Szívügyek

Az Európai Unió tagországaiban a tavaly májusi bővítés előtt csaknem negyvenezer ember várt veseátültetésre. Ők azután kerültek fel a megfelelő területi várólistára, hogy orvosaik megállapították alkalmasságukat a szervátültetésre. Ezután legalább egy, de akár három évig is várniuk kell, amíg olyan vesét sikerül kiválasztaniuk a szakembereknek, amely immunológiailag megfelel a betegnek. Ha megtalálják a beültetésre alkalmas szervet, a várólistán szereplő beteget azonnal értesítik, megvizsgálják, hogy az adott pillanatban elvégezhető-e rajta a beavatkozás, és ha igen, megkezdődik a műtét.
Megfelelő szerveket az agyhalott emberek testéből nyernek ki az orvosok. A magyarországi szabályozás szerint a szervkivételre csak abban az esetben nem kerülhet sor, ha az elhunyt személy még életében kimondottan megtiltotta. Vannak azonban olyan európai országok is, ahol csak azoknak a szerveit használhatják fel, akik haláluk előtt nyilatkozatban adták hozzájárulásukat.
– Egészséges szervhez juthat egy beteg úgy is, ha rokona vagy „érzelmi rokona” (például házastársa) felajánlja számára mondjuk a veséjét – magyarázza dr. Borsi József, a szervátültetéseket koordináló magyar szervezet, a Hungarotransplant Kht. igazgatója, aki szerint Magyarországon még rendkívül ritkán élnek ezzel a lehetőséggel. Az évente elvégzett 300 veseátültetésből mindössze öt-hat az élő donoros beavatkozás. Norvégiában ezzel szemben a veseátültetések negyven százaléka hozzátartozói felajánlással valósul meg. Ráadásul már nemcsak a veséjüket – amely páros szerv –, hanem májuk vagy tüdejük egy részét is adományozhatják a lehetséges donorok.
A világ országaira azonban általánosan jellemző, hogy sokkal több a transzplantációra váró beteg, mint a beültetésre felajánlott szerv. Dr. Borsi József szerint a krónikus szervhiány miatt a várólistán szereplő betegek 15–30 százaléka meghal az egészséges vesére, májra vagy szívre várva. Egyes számítások szerint ráadásul 2010-re a mostani hároméves várakozási idő akár tíz évre is nőhet.
Éppen ez a hiány az, ami miatt a szervkereskedelem világszerte jövedelmező üzletággá válhatott. A hatóságok először az 1980-as években figyeltek fel arra, hogy a tehetősebb betegek egyes délkelet-ázsiai országokba utaznak, hogy megvásárolják szegény emberek szerveit. A legnagyobb szervexportáló országgá hamarosan India vált, ahol a sajtó több olyan esetről tud, amikor bűnbandák kényszerítettek eladósodott parasztokat arra, hogy egyik veséjükkel fizessenek. Indiai lapok azt is tudni vélik, hogy egyes árvaházakban gyermekeket vakítottak meg úgy, hogy átültetés céljára kioperálták a szaruhártyájukat. Bejárta a világsajtót az a hír is, hogy Kínában a kivégzett rabok szerveit bocsátják áruba a hatóságok. A kivégzés módját aszerint választják ki, hogy milyen szervet akarnak kioperálni.
Az Európai Parlament 2003. évi ajánlásában egyenesen azt a kérdést teszi fel, hogy vajon a szegényeknek kell-e gondoskodniuk a gazdagok egészségéről. Illetve, hogy az embereknek az egészségükkel kell-e fizetniük a szegénység leküzdéséért.
Az Európai Unió egyébként annak ellenére foglalkozik a szervkereskedelem problémájával, hogy a tagországokban valójában csekély mértékben van jelen ez a bűncselekmény. Igaz, a világsajtóban olvashatók utalások arra, hogy görög vagy olasz kórházakban albán gyerekek szerveit ültették át betegekbe, illetve, hogy cseh és lengyel fiatalok szervük eladásából finanszírozták tanulmányaikat. Szerveikért inkább az unión kívüli országok állampolgárai, így török, orosz, ukrán, fehérorosz, román, bosnyák vagy éppen macedón emberek próbálnak pénzhez jutni. A Washington Post pedig úgy tudja, hogy a Moldovai Köztársaságban van olyan falu, ahol negyven férfi közül 14-en bocsátották áruba valamelyik szervüket.
Az unió tagországaiban inkább a transzplantációs turizmus van jelen, vagyis a tehetősebb betegek olyan országokba utaznak, ahol elvégzik rajtuk egy harmadik országból szerzett szerv beültetését. A közösség azonban ezt is igyekszik visszaszorítani. Ennek egyik módja lenne a legalizálás, amelyet Izraelben szorgalmaznak. Ott el is készült egy törvénytervezet, amely lehetővé tenné az úgynevezett „altruisztikus donációt”.
