Hiába telt el több mint egy hónap a kettős állampolgárságról és az egészségügy privatizációjának leállításáról szóló népszavazás óta, az eredmény alapvetően és negatívan befolyásolta a közhangulatot. Milyen következtetések vonhatók le a kettős állampolgárságról szóló népszavazás utáni fejleményekből, az azt követő utórengésekből? A kívülálló számára ugyanis úgy tűnhet, hogy a kormánypártok szinte eufóriás állapotba kerültek a voksolás eredménytelenségétől. Holott ez a megkérdőjelezhető ízlésességű örömrivalgás nem is indokolt: az urnákhoz járulók többsége a kettős állampolgárság igenlése és a privatizáció leállítása mellett foglalt állást.
– A december 5-i népszavazás jogi eredménytelensége sajnos immár tény. S az is, hogy esélyt sem adott arra, hogy a nem a trianoni Magyarország területén született magyaroknak megadják az állampolgárságot. Nem hittem volna, hogy itt, a Kárpát-medencében – ilyen történelmi múlttal, irodalommal – megkérdőjeleződik a magyarországi magyarok egy részében a nemzethez való tartozás igénye, természetesen az ezzel járó felelősséggel. A nemzetet mint a legkisebb közös többszöröst adottnak vettem, létezőnek, s csak ezután számoltam politikai hovatartozással, anyagi érdekekkel. Így az eredmény nemcsak sokkoló volt, de ösztönösen hihetetlen is. Majd feltettem magamnak két kérdést: „Miért, hogyan történhetett ez meg?”, illetve „Mit lehet tenni annak érdekében, hogy a nemzeti összetartozás érzését ne írják felül valós vagy vélt egzisztenciális és anyagi érdekek, pártutasítások, az írott és az elektronikus sajtóban oly gyakran ismételgetett állásfoglalások?”
– Mire jutott az okokat vizsgálva? Hiszen a kormánypártok bőséges teret kaptak szinte az egész médiában a negatív kampányukhoz.
– Nagyon megfogott, már jó tíz éve is, amikor először olvastam David Halberstam Mert övék a hatalom című könyvét. Ebben a tömeghírközlés korlátlan erejét, szinte mindenhatóságát mutatja be. Azt, hogy mire képesek az újságok, a rádió és a televízió, a „sztárriporter”, a szerkesztő. Ismétlés a tudás anyja alapon kellenek hírműsorok, elemzések, show-k, humoros beszélgetések, szakértői megnyilvánulások. A lényeg, hogy mindig a kívánt üzenetet juttassák el a közönséghez és a hatás nem maradhat el, még akkor sem, ha a valóság és a sugallt információ szöges ellentétben vannak egymással. Erre számos nevezetes kísérletet végeztek főleg az USA-ban. Vegyük, hogy van két ellentétes nézetet képviselő fél, nevezzük az egyiket A-nak, a másikat B-nek. B állítása az igaz, de A-t támogatja a tömegkommunikáció. Akkor az esetek több mint 80 százalékában a valóságtól függetlenül A-é a diadal. Teljesen igazat adok Molnár Tamás professzor úrnak, aki több könyvében, tanulmányában kifejtette, hogy a sajtó mára már új hatalmi ággá vált, s ennek birtoklása az egyik legfontosabb stratégiai cél.
– Sokan úgy látták, hogy a mesterségesen fenntartott szegénység, egzisztenciaféltés paradox módon szinte kondicionálja a régi, bolsevik típusú rendszerhez ösztönösen kötődő szavazórétegeket. A Kádár-korszakban szocializálódott emberek egy része megszokta, hogy az önálló véleményalkotás hátrányokkal jár számára, ezért – hiába a titkos a szavazás – nemigen mer
a sokszor személyekben is azonos régi
nómenklatúra megtestesítőivel tengelyt akasztani.
– Nyilván szerepe volt az eredménytelen népszavazásban az 1945 utáni magyar fejlődésnek, a 47 évig tartó szovjet megszállásnak, a Rákosi- és a Kádár-rendszer egyáltalán nem nemzetben gondolkodó politikájának, iskolarendszerének. Az, hogy az egy párt, s annak vezetése teljesen magára hagyta a határainkon túli magyarokat. Mi több, állandóan azt ismételgette: nem az számít, hogy ezek az emberek is magyarnak születtek, hanem az a mérvadó, hogy ők más államok polgárai, vagyis ezen emberek sorsa nem Magyarországra tartozik, hanem az adott állam (román, csehszlovák, jugoszláv, szovjet stb.) belügye. Még akkor is, ha falut rombolnak, magyar iskolákat zárnak be, körzetesítenek. Ilyen mentalitás nem múlhat el nyom nélkül.
– Most különösen megizmosodtak a globalizmus hívei. Mintha a zsák megtalálta volna a foltját, és egyesek fölkapnák a számukra történelmileg testreszabott új ideológiát?
