Ne feledjük, hogy a boldog békeidők Budapestje még egy – Ausztria és tartományai nélkül is – 325 ezer négyzetkilométer nagyságú európai középhatalom fővárosa volt. Akkora területű országot igazgattak a Duna partjáról, mint a mai Nagy-Britannia. A magyar főváros aránytalan túlsúlyúvá válásának okát végül szintén a trianoni országcsonkításban kell keresnünk, hiszen az 1920-ban kevesebb mint egyharmadára fogyatkozott magyarországi területhez képest a 930 ezres lélekszámúra duzzadt Budapest is túlnépesedettnek számított. Minden tíz magyar állampolgárból egy „pesti” volt. Ez az arány, helyesebben aránytalanság, a későbbiek során még jobban eltorzult, a huszadik század utolsó harmadában már minden ötödik magyarországi lakos fővárosinak számított.
Városi népesség ilyen arányú növekedésére a XIX. század végi Amerikában, a mögöttünk hagyott évszázadban pedig szinte csak az úgynevezett „fejlődő világban” találni példákat. Az 1870. évi összeírás összesen 280 ezer lakost talált Pesten, Budán és Óbudán, az 1891-es népszámláláskor 506 384-en éltek Budapesten, a századfordulót már több mint hatszázezren köszöntötték a Duna két partján. Az első világháború és az 1919. évi spanyolnáthajárvány okozta népfogyatkozás ellenére a magyar főváros lakóinak száma az 1930. évi népszámláláskor már hatezer fővel túllépte az egymilliót (ugyanekkor az ország lakossága 8,685 millió fő volt). A II. világháború újabb emberveszteségei dacára 1949-ben szinte ugyanennyi budapesti lakost – 1,058 millió főt – számláltak össze.
A fővárost alapító 1872. évi XXXVI. törvény rögzítette Budapest közigazgatási felosztását és határait. E szerint 1873-ban a budai oldalon három kerület alakult – a I. (Vár, Tabán és Krisztinaváros), a II. (Országút és Víziváros), a III. (Újlak és Ó-Buda), míg a Duna bal partján elterülő Pestet hét kerületre osztották. A IV. kerület volt a Belváros, az V. a Lipótváros, a régi városfalon kívül a Terézváros lett a VI., az Erzsébetváros a VII., a Józsefváros a VIII. és a Ferencváros a IX. kerület. A legtávolabb eső városrész, Kőbánya volt a főváros X. kerülete. Budapest 77,43 kilométer hosszúságú határa összesen tizenhat szomszédos településsel – Békásmegyer, Üröm, Solymár, Hidegkút, Nagykovácsi, Budakeszi, Budaörs, Budafok, Tétény, Újpest, Rákospalota, Cinkota, Rákoskeresztúr, Szent Lőrinc-puszta, Soroksár és Csepel – volt közös. A budai kerületek kirándulóútjai mentén, a Szabadság-hegy, a Hűvösvölgy vagy a Rózsadomb külső szélén most is láthatók azok a fehér mészkőből faragott, hasáb formájú határjelző kövek, amelyek „belső” oldalára a székesfőváros nevét, hátsó felére az akkori szomszéd község nevét vésték.
Budapest területe és kerületi beosztása az alapítástól 1949-ig, tehát 76 esztendeig változatlan maradt. A fentebb felsorolt önálló települések területein e hosszú idő alatt tucatjával létesültek kisebb-nagyobb kertvárosok és új lakónegyedek: Pestújhely, Zugló, Mátyásföld, Pestszentlőrinc, Pestszentimre, Pestszenterzsébet, Kispest stb., amelyek a második világháború idejére már több mint félmilliós lélekszámú övezetet alkottak a „régi” főváros peremén. De még mindig Budapest közigazgatási határain kívül: a forgalmas pesti Határ út, valamint a város több helyén még ma is látható egykori vámőrségi téglaépületek őrzik az 1949-ig érvényben volt városhatár emlékét.
