasságokba. Ez még törékeny demokrácia: nem bír ki helyi Kennedy- meg Bush-klánokat. Még talán egyesek azt gondolnák: ha mifelénk nem érik is be a banán, virágzik a dinasztikus köztársaság…