– Ez így van, de nem szabad elfelejteni, hogy már a XIX., sőt a XX. században is voltak hívei a globalizmusnak. Csak akkor inkább ideológiai, s nem gazdasági alapon. Sőt vannak, akik úgy gondolják, hogy nem modern, nem korszerű, nem a XXI. századnak megfelelő a nemzetben való gondolkodás, a nemzeti nyelv, kultúra, irodalom ápolása és megőrzése. Vannak, akik úgy gondolják, be kell tagozódni egy nagy egységbe, s a massza részévé kell válni. Persze az európai nemzetek többsége (a csehek, szlovákok, franciák stb.) jól tudják, hogy csak az tud boldogulni az egységes szerkezeten belül, aki megőrzi identitását, nyelvét, sajátosságait. Hozzá kell adni minden nemzetnek a maga minőségét a globálishoz. Csak így érhető el, hogy ne elszenvedője, hanem haszonélvezője legyen az új nagy európai társulásnak.
– A kommunista éra oktatási rendszerének és tendenciózus félretájékoztatásának ismeretében egyértelműen hibáztathatók-e azok az alulinformált emberek, akik nemmel szavaztak a népszavazás kérdéseire, illetve el sem mentek szavazni?
– Az, hogy a választópolgárok közül több mint ötmillióan nem mentek el szavazni, megdöbbentő. Az pedig, hogy 1,4 millióan a magyar állampolgárság ellen szavaztak, lesújtó. De tudni kell, hogy ők valamennyien hús-vér emberek, létező személyek. Nem szabad őket egyindokú, egymotivációjú, arctalan tömegként kezelni. Valamennyinek van neve, személyi száma, gondolat- és érzésvilága, neveltetése és természetesen egy szavazatnyi felelőssége is. Még akkor is, ha figyelembe vesszük azt, amire ön is utalt. Másrészt úgy gondolom, hogy csak a mindennapok, csak az emberek közötti kapcsolatok írhatják felül, negligálhatják ezt a kikényszerített rossz döntést. Talán még időben jött ez a nagy pofon. Segíthet abban, hogy rájöjjünk, menynyire fontos a XXI. században is a közösség, a nemzet, az összetartozás, a közös nyelv, a kultúra és történelem. A globalizáció ellenében is létszükséglet ezek megőrzése, értése és érzése. Ezek a fogalmak nem avíttak, nem pártpolitikaiak, nem jobboldali kategóriák, hanem közösségi létezésünk alapjai. S mindenkinek személy szerint meg kell állnia egy pillanatra, s elgondolkodni önmaga helyéről és felelősségéről. Nem szabad egymás ellen fordulniuk azoknak, akik most eltérő véleményen voltak, avagy nem nyilvánítottak véleményt. Nem szabad belemenni egy még végzetesebb megosztottságba. A lényeg nem változik: van magyar nemzet. Minden embernek, minden fórumnak, a kormányzatnak felelőssége, hogy ez az érzékelhető megosztottság ne pusztítsa el a nemzeti érzést, azonosságtudatot. Hallani, olvasni olyan híreket, hogy sorra mondják le az erdélyi, felvidéki utakat. Ezt nem szabad! Most kell menni, jelen lenni! Mi is a gyerekeimmel, férjemmel együtt ezt tesszük. Megyünk, hogy egy kicsit megfeddjenek, megszidjanak minket, anyaországiakat, hogy egy kicsit beszélgessünk, tanuljunk és tanítsunk a mi szép, közös magyar nyelvünkön. Úgy érzem, az értelmiségiek felelőssége most különösen nagy, nem szabad engedni, hogy a megosztottság végzetessé váljon, mert ha eltűnik a nemzet, akkor előbb-utóbb eltűnik az állam és a nép is. Mert ami minket nemzetté kovácsol, az tart meg.
– Az Országos Választási Bizottság eredményt hirdetett a minap, ám a Magyarok Világszövetsége is hiába fordult újabb jogorvoslatért a Legfelsőbb Bírósághoz. A jogerős döntést és végeredményt nyilván nem lehet megkérdőjelezni, ám a kérdés szinte önmagát kínálja: betöltheti-e a hivatását egy olyan választási törvény, amely szerint ugyanazok ellenőrzik a szavazókörökben az eredményt, akik esetleg már egyszer figyelmetlenek voltak?
