Steve & Son

Az alant következők híjával vannak minden eredetiségnek. Semmi mondandóm nincs, de csak egyszer mondom el.
Megcsörrent a telefon. Azt hittem, a könyvtárimádó lány, de azt várhattam. Ehelyett egy ismeretlen fiatalember hangja szólalt meg:
Hi, it’s Jack Backrow speaking.
Ki a fene lehet ez a Backrow? Kutakodtam az agyamban, de sehogy se találtam.
Megmondanád, honnan ismerjük egymást?, kérdeztem.
Nem ismerjük sehonnan, mondta ez a Jack, de én vagyok a Steve bácsi fia. A barátnőmmel vagyok itt, följöhetnénk hozzád?
Hát persze, gyertek csak. Mindjárt beugrott, ki is az a Steve bácsi, és az is, hogyan lett Backrow. Hát nem a francia Baqreau-ról, az biztos. A XIX. század első feléből származó, szép szegedi cigány név volt. Bakró Istvánnal, azaz Steve bácsival édesapám inkább a távolságot tartotta, mint a rokonságot. A család valamelyik külső széléről valók voltak, s abban is biztos voltam, hogy apám nem a benősült cigányokra haragszik. Inkább csak Steve bácsira. Aki a második világháborúban – jutasi őrmester létére – bélyegkereskedésen (apám szerint: hamisításon) meggazdagodott. A számonkérés elől Amerikába menekült, Backrow-vá változott, és a bélyegekből maradt pénzből megvette egy lerongyosodott mérnök ipari festési eljárását, és hamarosan milliomos lett. Na nem tíz-, húszmilliót érő (szó szerint így mondják az amcsik az emberekről: how much he’s worth), hanem csak úgy egy-kettőt.
Jack jóképű, vállas, de sovány fiú volt. Miként megtudtam tőle, ő és Esther is az iowai egyetemre járnak, naná, hogy biznisz szakra. Az külön a kedvemre szolgált, hogy a lány ösztöndíjas volt, vagyis hogy egy szegény lánnyal jár a magyar milliomoscsemete. Hogy mennyire volt magyar, azt sosem tudtam meg, de néha az volt az érzésem, többet ért, mint gondolom. Beszélni nem beszélt magyarul, de őszintén csodálta amerikai angolságomat, mert a magyar rokonok közül mindegyik törte-zúzta az angolt, beleértve Steve bácsit, az apját is. Pedig ahány nyelv, annyi ember, miként a kannibálok tartják.
Jack természetesen házat bérelt a campus mellett néhány barátjával. Tele volt súlyzókkal, padokkal, erőgépekkel az egyik terem, de Jacken ez nem látszott meg. Olyan volt, mint az én szépséges fiam: magas homlok, V alak, fokhagymafenék, hosszú lábak. És egy fölösleges deka se volt rajta. Ráadásul vízilabdázott is, akár akkoriban az én kisfiam. Jack büszke volt az amerikaiakra, mert megnyerték az olimpiát; de mondtam neki, foglalkozzék a magyarokkal is, mert nálunk jobban – hosszú távon – senki nem űzte ezt a sportot. A kiselőadást végighallgatta, aztán bevágódott a vízbe. Néztem az edzést, a vágtákat, a víztaposó százakat. Valami Ferentz volt a vezetőedző. A mi időnkben a rosszabb úszókból lett a vízilabdázó. Mint például belőlem.
Aztán jött a kétkapus edzés. Jack csatárt játszott, bár ez a mai vízilabdában szinte mindegy is: elöl-hátul bírni kell mindent. Úgy a második negyed közepén kapott egy előrevágott labdát, megúszott. Ha bevágja a mi vérünk, övé a trikó. Szépen lecsapta a vízre a labdát, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
A pólóról annyit: Kínából hazafelé jövet a moszkvai reptéren vettem egy tisztaselyem szovjet válogatottmezt. Nem két fillér volt. De hát egy eredeti „szbornaja” (válogatott) mez! Magyarországon se volt akármi. Hát még Amerikában. Még az eredeti zacskójában tartózkodott, én akartam riogatni vele az iowai népeket. (Bár Szasával, aki tényleg a CCCP-ből, annak is a KGB nevű intézményétől jött, és csak oroszul és fociul tudott, de költőnek hívta magát, már megalkudtam rá egy kispályás mérkőzés keretében.) Szóval: egy érintetlen CöCöCöPö-mez egy amerikai kezében. Mintha egy kínai falusit látnál, amint épp elcseréli a szó szerint méregerős cigiét egy doboz amerikaira.
