Pápai vizeken

December 21-én este a legolvasottabb internetes újság, az Index vezető anyagai a következők voltak: Rajzolt cigányok a hét vezér ellen; Lemondott a MÁV elnöke; A Szentszék kiáll a magyar püspökök mellett. Ugyanekkor az RTL Klub honlapján a vatikáni látogatás visszhangja a huszonhetedik helyre került a sorban, megelőzték többek között a Babapénisz okozta zűrzavar, illetve a Kiirtottak negyven kutyát című írások.
A két példa nem önkényesen kiragadott; a megdöbbentő az, hogy lényegében a sok „független” hazai internetes hírcsatorna ideológiai különbségek nélkül járt el azonos módon. Eredményét tekintve kicsit hasonló volt a helyzet a pártállami időkhöz, amikor a hírirányító központ és a tájékoztatás munkásai egy-egy, a szocializmus építésére nézve kényelmetlenebb eseményről nem tudták eldönteni, szabad-e a tájékoztatás vagy sem. A Hírstart napi sikerlistája december 20-án este 11-kor az alábbi írásokra mutatott: 1. Botrányos pápai audiencia; 2. Örökre megúszhatja a móri mészáros; 3. Tovább bonyolódik a magyar Hyundai-vita; 4. Nimfaaktok és biztonsági őrök a pezsgőző budoárban; 5. Patrubány mérnök.
A közvélemény érdeklődése tehát megvolt, csak a nagyobb portálok szerkesztői gondolták úgy, mással kell foglalkozniuk.
Látszólag jobb volt a helyzet a nyomtatott sajtóban, hiszen az országos és a regionális napilapok bőséges teret engedtek a konfliktus taglalásának, az azonban egyetlen magyar újságírónak sem jutott eszébe, hogy Magyarország rendszerváltás utáni legnagyobb diplomáciai skandalumát követően ne csupán a hivatalban lévő kormány álláspontját ismertesse – illetve a haladó hagyományokat követve: magyarázza. Nem akadt senki, aki megkérdezte volna a másik felet is a történtekről, vagy legalább arról, mit válaszolt.
A helyzet annyira abszurd volt, hogy példátlan módon Veres András püspöknek kellett emlékeztetnie az újságírókat arra, tudakolják meg a miniszterelnöktől a Vatikán válaszát is. Amikor december 21-én a Magyar Rádió riportere végül fel akarta lebbenteni a fátylat a titokzatos megbeszélésről, a miniszterelnök tovább folytatta látszólag dezinformatív tájékoztatási stratégiáját: „Hogyan hozhatnám nyilvánosságra: […] utána meg az lesz a vita, hogy nem pont úgy fogalmaztam, mint ahogy ők mondták, bizonyítsam be, hogy azt mondták.”
Így aztán december 21-én a magyarországi apostoli nunciatúra volt kénytelen közleményt kiadni a miniszterelnök vatikáni látogatásáról, mert – mint fogalmaztak – a tömegkommunikációs eszközök szinte csak arról számoltak be, amit a magyar kormányküldöttség közölt a szentatyával és az államtitkárral. A köztévé Katolikus krónika című műsorában pedig Erdő Péter esztergom–budapesti érsek ismertette az eseményeket. Szerencsére az egyébként „nem létező” cenzúra ezúttal nem lépett közbe, és a műsor adásba kerülhetett.
A hazai tömegtájékoztatás régóta ismert működési zavarai csupán azért érdemelnek külön említést a vatikáni látogatás kapcsán, mert rávilágítanak a történelmi egyházak ellen intézett, többé-kevésbé összehangoltnak látszó kormányzati támadássorozat kettős céljára, illetve arra, hogy a tudatlanságból és zsigeri rosszindulatból táplálkozó közömbös vagy ellenséges magatartás hogyan csapott át az elmúlt két év alatt „a modern köztársaság” büszke szószólóinak nyílt konfrontációjába.