– Nem szabad elfelejtenünk, hogy noha – a választási törvény értelmében – a népszavazás eredménytelen volt, azért mind a két kérdésben a többség az igenre szavazott. A privatizáció leállításában megnyugtató fölénnyel, a kettős állampolgárság kérdésében pedig körülbelül 3 százalékkal. Ennél kevesebb is elegendő volt a 2002-es országgyűlési választásokon az MSZP–SZDSZ-nek, hogy megszerezze teljesen törvényesen az állam irányításához szükséges jogokat. Nézetem szerint a demokrácia egyik ismérve, hogy a kormányzó erőket kötelezi a többség akarata, állásfoglalása még akkor is, ha ez jogi értelemben egy nem eredményes szavazáson fogalmazódott meg. Mégis megfogalmazódott, ismertté vált. Vagyis ezekben a kérdésekben feketén-fehéren ismeri a kormányzat a többség véleményét. Ha demokraták, e szerint kell cselekedniük! Még akkor is, ha a kampány során ők a kisebbségben maradt vélemény mellett kardoskodtak, hoztak fel érveket. Zárójelben jegyzem meg: ismereteim szerint az országnak gazdaságilag egyáltalán nem lett volna káros a határon túliaknak megadott állampolgárság. A választójogi törvényt a rendszerváltáskor – nagyon helyesen – olyan fontos, sarkalatos törvénynek ítélték meg, hogy megváltoztatása csak a parlament kétharmadának együttes akaratával történhet. Az eltelt évek alatt a választójogi törvény számos hibájára rájöttek már a jogalkotók – így többek között az ellenőrzési rendszer hiányosságaira –, de még egyetlenegyszer sem volt meg a módosításhoz szükséges kétharmados többség.
– Nem egészen érthető az MSZP– SZDSZ önszuggesztiós önbizalom-sulykolása, hiszen az időközi választásokon minden szinten szinte mindenütt vereségeket könyvelhettek el. Úgy tűnik viszont, hogy a belpolitikai részeredmények arra jók voltak, hogy külpolitikai téren meggondolatlan lépésekre ragadtassák magukat. A történelmi egyházak feljelentése a pápánál ugyanis olyannyira szokatlan bárdolatlanság a művelt világban, amelyre még a nem igazán vallásos vonzalmairól híres Horn-kormány sem mert volna vállalkozni. Mennyiben lehet ez a diplomáciai kamikazeoffenzíva a régi pártállami gondolkodás büszkén vállalt folytatása?
– Én azt teljesen természetesnek tartom, hogy a különböző egyházak – így a katolikus egyház is – s egyházi személyiségek megfogalmazzák a politikáról, nemzetről vallott véleményüket, álláspontjukat. Miért ne tennék? Ők is a társadalom részei. Ráadásul ennek vannak hagyományai, gyökerei, s egyáltalán nem csupán negatívak. Azt, hogy a jelenlegi miniszterelnök úgymond „bepanaszolja” az egyházat a pápánál, én alkalmas eszköznek látom arra, hogy megfélemlítsen, gátolja a szabad vélemény nyilvánítását, a hívőkkel való cenzúrázatlan eszmecserét. Ezt az egyházakra gyakorolt kormányzati nyomásnak tekintem. Miért ne lehetne az egyházaknak, azok képviselőinek – papjainak, lelkészeinek – bizonyos kérdésekben más véleménye, mint a miniszterelnöknek, s ezt miért ne mondhatnák el?
– Egyre többeknek „déja vu” érzése van, amikor a napi kormányzati lépéseket, régről ismerős frazeológiát hallgatja vezető baloldali politikusoktól. Elég, ha a nacionalista, klerikális, múltba néző jobboldal kifejezéseket említjük, de még a reakciós és a fehérterror is felröppenhet előbb-utóbb. Bár Bibó István szavai szerint demokrata az, aki nem fél, sokaknak mégis rossz érzése van e kirekesztő stigmákat hallva. Ön, mint a Kádár-rendszer kutatója, miként vélekedik ezekről a baljós hasonlóságokról?
– A történelemhez és a múlthoz való viszony mindig nagyon fontos, meghatározó. Az 1945 utáni magyar történelmi fejlődés, így a Kádár-korszak is nagyon sok tanulsággal szolgál. A magyar baloldal döntő többsége – szerintem – nem tud megfelelni a XXI. századi követelményeknek, új kihívásoknak. Persze sokszor van személyi azonosság is a korábbi diktatúra szervezeteivel, az MSZMP KB-val, a KISZ-vezetőséggel stb. Az 1945 után a baloldal által már – az ő szempontjukból eredményesen – használt politikai eszközök, sőt szóhasználat is gyakran visszaköszön. Pedig ezek azok a módszerek, eszközök, amelyekkel egyszer már sikerült felszámolni, likvidálni a demokráciát. Jó lenne, ha ezt a baloldal nem pártdiktatúrát akaró hívei is észrevennék. Nem lehet a másként gondolkodót, a más politikai elveket vallót egyszerűen reakciósnak nevezni, a nemzeti érzéseket vallókat nacionalistának, a hívőket klerikálisnak. A történelem azt bizonyítja, hogy azok a személyek, akik ezeket a megbélyegző jelzőket használják, kis idő elteltével megérzik magukban a jogosultságot arra, hogy felszámolják, megsemmisítsék a velük nem azonosan gondolkodókat. Ezt pedig nem lehet hagyni.
origo.hu
Tényleg 50 fokos hőségre számíthatunk? – a szakértő válaszolt