Ez az enyém?
Hát persze, a gólod miatt, mondtam neki. És mikor veszed föl?
Majd az újévi házibulin. Én leszek a király.
A Hawks a király!, üvöltöttem az iowai B-középen. Az amerikaifutballt azonnal megértettem, szemben a baseballal. Szárnyal-jatok! Szárnyal-jatok! De az igazi az volt, amikor csak azt kiabálták: Iowa! Iowa! Mintha a föld dübörgött volna.
Nézd, hogy remegnek, ezek félnek! Egyfolytában égettem az ellenfelet. Ezek meg a touchdown! Úgy betojtak, hogy hátrafelé futnak!
Amikor Jackkel elindultunk haza a meccs végén (győztünk), egy pasi odaszólt a kemény magból:
Gyere máskor is!
A stadionból kifelé jövet azt mondta nekem Jack:
A gazdagoké a golf. A középosztályé a tenisz. A melósoké meg, mint láthattad, az amerikaifutball.
És a kosárlabda?
A városi nyomorgóké.
Vagyis minél nagyobb labdával játszol, annál szegényebb vagy?, kérdém.
Valahogy úgy.
Már lemondtam arról, hogy a feleségem valaha is levelet ír. De a honvágy – angolul hazabetegség – elkapott. Úgy próbáltam kivédeni, hogy átálltam a Budweiserről a Heinekenre. Amszterdam az majdnem otthon volt nekem. A Heineken hatott. De a szívem üres lett, kongóan üres, mint egy széllel bélelt postaláda. Ez volt az ára.
Egy nap Jack hívott, hogy hazaugrik kocsival Chicagóba, és Steve bácsi is szeretne velem találkozni. Mi az a négyszáz kilométer Chicagóig! Amszterdam ezernégyszázra van Pesttől, de ha korán indultunk, mint minden évben, estére már valamelyik csatorna partján lévő sörözőben beszélgettünk. Legkevésbé arról, ki a nagyobb magyar. Na mindegy.
Jó, mert van egy meglepetésem Steve bácsi számára.
A 80-as interstate a város fölött futott: ez volt az a híres transzkontinentális csapás San Franciscótól New York Cityig, amelyet annyi hobó, valamint Kerouac barátja, Bob Creeley, a költő is megjárt. Bob persze Európában volt éppen.
Amikor felhajtottunk a 80-asra, úthasználati díjat kellett fizetni. A tisztviselőnek mintha el lett volna szakadva a nadrágja. Vagy ez Mexikóban történt velem? Azt, hogy valamiben bizonytalan, egyetlen íronc se vallja be. Néztem a gázon meg a sebváltón a lábát: Jack farmergatyájának szára alul föl volt hajtva, amolyan iowai módra.
Miért jársz te négykerék-meghajtású kocsival?
Mert Iowában sok a murvás út, tudod.
És te minek tartod magad?
Egyértelműen chicagóinak. De becsülöm őket. Látod azt a csapott vállú parasztlegényt? Ő már reggel óta többet tett, mint én egész héten az edzőteremben.
Erre nincs mit mondani. Próbáltam egyenlíteni.
És tudod, mit jelent indiánul „Iowa”?
Tudom hát. Aki elaltat. Illinois pedig, ahova megyünk, „a legkiválóbb emberek törzse” algonkin indiánul.
Puff neki, ezt is rosszul tudtam.
Jack bekapcsolta a rádiót. A jó öreg giccsárus, a fénylő hangú John Denver szólt belőle:
Country roads, take me home
To the place where I belong
West Virginia, mountain momma
Take me home, country roads…
A vidéki utak, még ha olyan vonalzóval húzottak is, mint legtöbbször – bizony hazavisznek. A countryzenét meg egyenesen az autóvezetéshez találták ki. Próbáltam bizalmaskodni, megtudni valamit, amit nem tudok. Például egy számomra ismeretlen amerikai banda nevét.
Melyik a kedvenc zenekarod?
A Midnight Oil.
De hisz az ausztráliai!
Na és?
Sokáig hallgattam. De a „Red, red wine”-t a UB 40 nevű reggae-együttestől már együtt énekeltük, ahogy behajtottunk Chicagolandbe, miként az ottaniak hívják a szeles metropolist.
