A legutóbbi, 2003-as statisztika szerint hazánkban 3615 könyvtár működik. 2002-ben még csupán 3485 volt. Már önmagában ezt az egyetlen adatpárt is kétkedve kell fogadnunk. Nagy biztonsággal állítható, hogy nem 130 új könyvtár létesült, hanem sokkal inkább megnőtt a már korábban is létező, de az adatszolgáltatásra csak most késztethető intézmények száma. Másrészt ebben az összesített adatban nem szerepelnek az iskolai könyvtárak. (Miért nem? Ez oktatás- és művelődéspolitikai döntés kérdése.) Ugyanakkor az összes könyvtár 29 százalékában van lehetőség olvasói internethasználatra. A településenkénti „szakadékok” e tekintetben rendkívül jelentősek: városokban 90, községekben 16 százaléknyi az internet-hozzáférési lehetőség.
Hosszabb idősorokat áttekintve kétségtelenül az 1995–96-os évek jelentették a mélypontot, s azóta kisebb-nagyobb hullámzással enyhe javulás tapasztalható, aminek a hátterében az 1997-ben elfogadott könyvtári törvény áll. A szigorúan vett közeli múltat, a 2002 és 2003 közötti változásokat szemlélve nem egyértelműek a tendenciák. Némileg növekedett ugyan a leltárba vett dokumentumok, valamint a beiratkozott olvasók száma, de jelentős mértékben csökkent a könyvtárhasználat, valamint a kölcsönzött dokumentumok mennyisége. Igaz, ezzel párhuzamosan emelkedett a helyben használt dokumentumok aránya.
Riasztóbb a kép, ha csupán a 14 éven aluliak adatait vesszük szemügyre: az ő körükben csökkent a könyvtárhasználat, a kölcsönzött és a helyben használt dokumentumok száma is. Miközben az előző évinél több könyvtárból érkezett adat; de emlékeztetnünk kell a korosztály csökkenő létszámára, no meg a felszabaduló pedagógusi, könyvtárosi kapacitásra. Kevesebb gyerekre több idő és energia juthatna.
Nyomatékosítsuk a fentiek jelentőségét! A sokat emlegetett PISA 2000 vizsgálat adatai szerint, amelyeket a legújabb PISA 2003 eredményei sem múltak felül, a megkérdezett hazai 15 évesek fele nem érti az elé tett ismeretlen szöveget, a jelenleg szakképző intézetekben tanulók 17 százaléka még soha nem járt könyvtárban, 51 százalék pedig valaha igen, de most, a középfokú oktatási intézmény tanulójaként nem teszi ezt. Ki és hogyan teszi őket tanulékony, szorgalmas, idegen nyelven is beszélő, versenyképes munkaerővé, ha az idegen szöveg olvasásának helyszíne, a könyvtár gyakorlatilag kétharmaduk (68 százalék) számára ismeretlen, idegen hely marad?
Hová tűnt az értelmiség?
A bevezetés summájaként nevezzük néven a legfájóbb ellentmondást: a főiskolai és egyetemi hallgatók kivételével a magyar felnőtt népesség körében a könyvtárak használata nem lett népszerűbb. Ma ez nem több 12–16 százaléknál, miközben az angolszász és a skandináv adatok 50–60 százalék körül mozognak. Ez a jól érzékelhető ellentmondás legalább két okra vezethető vissza:
1.) A magyar középosztály gyengeségére. (Mi több, a legutóbbi szociológiai vizsgálatok tükrében már gyengülést tapasztalunk.) Beszéljünk világosan! Az életre szóló művelődés igényének kialakítása ma is inkább csupán elvi deklaráció és nem eleven gyakorlat. Továbbá a munkahelyek többsége még a XXI. század első éveiben sem ad elegendő ösztönzést az akár nagyon gyakorlatias, akár tágabb horizontú művelődés, olvasás fokozatos térnyeréséhez.
2.) Másrészt a könyvtárak tömegesen nem jellemző „növekvő vonzereje” okoz ellentmondást. Közismert ugyan a gyönyörűen felújított, bővített, szinte számítógépes Kánaánnak minősíthető Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár (FSZEK) Központi Könyvtárának napi 5000 főt közelítő, vizsgaidőszakban meghaladó forgalma, avagy Kecskeméten az ugyancsak pompás új épületben működő Katona József Könyvtár mintaszerű teljesítménye, de a jó példák még bővíthető listája sem elegendő az országosan tapasztalható tendenciák (könyvtárbezárások, létszámcsökkentések és költségvetési megszorítások) eredményeinek radikális átrendezéséhez.