Botcsinálta önkéntes baloldali „egyházpolitikusok” – a tömegtájékoztatás szempontjából meghatározó értelmiségi réteg tagjai, akiknek támogatását a Medgyessy-kabinet szerencsétlen lépéseivel napról napra veszítette el, s akiket az új kampánystáb néhány hónap leforgása alatt sikeresen tudott ismét maga mellé állítani – az utóbbi hetekben az MSZP történelmi egyházakkal szemben tanúsított ellenséges magatartásának okait kutatva a mérleg nyelvének helyrebillenéséről írtak.
A kívülálló számára lényegtelen, hogy a szellemi holdudvar saját gondolati erőfeszítésének végeredményét osztotta-e meg a kormánylapok olvasóival, valaki súgott neki, esetleg szándékán kívül hatottak rá a Miniszterelnöki Hivatal tanácsadói. Lényegtelen, csak a végeredmény számít: a közvéleményt foglalkoztató kérdések felvetése és az adagolás módja, divatos műszóval élve a tematizálás, amelyet ma minden korábbinál sikeresebben irányít az apparátus.
A kormányzati stratégia célja részint a történelmi egyházak anyagilag nehéz (nehezebb) helyzetbe hozása, amit mindig az „igazságosság” indokol; részint pedig a közvélemény módszeres és alapos átdolgozása. Az igazságosság kérdése több ponton találkozik a „modern köztársaság” kampányszlogenével.
Az egyház létezése önmagában is igazságtalan, hiszen az lenne a korrekt és krisztusi, ha a templomokat megnyitnák a hajléktalanok előtt – mint azt Csányi Vilmos a marxizmus klasszikusai nyomán szabadon kifejtette a Népszabadság január 8-án megjelent számában. „No, de ébredjünk fel. A hajléktalanok összepiszkolnák a templomokat, farigcsálnák a padokat és büdösek. Sokkal elegánsabb és fontosabb a szószéket politikai eszközként használni, beavatkozni a pártpolitikába, iskolás gyerekeket terelni a Parlament elé…” – fogalmazott Csányi. Ez a demagógia legalább klasszikus kontamináció: valamennyi vádat ismerhetjük az Újszövetségből. Hasonlóan érvelt Júdás is, amikor Mária egy font nárdusolajjal kente meg Jézus lábát és haját. „Miért nem adták el inkább az olajat 300 dénárért, s miért nem osztották szét a szegények közt?” – méltatlankodott. „De nem azért beszélt így, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt és eltulajdonította, amit rábíztak” – tette hozzá Szent János. Ki tudja, miért nem nyitják meg az Országgyűlés épületét a hajléktalanok előtt, miért nem költöztetik be őket a Köztársaság téri pártházba, vagy miért nem Csányi Vilmos szerény hajlékában lelnek menedékre a nincstelenek.
Mindez persze legföljebb ismerősen cseng a „modern köztársaság” hívei számára, de érvként aligha tekintik elfogadhatónak. Az igazi érv a szám, a megfelelő adat; ez a döntő, akár üzleti, akár politikai, akár erkölcsi kérdésről van szó. A statisztika. Egész pontosan az a statisztikai adat, amelyik a restrikció folyamatos szándékát igazolja. Szerencsére ilyenben nincs hiány, bármikor produkálható egy közvélemény-kutatás, amelynek végeredménye ékesen bizonyítja a dolgozók felháborodását az egyház arcátlan létezése miatt.
És miért is kételkednénk az adatok hitelességében? Megfelelő információs stratégiával szinte bármit el lehet érni. „A szocialistáktól eddig nem megszokott, átgondolt offenzíva” részeként három fontos momentumot említ a Magyar Narancs január 6-án megjelent Gyurcsány-interjúja: a népszavazás kapcsán nyilvánosságra hozott új baloldali nemzetpolitikai megfontolásokat, s ezek nem mást jelentenek, mint a határon túliak kérésének merev elutasítását; a történelmi egyházak – mindenekelőtt a katolikus egyház – elleni támadássorozatot; végül a sokélű fegyverként forgatható ügynökügyet.