A háború után Magyarországon zajló hatalmi küzdelemből 1948–49-re egyedüli győztesként kikerült kommunista párt nemcsak szolgaian követte a sztálini útmutatást, de igyekezett túlteljesíteni a Szovjetunió „haladó” politikáját és „szocialista vívmányait”. A korábbi hadigazdaság helyébe minálunk is az attól lényegében alig különböző központi tervutasításos termelési rendszer lépett, amelyhez szervesen hozzátartozott a nagy, koncentrált ipari központok létrehozása. A proletárdiktatúrában Ózd, Miskolc-Diósgyőr, Sztálinváros, Várpalota-Inota, Komló és más városok mellett természetesen az iparilag fejlett Budapestre is az a sors várt, mint a régi oroszországi (és más „béketáborbeli”) városokra: funkcióikat és jellegüket az új termelési és társadalmi viszonyokhoz kellett igazítani.
A század első felének fejlődése során a fővárosi üzemeken kívül a környező településeken, főleg Újpesten, Kőbányán, a Csepel-szigeten, Dél-Budán és Óbudán létesültek gyárak, ipartelepek. A háborús konjunktúra alatt megerősödött, vidékről újabb munkaerőt felszívott agglomerációs övezet különállása amúgy is csípte a Rákosi-rezsim szemét: az önálló törvényhatóságú Pest megyei várost, Újpestet, vagy a Weiss Manfréd-féle ipari birodalom székhelyét, Csepelt sokkal könnyebben lehet kezelni, ha a lakosságát a főváros fennhatósága alá vonják. A magántulajdonú gyárak teljes körű államosítása után következő lépés tehát a hazai szocialista termelés fellegvárának létrehozása volt Nagy-Budapest néven. A Népgazdasági Tanács 1949 őszén kelt határozatában ez olvasható: „a főváros környéki munkáslakta településekkel megnagyobbodott főváros nagyobb távra szóló rendezési tervének célja, hogy Budapest szocialista típusú fővárossá fejlődjék (…), városképének ilyen értelemben történő kialakítása az egész nép ügye…”. A legfelső pártvezetés utasítására végrehajtott egyesítési terv értelmében tehát a fővároshoz csatoltak 23 addig önálló igazgatású szomszéd települést, azok több tucat kisebb-nagyobb város-, illetve falurészeivel együtt. Nagy-Budapest területe 187-ről 525 négyzetkilométerre bővült, lakóinak száma automatikusan 1,590 millió főre ugrott. Az ország népességének 17 százalékát kitevő fővárosiak adták az összes iparban foglalkoztatott 50 százalékát!
A fővárost közigazgatásilag 22 új kerületre osztották fel az addigi tíz helyett. Az említett Újpesten kívül hat további városi rangú települést és 16 Pest megyei nagyközséget számozott „peremkerületté” degradáltak, köztük olyan történelmi múltú falvakat, mint például Keresztúrt, Cinkotát, Budafok-Promontort vagy a középkori eredetű Tétényt. (Budaörsöt és Budakeszit állítólag csak azért nem egyesítették Budapesttel, mert Rákosiék nem akarták az ottani sváb lakosokkal növelni a szocialista főváros német ajkú kisebbségének létszámát.) A területi beosztásban azóta csupán annyi változás történt, hogy a 21 ezer lakosú Soroksár pár éve különvált Pesterzsébettől, és XXIII. számmal önálló kerületet alkot.
Az 1949 utáni három évtizedben a főváros képe alaposan magváltozott. Az új városrészek üres területein, illetve a bontások által felszabadult részeken hatalmas, városnyi lakótelepek épültek. A házgyári lakásokban új életforma alakult ki. Budapest lélekszáma több mint három évtizedig töretlenül gyarapodott, a beköltözés és a természetes népszaporulat által 1980-ra elérte a 2,060 milliós, majd 1984-re a 2,065 milliós csúcsot. Ekkor már azonban a szociológusok és más kritikus szakértők jelezték – a hatalomnak is – az egész rendszer, ezen belül az ország vízfejévé duzzadt főváros közelgő és aligha elkerülhető csődjét, ami az évtized végére be is következett.
