Orvosok, betegek, halottak

Százával hevernek temetetlen halottak Észak-Szumátra egyes nehezen megközelíthető területein. A csaknem negyvenfokos melegben katonák rakják teherautókra a katasztrófa halottait, miközben az Acehbe érkezett külföldi orvosok és segélyek hírére gyalogosan hozzák fel a sérülteket a tartomány máig elzárt részeiről.
A magyar orvosok három helyszínen dolgozva napi háromszáz beteget látnak el. Valóságos népvándorlás indult meg Észak-Szumátrán: a kétségbeesett emberek gyalog hozzák fel sebesültjeiket a tartomány fővárosába abban a reményben, hogy ott gyorsabban és jobban ellátják őket az egyre nagyobb számban érkező külföldi orvosok. Indonéziában még tegnap is voltak olyan régiók, amelyeket csak légi úton lehet megközelíteni. Ilyen város például Meluabon, ahol a hírek szerint több ember halt meg a földrengésben és az azt követő szökőárban, mint Srí Lankán összesen.
A törmeléktől megtisztított utakon elindulva leborotvált településeket találni; a két méter magas iszap és hordalék között a melegben oszlásnak indult testek fekszenek. Elviselhetetlen a szag. A helyreállítás még meg sem kezdődött, de nem is érdemes: a cunami által érintett területek többségén semmi sem maradt épen, az életben maradtakat pedig evakuálták.
*
Hétfőről keddre virradóan arra ébredtek az indonéziai Banda Aceh városa közelében táborozó magyar orvosok, hogy nagyon reng alattuk a föld. Csak azért nem ugráltak ki az ágyból, mert a földön, gyékényen vagy habmatracon alszanak. Az első kiáltásra kiszaladtak a biztonságos szabad ég alá, hogy aztán visszamerészkedve jöjjön a második, időtartamában rövidebb, de sokkal „pattogósabb” rengés. Ezek után sokan már nem feküdtek vissza. Másnap, otthonról küldött sms-ből azt is megtudták, hogy az első földmozgás 6,2-es fokozatú volt a Richter-skála szerint.
Az éjszakai incidens nem vette el a csapat segítő kedvét. Reggel három egység indult dolgozni: az egyik a portugálok által üzembe állított tábori kórházban, a másik két csapat pedig a „megörökölt” orvosi rendelőkben. A szökőár ugyanis nem válogatott, orvosok és ápolók is meghaltak a természeti katasztrófában, de arra is van példa, hogy a szörnyűség láttán elmenekültek emberek, így a lakosság jelentős része alapellátás nélkül maradt, és akkor még nem is beszéltünk a sérültekről. A magyarok úgy bukkantak ezekre az orvosi rendelőkre, hogy a helyi vezetők végigjárták a külföldiek táborait, arra kérve az idegen orvosokat, vállaljanak ügyeletet a szakszemélyzet nélkül maradt helyeken. Az egyikben korábban szingapúri humanitárius szervezet doktorai dolgoztak, de ők hazatértek a napokban, helyükre ugrottak be a magyarok.
A másik rendelőről Horváth Zsolt kecskeméti traumatológus orvos elmondta: Aceh városában, egy ötezer fős menekülttábor közelében dolgoznak. Naponta csaknem száz beteget látnak el, ezek zöme belgyógyászati problémákkal keresi fel őket, de sokan a katasztrófa okozta sérülések ellátását kérik. Tegnap a legsúlyosabb esetük a szökőárban megsérült negyvenéves férfi volt, akinek a lábsebe annyira elfertőződött, hogy a sokat látott orvos is megdöbbent.
Tegnap megnyitottak Aceh alatt egy eddig elzárt régiót, így két magyar humanitárius szakember az egyik rendelőintézet által a rendelkezésükre bocsátott mentőautó segítségével elindult, hogy megvizsgálja az ottani helyzetet. Szerencséjük volt, mert a katonaság civil autót nem engedett be a térségbe.
A pusztítás nyomait még Aceh városának központjában sem tudták eltakarítani: a központi park gyakorlatilag feltelt vízzel és romokkal, a besodort és ott ragadt autók között guberálók próbálnak hasznosítható dolgokhoz jutni. Kicsit távolabb a közgazdasági egyetem épületét tette használhatatlanná a földrengés, vele szemben egykori játszótér nyújt fájdalmas látványt.
