Teherré vált a gyermek

Sosem született még ilyen kevés gyermek hazánkban, mint tavaly, olvasható ki a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) előzetes adataiból. Egyelőre csak a 2004 januárja és októbere közé eső természetes népmozgalom (ez a demográfia szabatos magyar neve) számait összegezték, de a tíz hónap alatt magyar földön világra jött újszülöttek száma olyan kevés, hogy semmilyen év végi hajrával nem lehetett már elkerülni minden idők legrosszabb születési eredményét. A lapunknak nyilatkozó KSH-szakértő szerint a szülőképes korban lévő nők számának arányához képest számított utódvállalási mutató csökkenése is történelmi mélypontot ért el tavaly, ami azt jelenti, hogy a 2003-ban csupán a számítási módszer tükrében mutatkozó csekélyke javulás sem folytatódott. Ehhez hozzá kell tenni, hogy nálunk az adott népesség természetes reprodukálásához meghatározott minimális gyermekszámnál már huzamos ideje sokkal kevesebb utód látja meg a napvilágot, ami önmagában az örvényhez hasonlítható gyorsulással szívja le az ország természetes életerejét. A számok szakembere, kilépve szakterületéről, mindehhez még hozzáfűzte, hogy a mutatkozó népességfogyást egyértelműen a gyermekvállalási kedv csökkenésében kell keresnünk.
Ez a megfordítva szaporodási kedvetlenségnek mondható társadalmi tünet minden száraz számsornál jobban rávilágít a a lényegre. Az emberre mint az élővilág részére éppúgy két alapvető feladatot rótt a végzet, amint a kovamoszatra vagy a bálnára: ha nem akar elpusztulni, gondoskodnia kell a létfenntartásáról, ha pedig nem akarja, hogy a faj (táj) a eltűnjön a világból, szaporodnia kell. Más megoldást eddig még senki sem talált ki e problémákra, ha valakinek tartósan nincs kedve enni-inni, előbb-utóbb éhen/szomjan hal, ha nem születnek ivadékai, véget ér a genetikai pályája. Társadalomban élő lényként sem beszélhetünk tehát másként e szomorú reprodukciós mutatóinkról, mint a Darwin óta fajfenntartási ösztönként ismert természeti jelenség súlyos, alighanem végzetes meghibásodásáról.
A gyermekvállalási kedv vészes elapadásával az a fő baj, hogy
– minden ellenkező vélekedéssel szemben – pénzzel és más szociális, netán politikai intézkedéssel nem lehet orvosolni. Az a friss gazdasági/szociális hír, miszerint a ma járó családi pótlék valós értéke csupán a fele a tizenöt évvel ezelőttinek, önmagában nem tehető felelőssé a másfél évtized alatt kimutatható demográfiai tragédiáért, amint attól a szintén minap ismertté vált kormányzati döntéstől sem érdemes különösebb gyermekáldást várni, hogy ezentúl a népesedéspolitika is a szocialista Újhelyi reszortja lesz. Eddig egyetlen esetről tudunk, amikor hazánkban az aktuálpolitika érdemben tudta befolyásolni a születésszámot, az 1950-es évek elején Ratkó Anna miniszter nevéhez fűződő gyermekprogram mögött azonban ott állt az ÁVH: még a meddő nők fizetéséből is levonták a gyermektelenségi adót, és az orvos könnyen kötelet kaphatott egy illegális abortuszért. Az a világ rég elmúlt, már a kádári korszak relatív jólétét is a születések számának esése kísérte, a dilemmát a „kicsi vagy kocsi” mondás jellemezte. Hogy a szegénység és a jólét, a kiszolgáltatottság és létbiztonság ellentétpárja mennyire indifferens a gyermekvállalási kedvet illetően, jól mutatják a huszadik század statisztikai tényei. Az 1910. évi népszámláláskor Magyarországnak 18,250 millió lakója volt, amiből 9,945 millió volt magyar. Nyolc évvel később, a trianoni szerződés által meghagyott területen – amely szinte megegyezett a mostanival – 7,980 millió magyar élt, szociális, gazdasági és társadalmi abszolút mélyponton. Csonka-Magyarország népessége a második világháborús, illetve az azt követő, majd az 1956-os emberveszteségek dacára 1980-ra elérte a 10,371 millió főt, tehát több mint kétmillióval gyarapodtunk. Érdekes, hogy éppen abban az évben látott napvilágot egy szaktanulmány (Szabó Kálmán: Magyarország várható népessége 1980–2021; Demográfia, XXIII. évf. 1. sz.), amely először prognosztizálta számszerűen a négy évtized alatt várható lakosságcsökkenést. Az öt modellezett változat közül a legpesszimistább 9,414 millió lélekkel számolt 2021-re – ezzel a trenddel a mai helyzet ismeretében ma már szívesen kiegyeznénk. 1980-ban még 3318-cal gyarapodott Magyarország lélekszáma, és csak a nyolcvanas évtized derekán fordult a növekedés negatív előjelűbe. Az élveszületések száma tíz esztendő alatt ötödével esett vissza, s 1990-re 150-ről 125 ezerre csökkent az évente született gyermekek száma. A magyar népesség gyorsuló iramban kezdett fogyni, a rendszerváltozás évében már közel húszezer fő volt a csökkenés, és már csak 10,3 milliónyian éltünk az „anyaországban”.