Az 1989–90-ben történt rendszerváltozás óta eltelt másfél évtized egyik legrondább meglepetése, hogy az ország egészéhez képest éppen Budapesten érzékelhető a legkevesebb javulás az életkörülményekben. Az alkalmatlan városvezetés legsúlyosabb kritikája, hogy a fővárost tizenöt év alatt lakóinak 15 százaléka elhagyta: mintegy 300 ezer budapesti a lábával szavazott.
2005 azzal kezdődött, hogy elismerte tehetetlenségét és lényegében belebukott Budapest irányításába a „tettek embere”, Demszky Gábor vezette szabad demokrata városvezetés. A főváros teljes összeomlásának megakadályozására most azt találták ki, hogy nyolc külső kerületet a főváros pesti oldalán egyszerűen leválasztanak a fővárosról. Igaz, hogy ehhez az önkormányzati törvényt kellene módosítani, mégpedig kétharmados többséggel, ám ez nem zavarja a főváros eszdéeszes propagandistáit. A mára eladósított és lepusztított fővárosban a szabad demokraták úgy szeretnék megőrizni vélt hatalmi pozícióikat, hogy megszabadulnának a város hosszú éveken át hátsó udvarának tartott peremkerületek gondjaitól. Volt olyan időszaka Demszky Gábor főpolgármesterségének, amikor még az SZDSZ ragaszkodott a városszéli kerületekhez.
Mint ismert, az MDF vezette jobboldal által megnyert 1990-es országgyűlési választások után a városok nagy részében, így a fővárosban is elsöprő győzelmet aratott az SZDSZ, akkori „természetes” szövetségesével, a Fidesszel együtt. Az akkor érvényes önkormányzati törvény szerint a 22 fővárosi kerület és a főváros megosztott feladatokkal, ám egyenlő jogokkal rendelkező önkormányzatok voltak. A központi költségvetésből normatív alapon kapott támogatásokat a kerületi önkormányzatok többségének egyetértésével oszthatták meg egy alkufolyamat eredményeként a kerületek és a fővárosi önkormányzat között a forrásmegosztási tárgyalások során. Jóllehet, a kerületek többsége liberális irányítás alatt állt, Demszky Gáboréknak 1994-re elegük lett a megegyezés kényszeréből, a macerás demokráciából. A kerületek szava 1994-ig megfelelő súllyal volt jelent a Fővárosi Közgyűlés életében, a kerületek például delegálhattak egy-egy teljes jogú közgyűlési képviselőt a városházára, akik nyilvánvalóan a kerületi önkormányzatok érdekében jártak el, hiszen a kerületi képviselő-testületek beszámoltatták őket.
1994-ben az SZDSZ volt politikai ellenfelével – természetes szövetségesét, a Fideszt cserbenhagyva – lépett koalícióra, jóllehet az MSZP egyedül is megszerezte a képviselői mandátumok több mint ötven százalékát. Az SZDSZ-szel viszont kétharmados többségük lett a parlamentben, és alighogy megszerezték a hatalmat, rögvest nekiláttak az önkormányzati törvény –
a főváros uralmára berendezkedett – SZDSZ-nek kedvező módosításához. Ennek következményeként az időközben 23-ra növekedett fővárosi kerületek jogosítványait drasztikusan megkurtították, immár nem küldhettek delegáltat a Fővárosi Közgyűlésbe, de ami ennél is fontosabb, a törvénymódosítás eredményeként a főváros saját maga oszthatta el a kerületeknek juttatott központi forrásokat, sőt a főváros később az adókivetési és -beszedési jogosítványokat is magához vonhatta.
Ennek eredményeként a külső kerületek forráshiányossá váltak, és arra kényszerültek, hogy intézményeik zavartalan működtetéséhez, az elmaradott infrastruktúra-fejlesztésekhez feléljék ingatlanvagyonukat, illetve a belterületi földjeik után közvetlenül kapott állami jussot.