Igaz, a közvélemény megdolgozása hosszú távú befektetés, amelynek sikere a hatalom megtartásának garanciája lehet. „Mi lesz ennek a folytatása? Hogyan lesz ebből politika?” – kérdezte a miniszterelnököt a kormány közeli hetilap a botrány után. „Ami történt, az sokaknak fölnyitja a szemét” – hangzott a magabiztos válasz. Bizonyára igaza lehet. De sokkal hatásosabb, ha a közoktatás csatornáin keresztül sikerül felnyitni az emberek szemét, lefektetni ismét a tudományos ateizmus alapjait.
Hiszen mi más lehetett a célja a templomi megfigyelőbrigádnak, az egészségügyi salátatörvénynek és Magyar Bálint akciójának, mint az „emberek szemének fölnyitása” a Párt által megmutatott teljesebb igazságokra? Az új célok megvalósításához azonban gyökeres fordulatra volt szükség az MSZP-n belül, és a renitenseknek most már nincs kegyelem. A népszavazással kapcsolatban feltett kérdésre válaszolva a miniszterelnök egyértelmű fenyegetést fogalmazott meg azokkal szemben, akik a párton belül nem helyeselték a két nemet: „A következmények politikai természetűek lesznek. Úgy látom, a pártban döntően ez a vélekedés: senki nem tekinti ezt bocsánatos bűnnek.”
Aligha lesz szükség a továbbiakban olyan sallangokra, mint a hívő, újabban „vallásos tagozat”. Szili Katalin önhibájából a partvonalra sodródott. Hiszen a politikai abszurd műfajába sok minden belefér, bizonyos határokat azonban nem lehet túllépni. Ha a párt hivatalos irányvonala az, hogy a kormányzat joggal akarja meghatározni, mivel kell foglalkozniuk az egyházaknak; ha a cél az egyház egészségügyi és oktatási intézményeinek ellehetetlenítése, többé nincs rájuk szükség.
A jelek szerint az egyházügyi államtitkárság vezetője ügyes politikai túlélőként még idejében megértette, mit kíván tőle az élcsapat. Ez bizonyára szakmai kérdés számára. Rövid ideig ugyanis úgy tűnt, tehetetlen téblábolása közepette a nyilvánosságot másfél évig ügyesen elkerülő kormányzati tanácsadók kiszervezték kezéből a munkát. Medgyessy megbuktatását követően még azt sem lehetett tudni jó ideig, hivatalban maradt-e Gulyás Kálmán. Amikor azonban december végén interjút adott a botrányos vatikáni látogatásról Bolgár Györgynek a Klub Rádióban, már ebben az új, magabiztos, támadó hangnemben nyilatkozott. A szakmaiság sűrű emlegetése közepette a hallgatók megtudhatták, hogy Sodano bíboros határozott, kemény egyházfő (!), ezért túl sommásan fogalmaz. Aki azt állítja, hogy a kormány megszegte a vatikáni megállapodást, hazudik. Talán egyértelműbb lett volna úgy fogalmazni: a Vatikán hazudik.
A kiváló szakmaiságáról elhíresült államtitkár azonban nem vette észre azokat a finom kis disztinkciókat, amelyek a kormányzat kommunikációjában mutatkoztak az egyház elleni támadássorozat tematizálása során. Nem sikerült megértenie a helyes vonalat. Azt ugyanis vélhetőleg még a leghiányosabb műveltségű pártkatonák sem gondolhatták komolyan, hogy a miniszterelnök vatikáni akciója sikerrel állítja szembe a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciát Rómával. A „divide et impera” csupán a látszatkeltés része lehet! Azért is hallgatott a miniszterelnök a vatikáni reakciókról, mert II. János Pál és Sodano bíboros válaszai a hazai közvélemény számára is nyilvánvalóvá tették volna, hogy a támadásokból diplomáciai botránysorozatba átcsapó stratégia előbb-utóbb nemzetközi elszigetelődéshez vezet. Ugyanis nem a hazai egyház korszerűtlen, „feudális szerkezetét”, „hataloméhségét”, „politizáló hajlamát” bizonyítja, ha a püspökök a szolidaritás vállalására buzdítják híveiket, ha az érvényes szerződések betartását várják el, vagy ha határozott véleményük van különböző társadalmi kérdésekről – amint azt a hazai baloldali kommentárírók időt és fáradságot nem kímélve igyekeznek elhitetni. És most már világosan látszik, hogy a kormányzati kommunikációs stratégia rendkívül sikeres volt. A diplomáciai botrányról rövid idő múlva már senki sem beszélt, elfogadott lett a miniszterelnök véleménye, hogy mindez megszokott dolog, hallottak már ilyesmit a Vatikánban. Ellenben nagyszámú dolgozat született a magyar katolikus egyház elavultságáról, jobboldali összefonódásairól, a püspöki kar tévedéseiről, alkalmatlanságáról, közvéleményt megosztó taktikájáról és arról, hogy a „modern köztársaság” eszmeisége jegyében végre itt az állam és egyház szétválasztása. Sőt akadt egyház-politikai tanácsadó, aki egy lépéssel tovább is ment, és a vatikáni szerződés felbontására tett javaslatot.