A fentiek illusztrációjaként a máig legfrissebb, 2000 novemberében Gereben Ferenc által felvett országosan reprezentatív vizsgálatból idézzünk mindösszesen két számot. 1978-ban a legutóbbi olvasmányok több mint ötöde (22 százalék) származott könyvtárakból, de jó két évtizeddel később ez már csupán az előzőek alig fele (10 százalék) lett.
Miközben a számítógépek tömeges megjelenése, az internetezés lehetősége erős „hátszelet hozott a közkönyvtárak világába”.
Talán már ennyi is elegendő annak indoklásául, vajon miért kell emlegetnünk ellentétes mozgásirányokat, továbbá miért lenne hallatlanul fontos a saját statisztikai adatsorainkat ismételten célzott kutatási következtetésekkel kiegészíteni, pontosítani, értelmezésüket biztosabb alapokra helyezni. Égetően szükséges lenne tehát 2005-ben annak a reprezentatív kutatásnak az elvégzése, amelynek lehetőségét 2004. július 29-én a Magyar Könyvtárosok Egyesülete (MKE) vándorgyűlésének plenáris ülésén 600 fős hallgatóság előtt ígérte meg Hiller István kulturális miniszter.
Valóban sikerült-e a lejtmenetből felszálló ágba kerülnie a magyar könyvtárügy egészének? Vagy inkább az egyes társadalmi rétegek közötti kulturális távolságok növekedését, időnként a szakadékok mélyülését kell majd regisztrálnunk, s ennek nyomán az ellenstratégiák minden eddigieknél hatékonyabb módját lesz tanácsos a lehető leggyorsabban kidolgoznunk?
Miért tűnnek el „percek alatt” a könyvtárak környékéről a diplomát éppen megszerző fiatal értelmiségiek? Hogyan válhatnának közkönyvtáraink a helyi közélet elmaradhatatlanul fontos színtereivé? Hol és miként adnak jól érzékelhető segítséget bibliotékáink, illetve ezek elkötelezett munkatársai a marginalizálódó, peremhelyzetbe került rétegek, csoportok számára?
Modernizáció: az utóbbi másfél évtized hazai közbeszédében talán az egyik leggyakrabban használt fogalom, amelynek jelentését a legtöbb esetben nem fejtik ki, hanem valami homályos fejlődés, jobbá válás szinonimájaként használják. Pedig a meghatározás elmulasztásakor egyszerűen bizonytalan a beszélő, író valódi szándéka, s marad a szólamszerű ködösség, jobb esetben a vitára ösztönző, magyarázatokat kereső visszakérdezés, az egyéni értelmezések szembesítése. Magam mind a folyamatot, mind annak tartalmi pontosítását hallatlanul fontosnak tartom általában a közeli múlt, a jelen társadalmi mozgásirányainak, ráadásul könyvtári rendszerünk változási, fejlesztési trendjeinek feltárásában.
Nyomatékosítanom kell: az alábbiakban a mögöttünk lévő évtizedek egyik legjelentősebb magyar szociológusa, Andorka Rudolf gondolatmenetét sűrítem néhány sorba. Egykori tudós tanárunk – másokkal egyetértésben – e jelzett társadalmi változások első és legfontosabb előfeltételét a többpárti parlamentáris demokrácia megteremtésében látta. Ez itt van, többé-kevésbé működik, de az egyes országgyűlési és helyhatósági választásoktól távol maradók arányának fokozatos emelkedése egyértelműen kiábrándulási, illúzióvesztési tendencia jeleként értelmezendő, a szavak, az ígéretek inflációja félreérthetetlen.
Másodikként a piacgazdaság létrejöttét szokás megnevezni. Lásd, mint fent! – mondhatnánk keserű iróniával.
Végül a legfontosabb elérendő célnak a kiegyensúlyozott, harmonikus társadalmi viszonyokat nevezte Andorka. S ezen belül is a kultúrájában, értékrendjében erős középosztály kialakulását tartotta a modernizációs folyamat nyugvópontjának. Vagyis a legsúlyosabb konfliktusok elkerülésének előfeltételét nem csupán a jövedelmi viszonyok kiegyenlítettségében, hanem a munkaerő képzettségében, szorgalmában, megbízhatóságában, a kiszámítható, normakövető viselkedésben, a takarékos, nem hivalkodóan fogyasztó magatartásban, a polgári kultúra, a műveltség, a kölcsönös megértés, az együttműködési készség, az ellenséges indulatok minimalizálásában látta.
