Nem csak a látszat csal

A közszolgálati televízió híradója és az azt követő Telesport szerdán este negyed órán belül ugyanazokkal a vágóképekkel illusztrálva – Gyurcsány Ferenc miniszterelnök vidáman parolázik a kényszeredett mosolyú sportvezetőkkel, a háttérben Vitray Tamás kockás flanelingje és mellénye emeli a parlamenti esemény fényét – kürtölte széjjel boldogan: a magyar sport állami forrásai 1,2 milliárd forinttal bővülnek. Ugyanezt csütörtök reggel kétszer (összesen tehát még négyszer) végig lehetett élvezni a fogmosás mellé, ha ebből sem jött rá az egyszeri tévénéző, hogy itt történelmi eseménynek lehetett tanúja, akkor magára vessen.
Szerényen megjegyzem, hogy az egész hatalmas humbug. Azért szerényen, mert aki rajtam kívül kicsit is belegondolt, szintén várhatta a nagy eseményt. A 2005-ös költségvetés sportot érintő tragikomédiáját ugyanis két felvonásosra írták – valakik, valahol. Hogy sem szakmailag, sem érzelmileg nincs közük a sporthoz, az bizonyos.
Prológ gyanánt tavaly októberben kiszivárgott, hogy a versenysport minden előzetes negatív várakozást alulmúlva 850 millió forintot kapna az idei költségvetésből. Akik leghamarabb felocsúdtak a döbbenetből, gyorsan fellapozták az MSZP a testnevelés és a sport fejlesztésének feladatairól 2002-ben kiadott szakmai anyagának Sportpolitikai üzenetek című fejezetét: „Legkésőbb 2004-re a költségvetés 1 százaléka szolgálja a sportot.” 2005, ugye, később van, mint 2004, a részesedés pedig alig több mint 0,2 százalék. Egyetlen logikus magyarázat lehet az eltérésre, mégpedig az, hogy a döntéshozók számára a 2002-es győzelmet hozó szocialista választási ígéret nem szép szó, ha betartják, úgy nem jó. Gyurcsány Ferenc kormányfővé válásakor (választást nehéz lenne mondani) kijelentette, csak azokat az ígéreteket tartják be, amelyekre akad forrás. Magyarul, becsaptak mindenkit. Miért éppen a sportolók lennének kivételek? Mondjuk azért, mert Gyurcsány valamikor sportminiszterként kapaszkodott fel a kormánypolitika szekerére, de ez a jelek szerint nem számít semmit.
A látszatra (ami ezúttal is csal) viszont adni kell. A kormány tehát a minden szempontból kritikán aluli költségvetési tételt novemberben ilyen-olyan módosító indítványokkal összesen 1,7 milliárd forinttal megfejelte. A PR-húzás háttérelemzéseiből valahogy kimaradt, hogy még 0,2 százaléknál tartunk. S pontosan ugyanez történt most januárban is. Előbb közzétették a versenysportot érintő, átlagban ötvenszázalékos forrásmegvonást, majd a kétségbeesést látva a költségvetési tartalék terhére hozzávágtak a sporthoz további 1,2 milliárdot. Hogy ez még mindig köszönő viszonyban sincs sem a 2002-es beváltatlan ígérettel, sem a korábbi évek összegeivel? Nem érdekes. Gyurcsány jól sejtette előre a megszégyenített sportszféra reagálását, a kényszeredett mosolyt és az összeg boldog elfogadását. Ha kenyérre kell, nem olyan gerinces az ember.
Ami a leginkább szomorú, az Gyurcsány Ferenc kommentárja, amely büszkén citálta, hogy a sportra idén szánt pénzt másodjára emelték meg. Felesleges volt. Helyette nem ártott volna eleve olyan költségvetést alkotni, amely életben tartja Magyarország egyik sikerágazatát. Csakhogy ehhez megfelelő koncepciók és szakemberek szükségesek, no meg jóval kisebb lenne a csinnadratta. Előbbiek hiányoznak, utóbbiról pedig csak remélni lehet, hogy esetleg nem arrafelé hat, amerre szánják.