Apám majd ötször elmondja, hogy mi a leggazdagabb chicagói faluban lakunk. Ja, és németül beszél angolul. Átmentünk a Hangover (Másnaposság) Parkon, miként a jó humorú illinois-iak hívták a borzalmasan magas jelzáloggal megterhelt házait a Chicago északnyugati részén fekvő Hannover Parknak, egy elővárosnak. Az illinois-iakat meg FIB-knek (magyarul „buznyák illinois-i fattyúknak”) nevezték a más állambeliek, mint a nem túl bőbeszédű Jacktől megtudtam.
Tényleg egy erdő mélyi házhoz hajtottunk, még tó is volt, kisebb jachttal a birtokon. Egy őz felriadt: hegyes farkán egy nejlonzacskóval nagy szökkenésekkel eltűnt a bozótosban.
Steve bácsi, egy csupa ősz, dús szemöldökű, kemény vonású alacsony ember kijött a köszöntésünkre. Megöleltük egymást. Azt rögtön észrevettem, mennyire szereti az egyetlen fiát. Odabenn azt is megtudtam, miért. Steve bácsi második, fiatal felesége csak néhány éve, de nagyon korán elköltözött Chicago leggazdagabb falujából egy égibe. A festés volt a hobbija. Egy félig kész képe úgy állt a hallban, ahogy hagyta.
Amikor magunkra maradtunk, átadtam édesapám küldeményét: Steve bácsi apjának utolsó levelét. Az öreg egy vastag, barna keretű szemüveget tett föl az olvasáshoz. Hang nélkül, rázkódva sírt. Aztán amilyen váratlanul elkezdett sírni, olyan gyorsan abba is hagyta. Talán szégyellte. Egy valamikori jutasi őrmester ne sírjon. Sört hozott meg egy zöld címkés Jack Daniel’st, amelyet még nem is láttam, de szintén a jó nevű Lynchburg (!) városában készült, Tennesse államban, akár a fekete címkés. Az öreg nem ivott velem, de letett az asztalra egy kisméretű sakkgépet, amellyel akkoriban a magányos sakkozók töltötték idejüket.
És akkor elkezdtünk játszani. Nem időre, és ez baj volt, mert az öreg mesélt, ugratott. Arról halál komolyan meg volt győződve, hogy a jutasi altisztképző oklevele felér az én diplomámmal, sőt annál jobbakkal is. Részletesen kezdte elmesélni a kiképzés szépségeit, saját hőstetteit. Aztán egyik mondatról a másikra kezdett zsidózni. Hogy a frigyládát a pesti bazilikában őrzik, és így tovább. Addig hajlottam volna rá, hogy korára és a helyzetre való tekintettel engedek néhány döntetlent Steve bácsinak, de akkor megkeményítettem magam. Megkérdezte, hova megyek Chicagóban, mondtam, hogy a Szépművészeti Intézetbe. Miért? Hogy megnézzem Grant Wood Amerikai gótika című, 1930-ban festett 74-szer 62 centiméteres képét, amelyen egy tipikus, Iowában ácsolt ház előtt a húga és a fogorvosa állt modellt neki. A szemüveges férfin kezeslábas, kezében háromágú vasvilla. Az egyszerűen öltözött nő szemében könyörtelen puritánság. Steve bácsi csak nézett, hogy én miket tudok. De hogy kihez megyek még?, folytatta. Mondtam, Minnához. Minna? Az is egy tipikus zsidó név. Már 2:0-ra vezettem.
Na, mondtam Steve bácsinak, és most már a saját kérésére se szólítottam Pista bá’-nak, a Minna az ógermán Herminából származik, ami a Hermanból ered, amely hadi férfit jelent. Származhat még skótból, akkor anyát jegyez. Héber változata is van, valóban, amely a keserűséget jelképezi. 3:0.
Na látod, nem megmondtam, dörmögte az öreg, aki csak azért adott inni, hátha így vesztek. Nem tudta – mint szegény Lubomir se –, hogy a piálás bizonyos fokán jobban játszom, mint józanon. Persze nem akarom magam a néhai Blackburne angol nagymesterhez hasonlítani, csak úgy mondom.
Én még nem találkoztam vele, de nekem mindegy, hogy ógermán-e vagy skót, mert tudom, hogy magyar.
Magyar egy frászt! Zsidó az, fiam. Az öreg megint fölemelte a hangját, és ezt újabb partija bánta: 4:0. Eszembe jutott, hogy a legtöbb első generációs amerikainak akkor fagy be az agya szülőföldjével kapcsolatosan, amikor otthagyja. Steve bácsi agya logikusan Göbbelsnél, ennél a gnómnál fagyott be.
Hajnalig próbálkozott a sakkban, de hiába. 7:0-nál hagytuk abba.