Nos, az elmúlt másfél évtizedben a fentiekben jelzett integrációs folyamatok a vártnál jóval gyengébbnek bizonyultak, s riasztó méreteket öltött a leszakadó rétegek létszámbeli gyarapodása, a társadalmi távolságok növekedése pénzügyi és kulturális téren egyaránt. Az 1990-ben a társadalom alsó és felső tíz százaléka közötti háromszoros jövedelmi különbségek mára a nyolcszorosára növekedtek. Vagyis a középosztály a jelek szerint nem erősödik, holott a legtöbbször meghirdetett törekvések erre irányulnak.
Márpedig a közkönyvtár eredeti elképzelése, majd annak XX. század eleji hazai adaptációja és a szocialista kultúrpolitika által „korszerűsített” változata egyértelműen ugyanezeket a célokat szolgálta. Osszuk szét a kulturális javakat mindazok számára, akik sem a családból, sem az iskolából nem szerezhették meg az ismeretek, a beszéd- és gondolkodásmód, a magatartásformák, a szokások olvasás, könyvek és egyéb dokumentumok, műalkotások által közvetített formáit! A közkönyvtárak alapvető küldetése a tulajdonviszonyok megbontása nélküli szociális misszió, tehát a középosztályi tudat erősítése, a középosztály intellektuális és érzelmi bázisának szélesítése. S ezen a ponton érkezünk el az itthon és más nemzeteknél tapasztalható közkönyvtári dilemmákhoz.
Éhséglázadások ellenszere
Mi lesz a közismerten bekövetkező pénzügyi megszorítások „eredménye” mondjuk 2005 végén? Miféle adatsorokat idézhetünk majd a 2006-ban megjelenő Könyvtári statisztika című kiadványból? Legszívesebben a szorongás szüntelen hatásáról vetnék papírra néhány pszichológiai megjegyzést, de nem tehetem, mert a szorongás a megnevezhetetlentől, az ismeretlentől való félelem szakkifejezése. Manapság viszont már a másfél évtized alatt alaposan megtapasztalt gesztusok (létszám- és költségvetés-csökkentés, szűkülő beszerzési keretek, a nyitvatartási órák „visszametszése” és így tovább) megismétlődésétől, „javított, bővített kiadásától” félünk szinte valamennyien.
Miközben sokkal inkább az előremenekülés gesztusaira, azokra a kezdeményezésekre kellene figyelnünk, amelyekről magam is tudósítottam e lap tavaly március 13-i számában, illetve még sokkal meggyőzőbb, mert részletesebben kifejtett programot mutat be a Könyvtári Figyelő 2004/3. füzetében Adie Batt A könyvtár integráló szerepe című cikke. Ez azt fejtegeti, hogy a bevezetőben emlegetett társadalmi dezintegrációs folyamatok (a hajléktalanok, drogos fiatalok, funkcionális analfabéta középiskolások növekvő arányának) ellensúlyozása érdekében miféle ötleteket, módszereket vetnek be a szociális feszültségeket sokkal nagyobb hőfokon megélt nyugat-európai kollégáink. Nem kellene idejében tanulnunk az ő példájukból? Megvárjuk, amíg az utcai zavargások, éhséglázadások nálunk is látható valósággá válnak London vagy hozzánk közelebbi települések után? Magam sokkal hasznosabbnak ítélem a megelőzés gondolatát, az ilyesfajta mondatok idézését: „a társadalmi integráció megvalósítását a könyvtárak legfontosabb feladatának kell tekinteni” többek között „öreg betűs és hangoskönyvek beszerzésével, a különböző kultúrák megünneplésével, jól megközelíthető épületekkel és megértő, barátságos személyzettel … a hat hónaposnál idősebb babák és szüleik számára hetente több alkalommal szervezett mondókatanulási kurzusokkal”. „A városnegyedben (Croydon) évente megszülető 4500 kisbaba a nyolc hónapos korban esedékes egészségügyi ellenőrzés során könyvajándékot és egy meghívót kap a helyi könyvtárba.” Szülő és csecsemő, kisbaba, óvodás, kisiskolás egyszerre és együtt szeretik meg a könyvtárat, válik az intézmény mindennapjaik részévé.
