Váltás előtt Lengyelország

Jelentős előnnyel fordult a választási évbe a lengyel jobboldal, a kormányzó posztkommunisták minden eddiginél látványosabb mélyrepülése folytán azonban a tét jóval nagyobb a rendszerváltás óta szokásos hatalomváltásnál. Komoly kérdés, hogy az elit képes-e e helyzetet egy minőségileg új, jobb, tisztább politikai rendszer kiépítésére felhasználni. Mindezzel párhuzamosan a győztes számára komoly kihívást jelent, hogy az uniós csatlakozásból adódó előnyöket képes legyen legalább annyira kihasználni, mint elődje.

Politikai botránnyal fejeződött be Lengyelországban a 2004-es esztendő. A még hónapokkal korábban kirobbant, a posztkommunista garnitúra múltban gyökerező és Moszkvához fűződő kétes kapcsolatait leleplező, ráadásul a politika és az üzleti szféra kelleténél szorosabb összefonódását leleplező Orlengate-tet Józef Oleksy szejmelnök kényszerű lemondása tetézte be. A Baloldali Demokratikus Szövetség (SLD) élére nem sokkal korábban újraválasztott politikusról az átvilágítási bíróság kiderítette, hogy az államszocializmus idején évekig a lengyel titkosszolgálat fizetett ügynöke volt. Az e kapcsolatát következetesen tagadó Oleksy ráadásul úgy maradhatott mindmáig a lengyel baloldali kormányzó párt emblematikus alakja, hogy mintegy évtizede az orosz titkosszolgálathoz fűződő viszonya miatt volt kénytelen távozni a kormányfői posztról. Mindez hűen jelzi a posztkommunista baloldal válságát, amelyre korábban már rávilágított a Marek Borowski vezette csoport kilépése a pártból. Ezt a megújulási kísérletet azonban egyelőre nem kísérte túl nagy siker, hiszen a Lengyel Szociáldemokrata Párt alig vette az akadályt az európai parlamenti választásokon. Nem szerepelt jobban a közben Leszek Miller kormányfőtől megvált SLD sem, így általánosnak mondható a baloldal válsága. Hűen mutatja ezt, hogy a Szolidaritásban gyökerező, majd Millerrel kormányzó Munka Uniójával együtt e három formáció a feltehetően júniusra kiírandó parlamenti választásokon mindössze a voksok 12-15 százalékára számíthat. Ezen a helyzeten sokat az sem segíthet, hogy az SLD jó húzással az uniós tárgyalásokat és az ukrajnai válságot is sikerrel végigtárgyaló Wlodzimierz Cimoszewicz külügyminisztert jelölte Oleksy utódjául az alsóház elnöki székébe.
Cimoszewicz legfőbb feladata, hogy megszilárdítsa a gyengélkedő baloldal pozícióit a választások előtt, amiben segíthet, hogy Marek Belka pragmatikus kormánya a lehetőségekhez képest stabilizálta a gazdaságot, s a már most érezhetően csordogáló uniós pénzek is megtették a hatásukat. Így aztán a nagy fölényben lévő jobboldalnak nem csupán a posztkommunista elit kétes ügyleteire, a rendszer megtisztítására, megújítására kell koncentrálnia a kampányban, hanem a gazdasági növekedésre és ezzel összefüggésben az uniós lehetőségek eddig sem rossz kihasználásának folytatására is. Látva az euroszkeptikus prognózisok befuccsolását, és a jobboldal hagyományos visszafogottságát az Európai Unió viszonylatában, a baloldal feltehetően e kérdést fogja majd többek között előtérbe helyezni. Ez a kérdés már csak azért is fontos, mert hiába szerezne a jobboldal összesen (Polgári Platfom, Jog és Igazságosság Pártja, Lengyel Családok Ligája) 52–55 százalékot, az utóbbi erő lényegében nem koalícióképes. Így aztán a mintegy 30 százalékra számító többi erő közül (Néppárt, Önvédelem, Szabadság Unió) kell partnert keresnie, amelyre legnagyobb esélye talán a keresztény liberálisoknak van.