A 90-es évek elején Demszkyék még ragaszkodtak a külső kerületekhez. Emlékezetes Csepel önkormányzatának elvetélt elszakadási kísérlete. Csepel elöljárói kiváló közigazgatási szakértők jelentése alapján arra a következtetésre jutottak, hogy önállóan több központi forráshoz juthatnának, nem beszélve az igen értékes csepel-szigeti ingatlanok hasznosításában is jelentős szerep jutna az önkormányzatnak a városrész jövőjét meghatározó rendezési terv megalkotásának jogából adódóan. Demszky Gáborék pénzt, paripát, fegyvert nem kímélve az elszakadás ellenpropagandája során mindent megtettek azért, hogy a csepeli polgárok ne szavazzák meg a kerület kiválását a fővárosból.
Nem maradt el a hála: egy fővárosi önkormányzat által bezárt, illetve elfekvővé degradált kerületi kórház és a szennyvíztisztító kerületnek káros, ám a belvárosnak annál hasznosabb beruházás.
A XVII. kerület is fontos volt a főváros számára, amíg a főváros szemetét balkáni technológiai színvonalon lerakhatta a Rákoscsaba határában lévő homokbányákba. Ha a veszélyes hulladékaitól akart megválni a főváros, a forráshiányra hivatkozva mindig sikerült elérniük, hogy Pestszentlőrinc, Rákoskeresztúr befogadja a hulladékot, Újpest eltűrje a környezetszennyező és lakosságot mérgező, elavult technológiájú szemétégetőt.
A belső kerületek polgárai ingyen kapták a telefonhálózatot, a csatornát, a gázt, az utat, a külső kerületekben élő szegényebb emberek viszont a rendszerváltás után, miután hozzájárultak néhány tízezer forinttal a gázközműfejlesztéshez, majd átlagosan hetvenezerrel a csatornaberuházáshoz (már ahol erre egyáltalán megteremtették a lehetőséget), fizethettek harmincezret a telefonvonalért is az Első Pesti Telefontársaságnak, s ha még szilárd útburkolatot is szeretettek volna, ismét nyúlhattak a zsebbe újabb tízezrekért. Vannak olyan családok, akik az említett közművekért az elmúlt tizenöt év alatt kétszázezer forintot is kifizettek. A belvárosi polgár hasonló pénzszivattyú miatt már rég elkergette volna a tettek emberét, főleg ha azzal kellett később szembesülnie, hogy a pénzéből kiépített telefonhálózat pár évvel később magáncéget gazdagít, hogy a gáz- és csatornaközműveket egy tollvonással adták át ingyen a privatizálandó vagy privatizált közművállalatoknak.
A főváros 1994 óta háborítatlanul nyeli le a központi költségvetés milliárdjait, hiába nincs egyetlen konkrét polgára sem. Lakosai a kerületeknek vannak, amelyeknek ügyét neki kellene intéznie, felduzzasztott ügyosztályok garmadáját tartja fenn, a főváros tulajdonában lévő cégekre pedig ma már a főváros vezetője úgy tekint, mint saját hűbérbirtokaira.
A Főpolgármesteri Hivatal – amúgy világvárost építő és Európa kulturális fővárosa címére pályázó – regnáló SZDSZ-es vezetése most egyszerre vetné le magáról a kátyúk mellett a csatornázatlan földutakkal terhelt külső kerületek nyűgét, és passzolná át a még mindig ádáz konfliktusokat gerjesztő forrásmegosztás feladatát a belügyminiszternek.
Demszkyék a belső és a gazdagabb budai kerületeket tartanák meg, szemet hunyva afelett, hogy a belső kerületekből a városszéli lakóparkokba kitelepedett polgárai is a külső kerületek önkormányzatának adtak megoldandó feladatokat a bölcsődei, óvodai férőhelyek, az egészségügyi alapellátás bővítésében. Emellett a belvárosba vezető utak reggeli csúcsforgalma miatt lehetetlenné vált a közlekedés autóval és BKV-járatokkal is. A vasútvonalak mellett fekvő kerületek lakói arra kényszerülnek, hogy a drasztikusan dráguló BKV-bérlet mellé vasúti bérletet is váltsanak, ha nem akarnak minden nap elkésni az iskolából, a munkahelyről. Igazán nagystílű tervek…
origo.hu
Meghalt a kisfiú, akit agyevő amőba támadott meg a párkányi fürdőben