„A hit és a hit megvallása, gyakorlása dolgában nincs helye kormányzati véleményalkotásnak” – nyilatkozta Gyurcsány Ferenc a Magyar Narancsnak. Hasonlóan érvelt december 20-án a Népszabadságnak adott nyilatkozatában: „Nem kérünk és nem kívánunk többet, mint hogy a lélek üdvének keresésében, a Jézushoz vezető út megtalálásában, valamint a hiten és valláson kívüli kérdésekben, a rövid távú politikai vitákban elfoglalt álláspontok ne keveredjenek össze.” Mindebből kiolvasható, hogy a miniszterelnök szerint ő maga személyesen hivatott eldönteni, mi tartozik a hit vagy a „lélek üdvének” kérdéskörébe. Kísértetiesen hasonló volt Rákosi Mátyás érvelése 1950-ben, amikor a katolikus egyházzal kötött „megállapodás” során a püspöki kar szabadlábon maradt tagjai számára nyilatkoztatta ki véleményét. A hatalom akkor is aggályosnak tekintette, ha az egyház a kormány számára kényelmetlen társadalmi kérdésekben emelte fel szavát, éppígy korlátozással igyekezett meghatározni a „hitélet” fogalmát, hasonlóképpen tekintette az egyházat a demokrácia ellenségének. Még az átvilágítással való fenyegetés sem új keletű találmány. Ez a „fenyegetés” akkor is, most is az egyház lejáratását szolgálja; elsősorban a széles közvélemény számára hivatott bizonyítani a klerikális reakció meglétét.
Napjainkban azonban valószínűleg egyszerű tárgyi, ismeretbeli hiányok miatt gondolja a miniszterelnök úgy, hogy az egyházak működése a politikai pártokéhoz hasonló. Erről tanúskodik többek között a Római Magyar Akadémián tartott sajtótájékoztatója, amikor az egyház kettős állampolgársággal kapcsolatos állásfoglalásának helytelenségét az eredménytelenség szempontjából gondolta bizonyíthatónak: „… egészen biztosan nemcsak a kezdeményezők presztízsét rombolta az eredménytelen népszavazás, hanem egy ilyen egyértelmű kiállást követően a magyar katolikus egyház presztízsét is. Mindez nemcsak a vallásukat nem gyakorlók vagy istenhittel, a Jézusban való hittel nem rendelkezőket állítja kételyek elé, hanem ilyen kételyek fogalmazódnak meg nagyon sok hívőben is.”
A fenti bölcsesség ráadásul néhány órával azután hangzott el, hogy Magyarország miniszterelnöke úgy gondolta, itt az ideje felvilágosítani II. János Pál pápát a világ fontosabb dolgairól, vagyis arról, miféle arcátlan politizálásba fogott a magyar egyház, és hogy ő, Gyurcsány Ferenc mit gondol Európa és a világ jövőjéről. A szentatya érdeklődéssel hallgatta az izgalmas értekezést, és – mint a miniszterelnök fogalmazott – abszolút adekvát kommentárokat fűzött a hallottakhoz. Most már csak azt kellene tudnunk: a látogatás előkészítésekor vajon hol volt, mit csinált a külügyi apparátus, amelynek feladata lett volna megakadályozni, hogy a magyar miniszterelnök ilyen kínos helyzetbe lavírozza magát?
És egyáltalán: sírjunk vagy nevessünk?