A polisz ügyei
Így lesz egyértelművé, hogy a csak diákok által látogatható iskolai könyvtárakkal szemben milyen hallatlan előny a közkönyvtárak családcentrikus munkamódszere. A szülő együttműködési készsége nélkül a gyereken sem lehet hatékonyan segíteni. Ráadásul a társadalom perifériájára szorult rétegekkel foglalkozó könyvtárosok akarva-akaratlan maguk is új ismeretekkel és készségekkel gyarapodnak. Ugye, senki nem gondolja majd a cikk olvasása közben: ó, azok az ázsiai, afrikai bevándorlók! Ez nem a mi ügyünk. Tisztelt barátaim, kollégáim! Bevándorlók vagy hajléktalanok, más földrészről érkezők és a mi periférián élő cigányaink? Ki mondja meg, hány csángó magyar él, gyenge nyelvtudással „lappang”, dolgozik legálisan vagy illegálisan városainkban, akár közvetlen környezetünkben? Igenis: nostra res agitur!
Könyvtár és közélet: ismét összetett kérdéskörbe botlottunk. Elsőként a parlamenti, majd a helyhatósági választásokkal szorosan összefüggő jelenséget kell szóvá tennünk. Hány esetben fordult elő, hogy a korábban országosan elismert, sikeresen dolgozó könyvtárigazgatók hirtelen „alkalmatlannak bizonyultak” korábbi munkájuk folytatására? Talán nem szükséges a városok, személyek, intézmények felsorolása.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a közkönyvtár a helyi közélet, az eszmecsere, az ellentétes álláspontok írott és szóbeli ütköztetésének egyik legfontosabb színtere, agorája, avagy a számunkra kissé kellemetlen mellékzöngét hordozó, de az angol nyelvű szakirodalomban oly sokszor használt kifejezéssel élve: küzdőtere, arénája. Mindez kizárólag akkor valósulhat meg, ha egyetlen párt sem „tenyerel rá” intézményünkre. A polisz ügyei, a politika helyi és országos kérdései szükségképpen felmerülnek, de egyetlen pártnak sem lehet domináns befolyása abban, ahogyan ellátjuk intézményes feladatainkat. A politikától nem, de a pártoktól függetlennek kell maradnunk!
A sokféle szorongató megállapítás után hadd szolgáljunk végre egy reménysugárral is. Bauer Béla egyik rövidesen megjelenő publikációjában a felsőoktatási intézmények hallgatói körében végzett szociológiai vizsgálatának eredményeiről szólva megállapítja, hogy körükben a demokrácia szempontjából legfontosabbnak ítélt helyszínek listáját a könyvtár vezeti. (Messze megelőzve a Hallgatói Önkormányzat irodáját is.) Van tehát már olyan társadalmi réteg, amelynek tapasztalatai végre igazolják erőfeszítéseinket! De mi lesz velük, az általuk képviselt demokratikus gyakorlattal, használt eszközrendszerrel a diplomák átvételét követő hónapokban, években? Mert ekkor többnyire évtizedekre eltűnnek a könyvtárak vidékéről. Egyszerre biztató és fájdalmas a példa.
És mi a helyzet a nem olvasó könyvtárosokkal?
A legfrissebb szakirodalomban meglepő hasonlóságot találtam a könyvszerető, irodalmilag tájékozott könyvtárosok számának hazai és külföldi látványos csökkenésében. Előítéletes gondolkodás, felületes benyomások? Talán mégsem. Hol folynak manapság olyan ádáz szócsaták, eszmecserék, mint amilyeneket 25–30 éve vívtunk az éppen olvasott Németh László, Sánta Ferenc, Fejes Endre, Jókai Anna, Kertész Ákos, Konrád György és mások könyveiről kiváló, rendszeresen olvasó, gyakorló könyvtáros kollégáinkkal, saját intézményünk bármely munkatársával? Húsz–huszonöt évvel ezelőtt még a könyvtár–pedagógia szakos hallgatóknak is volt irodalomesztétika-oktatásuk.
origo.hu
Tényleg meg kellene halnunk Ukrajnáért, ahogy a Tisza Párt szeretné?
