Egyesült Államok: 15 millió dollár először. Kína: 62 millió dollár először! Hallották, Kína 62 millió dollár! Csak nem marad le egy fejlődő ország mögött a világ egyetlen szuperhatalma? Igen? Egyesült Államok: 350 millió dollár másodszor.
Alakul.
Aki nyomon követte, milyen felajánlásokat tettek az elmúlt napokban a világ vezető országai a szökőár sújtotta térség bajba jutott államainak, sajátos licitet figyelhetett meg. Sokak szerint az Amerikai Egyesült Államok hibát követett el, amikor nem reagált elég gyorsan a katasztrófára, és súlyához mérten csekély összeget, csupán 15 millió dollárt ajánlott fel segélyként. Mire az amerikai döntéshozók tudatára ébredtek e tévedésnek, Kína már megtette saját tétjét.
A nemzetközi segélyezés ugyanis nem csupán jótékonykodás, bár kétségtelen, hogy az állami felajánlás nemes gesztus, és a magánadományok mellett sokat segítenek majd ezek a pénzek is a rászorulókon.
Ez a fajta segítségnyújtás kőkemény politikai kérdés is: Délkelet-Ázsiában nemcsak a földrengés tombol(t), hanem olyan hatalmi harc is folyik, amelynek során az utóbbi húsz évben megszaporodtak a regionális elsőségre ácsingózó jelöltek, és amely versengésből – a térségben erősödő iszlamista befolyás miatt is – Amerika, Ausztrália, sőt a későbbiekben talán Európa is szeretné kivenni részét.
Az utóbbi évek látványos kínai politikai és gazdasági sikereinek hatására sokat beszélünk arról, hogy ez a kommunista állam lesz a XXI. század új szuperhatalma. Hajlamosak vagyunk azonban megfeledkezni Indiáról. Egy 2004. júliusi becslés szerint India népessége 65 millió fővel haladta meg az egymilliárdot (!), és ez a szám akkor „csupán” 220 millió fővel maradt el a legendásan magas kínai népességétől.
India nem parancsuralmi rendszerben, hanem sajátos, ám mégiscsak demokratikus keretek között működő szisztémában tartja egyben a kínainál etnikailag tarkább országot. Talán ezzel is magyarázható, hogy a térség vezető kultúrexportőre – bár önkényesnek hathat ilyen sorrendet felállítani – nem Kína, hanem India.
Elég, ha a Hollywoodnál már messze nagyobb „termelést” felmutató indiai filmiparra, a Bollywood néven emlegetett indiai szórakoztató monstrumra gondolunk, vagy arra, ahogyan India gyakorlatilag számítástechnikai nagyhatalom lett anélkül, hogy a számítógépgyártásban igazán előkelő pozíciókat szerzett volna (ahogyan erre most Kína törekszik). India szellemi teljesítményével, programozói révén szerezte meg itt az elsőséget, hiszen a világ vezető szoftverkészítő cégei előszeretettel dolgoztatnak indiai alvállalkozókkal. (A becslések szerint az idei esztendő végére ilyen formában egy év alatt húszmilliárd dolláros bevételre tesznek majd szert az indiai szoftvercégek.) Talán az sem véletlen, hogy a rangos amerikai Forbes gazdasági magazin indiai üzletembert nevezett meg a 2004-es év üzletembereként: Ratan Tatát, aki néhány év leforgása alatt tizenötmilliárd dolláros ipari konglomerátummá fejlesztette a Tata család halódó vállalatait.
Aki azt hinné tehát, hogy a katasztrófa sújtotta India csupán a partjaitól távol eső két szigetcsoporton (Andamán és Nicobar) lévő katonai létesítményei miatt nem tartott igényt most a külföldi segélyszervezetek munkájára, az nem veszi észre ennek fő okát: India nem akar segélyre szoruló államként feltűnni gyengébb szomszédai előtt, hiszen, ahogy említettük, kiélezett küzdelem folyik a regionális elsőbbségért.
Ahogyan India, Kína is igyekszik a korábbi segélyezett státusból az adományozó pozíciójába kerülni, és ekképp javítani imázsán a környező államok körében. Az utóbbi években Kína növelte a Mianmarnak (volt Burma), Indonéziának és Vietnamnak nyújtott támogatását, jóllehet számos nemzetközi programban még mindig Kína a „segélyezett” állam.
Ehhez képest tehát sokakat meglepett az a nagylelkűség, ahogy a Malajziát is sújtó szökőár után Kína malajziai nagykövete 200 ezer dollárról szóló csekket nyújtott át a maláj külügyminiszternek Kuala Lumpurban, amely nem éppen szegénységéről híres főváros a térségben.
A New York Times vezető amerikai napilap szerint nem minden kínai örült ennek a gesztusnak: az internet kínai beszélgetős fórumain számos üzenet kritizálta a kínai segítségnyújtást, mondván, ezt a pénzt otthon is nyugodtan el lehetne költeni.
A hivatalos propaganda eközben az óriási adakozókedvről beszél, és a párt hivatalos lapja ilyen címmel jelentetett meg cikket: „Az indonéziai katasztrófa áldozatai szívükből beszélnek: Kína nagyszerű ország!” Szép fordulat ez azt követően, hogy Indonéziában alig néhány évvel ezelőtt, az 1998-as zavargások idején az átlagnál jobb módú kínai kisebbség ellen fordult a gazdasági válság miatt elszegényedettek haragja: nőket erőszakoltak meg, kereskedőket bántalmaztak.