A város határától kezdődik a szörnyű bűz és a hatalmas pusztítás látványa. Az ár gyakorlatilag leborotválta a falvakat, amelyekben néhol elefántokkal próbálják anynyira járhatóvá tenni az utakat, hogy a holttesteket összeszedő autók eljussanak a zsákokhoz. Helyenként több méter magasan áll a szemét, körülötte kétségbeesett rokonok mutogatják, hogy körülbelül melyik részén lehet szeretteik holtteste. Élők megtalálásában már senki sem reménykedik két héttel a tragédia után: nappal negyvenfokos meleg és elviselhetetlen bűz, este és éjjel pedig hatalmas trópusi esők és az általuk okozott magas vízszint zárja ki a túlélés esélyeit. A kialakult helyzetre nincs kézzel fogható megoldás, hiszen minden rommá lett és ennyi szemetet nem lehet, nincs hova eltakarítani.
A délre tartó utat csak annyira tudták megtisztítani, hogy két autó üggyel-bajjal elférjen egymás mellett. Két oldalán embermagasságú halomban a romok, hogy aztán belül végeláthatatlan roncsmező maradjon: kilométereken át nem látni olyan épületet, amelynek maradt volna másfél méternél magasabb fala. A két hegy közé beszorult hullám irtózatos pusztítást végzett, kidöntötte és megcsavarta a mobilhálózatok átjátszóantennáit, tőből hajlította le a fém villanyoszlopokat és húszméteres magasságig megtisztította a fák törzsét is. Egy helyütt masszív kis ház élte túl a cunamit, csak éppen az út közepére lökte a házat a hullám. A környékbeli pálmafákon egyetlen kókuszdió sem maradt, mesélik az arra járók.
A legszörnyűbb látványt azonban az út szélére kirakott holttestek nyújtják. Ahogy kihalásznak valakit a romok közül (bemenni nem lehet a szöges deszkák, felhasított bádoglemezek és az iszonyúan bűzös iszap miatt), fekete vagy rikítóan sárga zsákba teszik és otthagyják az úton, hogy a később arra járó hullagyűjtő teherautók személyzete észrevegye. A testek azonosítására nincs mód, hiszen ennyi idő után felismerhetetlenné torzul a test és elfoszlik a ruha is.
Lam No falu felé közeledve kísérőink csodáról kezdenek mesélni. A tengerparton lévő mecset – mondják – túlélte a pusztítást, a víz kettévált az imahely előtt.
– Igaz vallás a miénk – mondják –, Allah megvédte a templomot.
Távolról valóban úgy tűnik, sértetlen a mecset és ez igen erős kontraszt a körülötte teljesen letarolt tájképpel. Különben gyönyörű helyen volnánk: a tenger smaragdzöld, partján bólogató pálmafákkal, a távolban pipáló hegyek, mélyzöld völgyekkel.
Odaérünk a mecsethez és kiderül, hogy csak a tartófalai maradtak épek és a teteje sértetlen, a víz átrohant az épületen. A szentély belsejében egy jókora pálmafa törzse, az emeleti imahelyen (amely hagyományosan a hölgyek helye) fekete zsákokban holttestek. A víz még a padló márványborítását is feltépte, a bejárat súlyos, faragott kőoszlopainak egy része az eredeti helyétől jó ötven méterre fekszik.
Kísérőink küszködnek a könnyeikkel, mi meg nem tudunk nekik mit mondani. Kicsit odébb aztán elfogy az út, vissza kell fordulni, mert a hidat is elvitte a víz, az emberek egy kifeszített kötél segítségével, sebtében összetákolt tutajon húzzák át magukat az egyik partról a másikra.
Késő délután van, mire visszaérünk a magyar táborba. A rendelőkben már végeztek a magyarok, de mivel a portugál táborból rádión beszóltak, hogy nem győzik a betegáradatot, az orvosok azonnal elindultak egy második műszakra.
Az egyik sátorban kiszáradt, tragikusan lecsökkent vércukorszintű öregember életéért küzdenek, a másikban pedig két gyerekkel érkező anyukát vizsgálnak. Sötétedik, mire elfogynak a betegek, az orvosok visszaindulhatnak egy forró konzerv vacsora reményében a mecset melletti iskolában felütött táborba.
Késmárki András végzős orvostanhallgató (ő különben már dolgozott hasonló helyzetben, hiszen önkéntes volt nepáli szegénykórházakban is) most mentőtisztként vesz részt ebben a misszióban, és vacsora közben tippelésre kéri fel a kollégáit. – Éjjelre hányas erősségű földrengésre számítotok? – kérdezi, mire valaki megjegyzi: ha hetes felett lesz, akkor hazamegyünk.
Különben vasárnap reggelre van jegyük Jakartából.