1997-ben első ízben dőlt meg a magyarországi negatív születési rekord: a KSH által 1876 óta vezetett demográfiai adatok szerint még soha nem látták meg a napvilágot ilyen kevesen nálunk, mint abban az esztendőben. Az élveszületések száma az ezredfordulóra már stabilan a százezer alá esett, s 2001 óta évenkénti háromezer körüli, mondhatni egyenletes csökkenést mutat. Ehhez járul további negatívumként az abszolút halálozási számok évről évre történő emelkedése és az, hogy mind kevesebben kötnek házasságot. Amikor Magyarország a honfoglalás millecentenáriumára emlékezett (1996-ban), majd négy évre rá a Szent István-i államállapítás évezredes évfordulóját ünnepelte, már ismertek voltak azok a demográfiai prognózisok, amelyek a 2050. évre lélekszámunkat modellezték. A legoptimistább becslés szerint is csupán 8 és 9 millió közötti, a borúlátóbb számítások szerint azonban már csak 6 és 7 millió közötti magyar fog élni a mai országhatárokon belül. Néhány éve még némi vigaszt jelentett az a vélekedés, hogy a trianoni utódállamokban élő magyarok továbbra is reprodukálják magukat, ami mintegy „genetikai tartalékterületünkké” avatja Románia, Szlovákia, Szerbia és Ukrajna honfitársaink által lakott területeit. Az ezredforduló körüli években a szomszéd országokban elvégzett népszámlálások eredménye azonban egyszerre kiábrándító és megdöbbentő: kisebbségi politikusaink és a szociológusok egyaránt értetlenül állnak az erdélyi, felvidéki, délvidéki és kárpátaljai magyarok létszámának egy évtized alatti, drámai arányú apadása láttán.
Az Orbán-kormány idejére realizálódott félelmetes demográfiai kilátások komolyan foglalkoztatták a polgári kormányt. A miniszterelnök 2000-ban tanulmányt készíttetett a lehetséges megoldásokról, a népességkutatók nyilvánosságra került számításai szerint ahhoz, hogy ötven év múlva ne csupán hétmillióan legyünk, vagy minden magyar nőnek négy-öt gyermeket kellene szülnie, vagy mindnyájunknak 120 évig kellene élni. A második változat semmivel sem valószínűtlenebb az elsőnél, a Gyurcsány házaspár szép példáját kevesen követték. A harmadik, még a legpraktikusabb megoldási javaslat szerint közel kétmillió fiatalt kellene sürgősen betelepíteni az országba… Kérdés: honnan?
Csekély vigasz számunkra, hogy napjainkban az egész öreg kontinensen – néhány délkelet-európai országot kivéve – csökkenőben a népesség, az Európai Unió összlakosságát is a betelepülők gyarapítják, belső reprodukció évek óta nincs. És minél nagyobb a jólét valahol, annál kisebb a gyermekvállalási kedv, korunk trendi fiataljai nem cserélik fel a karrierjüket gyereksírásra. Úgy látszik, a hosszú történelem, a sok háborúskodás, a két borzalmas huszadik századi vérontás nem csak a magyarok kedvét vette el a gyermekvállalástól.