Kína természetesen Indiának is felajánlotta segítségét, Újdelhi azonban hivatalosan még nem válaszolt a megkeresésre. Ez ugyanis csapdahelyzet India számára, hiszen ha elfogadja a kínai segítségnyújtást, sokan úgy érezhetik, alárendelt szerepbe kerül fő riválisával szemben. Ha azonban visszautasítja a segélyeket, az szintén presztízsveszteséget jelenthet számára, hiszen ha nem tudja példamutatóan megoldani saját állampolgárainak megsegítését, akkor jogos lesz az országot érő bírálat. (Voltak híradások, amelyek dicsérték, és voltak, amelyek kritizálták az indiai mentési munkálatokat – várhatóan ki-ki politikai szándékainak megfelelően hangsúlyozza majd ezeket a híreket.) India a csapdából úgy próbál kikerülni, hogy – jóllehet maga is áldozata a természeti csapásnak – segítséget ajánlott fel a környező államoknak.
Bár Kína 62 millió dolláros felajánlásával most a segélyező, vagyis a fejlettebb országok közé helyezte magát, és diplomáciai sikerként könyvelhető el gyors reagálása, a globális méretekben csekélynek számító összeg kijelöli gazdasága jelenlegi korlátait is. A donorok között csupán a hetedik a sorban, adományainak összegével a távoli Svédország is megelőzi.
Japán például 500 millió dollárt ajánlott fel segítségként, ami híven tükrözi a kínai és a japán gazdasági potenciál közötti különbséget, és némi csalódást okoz azoknak, akik Kínát máris a térség vezető regionális hatalmának tekintik. Abból pedig, hogy egyre többen tartanak az erősödő Kínától, India húzhat hasznot: Japán a korábban Kínának nyújtott gazdasági segítségét egyre inkább India felé irányítja át.
Ausztrália, amely állam eddig 385 millió dolláros segítséget ígért, elsősorban Indonéziára és környezetére figyel, hiszen szintén nem érdeke Kína térnyerése szomszédságában.
Európa országai is jócskán kiveszik a részüket a segítségnyújtásból. Németország tegnap szerdán 688 millió dolárra emelte a korábban nem egészen 30 millió dolláros felajánlását, amellyel a legtöbbet ígérő országgá vált ebben a jótékonysági versengésben. Ugyanezen a napon britek is emlték a tétet: több százmillió dolláros segítséget helyeztek kilátásba. Bár a hírek szerint igen jelentős a nem állami, hanem adományokból összegyűlt brit segítség is (pár nappal a katasztrófa után már majdnem 100 millió font), az állami felajánlás már nem csak pénzt tartalmaz: Indonézia – amely a katasztrófától leginkább sújtott ország – iszlám többségű rebellis Aceh tartományába katonákat küld az Egyesült Királyság, hogy segédkezzenek a mentésben.
Valószínűleg az Egyesült Államokat is aggasztja az acehi káosz, ahol az indonéz kormányzat hosszú idő óta nem tudja letörni a nemzeti függetlenségre törekvő iszlám lázadók ellenállását: Colin Powell külügyminiszter szerdán villámlátogatást tett az indonéz tartományban, pénzügyi és katonai segítséget ígérve a térség katasztrófa sújtotta országainak. Powell egyben reményét fejezte ki, hogy Amerika e segítséggel javíthat megítélésén a helyi mozlimok körében is.
Szó, ami szó, az Egyesült Államoknak kitűnő lehetőség az iraki háború miatt megtépázott tekintélyének helyreállítására, ha megpróbál a mentés és a helyreállítás élére állni: a helyi fundamentalista iszlám mozgalmak térnyerése miatt is fontos, hogy kedvezőbb képet alakítson ki magáról (sokan tartanak attól, ha Aceh elszakad, több más mozlim többségű terület is követheti példáját, és ez a térség olyan átrendeződéséhez vezetne, ami Washingtonnak nem érdeke).
Nehéz tehát elválasztani a közvetlen segítségnyújtást a hosszú távú politikai érdekek érvényesítésétől. Egy másik válságövezetbe például, Srí Lankára, ahol a tamil szeparatisták kezdték ki a szigetország egységét, Amerika máris 1500 tengerészgyalogost irányított a mentési műveletekre hivatkozva. E lépést a közeli India, amely befolyási övezetének tekinti a területet, nem nézte jó szemmel.
A licit tehát folyik, és bőkezűnek tűnnek a felajánlások. Hogy állják-e a cechet a felajánló országok, az persze más kérdés. Egy ENSZ-nyilatkozat arra figyelmeztetett, hogy az ígéreteket nem feltétlenül fogják betartani a donor államok. Csütörtökig mintegy hárommilliárd dollár segélyre hangzott el ígéret, ám ENSZ-tisztviselők megjegyezték, hogy sajátos „kettős könyvelés” zajlik ez ügyben: az egy éve földrengés sújtotta Iránnak például egymilliárd dollárt ígértek akkor segélyként, amiből azóta mindössze 17,5 millió dollár realizálódott. Az 1998-ban hurrikán sújtotta Hondurasnak és Nicaraguának, ahol hárommillió ember vált hajléktalanná, több mint 3,5 milliárd dollár segélyt ígértek a különféle kormányok, a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió pedig további ötmilliárd dollárt. A megígért pénznek mindössze harmada folyt be ez idáig. Az Afganisztánnak ígért 700 millió dollárnak kevesebb mint fele érkezett meg.
A politikai tőke egy részét persze már magával a bejelentéssel felhalmozzák az adományt ígérők. Ennek elköltéséhez pedig, úgy tűnik, nem kell annyi dollár, mint amennyi a felajánlásban eredetileg szerepelt.
origo.hu
Lefejelte a feleségébe belekötő részeg férfit, vádat emeltek ellene