– Izraelben a veseadás körülbelül olyan lenne, mint a véradás – mondja dr. Borsi József. – A donor és a recipiens nem találkozik egymással, a vesére váró beteg nem fizet közvetlenül az adományozónak. Az állam azonban létrehoz egy pénzalapot, amelyből az önkéntes donor egyfajta költségtérítést kap a kiesett munkabér pótlására, illetve az egészségügyi terhek fedezésére – mondja a Hungarotransplant igazgatója.
Az Európai Unió azonban inkább a törvények szigorításával próbál fellépni a szervkereskedelem ellen. Dr. Borsi József szerint a közösség a jogharmonizációt tartja az egyik legfontosabb feladatnak. Miközben ugyanis Magyarországon a büntető törvénykönyv szankciókat tartalmaz erre a bűncselekményre nézve, más országokban a szervkereskedelem nem számít büntetőjogi kategóriának.
Görögország kezdeményezésére az Európai Parlament már 2003-ban határozatot fogadott el az emberi szervekkel és szövetekkel való illegális kereskedelem megakadályozásáról. A dokumentum szerint a közösségnek a szegény országokban támogatnia kellene a széles körű felvilágosítást és az egészségügyi ellátórendszer javítását. Az Európai Unió ugyanakkor azt javasolja, hogy ezekben a „donorországokban” dolgozzanak ki „szegénység elleni stratégiát”. Az egyik európai parlamenti képviselő, Ruth-Gaby Vermot-Mangold pedig egyenesen arra kérte a gazdaság szereplőit, hogy igyekezzenek befektetni ezekben az országokban. Azt azonban elismerte, hogy egyes országokban – például az olyanokban, mint Moldova – ez nem megy a korrupció visszaszorítása nélkül.
Dr. Borsi József szerint a szervhiány csökkentését szolgálná a szervfelajánlás társadalmi és szakmai elfogadottságának növelése. Ebben az esetben a kórházak nem mulasztanák el az agyhalott betegek jelentését a szervátültetést koordináló szervezeteknek – Magyarországon a Hungarotransplantnak –, de a hozzátartozók sem tiltakoznának a szervkivétel ellen. Svájcban például úgy oldanák meg ezt a problémát, hogy a halotti kórlaphoz egy űrlapot csatolnának, amelyben fel kell tüntetni, mikor állt be az agyhalál állapota, jelentették-e ezt szervvagyonnal gazdálkodó intézménynek, és ha nem, miért. Ezzel némi nyomást gyakorolnának az orvosokra annak érdekében, hogy a még egészséges szervek ne vesszenek el.
– Ebbe az irányba hatna az is, ha a szerveket „nemzeti kincsnek” tekintenék, és minden beültetésre alkalmas emberi szervet felhasználnának – állítja dr. Borsi József. – Magyarországon ezért az egészségügyi minisztérium felhatalmazta a Hungarotransplantot, hogy kezdjen tárgyalásokat az Eurotransplanttal, amely Szlovénia, Ausztria, Németország és a Benelux államok szervvagyonával gazdálkodik. A most körvonalazódó együttműködés lényege az lenne, hogy ha az országban nincs alkalmas recipiens egy adott szervre, akkor nem eltemetnénk a megmaradt szervet, mint korábban tettük, hanem felajánlhatnánk más országoknak. Természetesen ez kölcsönös lenne – mondja, hozzátéve, hogy egy európai összefogás minimalizálná annak kockázatát, hogy szerv elvesszen, és 10–20 százalékkal növelné az elvégzett szervátültetések számát.
Legalább ilyen fontosak azonban a megelőzésre, vagyis a kereslet csökkentésére tett erőfeszítések. Dr. Borsi József szerint az unió népegészségügyi programja ennek érdekében több olyan intézkedést is javasol, amely hosszú távon csökkentené a szervátültetéshez vezető betegségek előfordulását. A szakember szerint ezek között olyan egyszerű eszközök szerepelnek, mint a háziorvosi vérnyomásmérés, amely alkalmas lehet a hipertóniás betegségek kiszűrésére és a transzplantációt igénylő, végstádiumú veseelégtelenség megelőzésére. Megfelelő életmód-tanácsadással és az alkoholizmus visszaszorításával pedig szintén csökkenteni lehetne azoknak az embereknek a számát, akik szervátültetési várólistákat gyarapítva reménykednek egészségük javulásában.

---

Dél-amerikai donor, dél-afrikai műtét, közel-keleti megrendelő