Várakozás a biztos csalódás jegyében?

Tegnap kezdetét vette az amerikai történelem egyik legellentmondásosabb megítélésű elnökének második hatalmi terminusa. George W. Bush azt követően triumfálhatott a Capitolium lépcsőjén felesküdve, majd a Pennsylvania sugárúton végigvonulva, hogy november 2-án biztos győzelmet aratott kihívója, John Kerry demokrata massachusettsi szenátor felett. Amint azonban azt a beiktatási ceremóniák, Bush külügyminiszter-jelöltje, illetve a titkosszolgálati reform körüli viták is illusztrálják, a régi-új elnök személye távolról sem csak Európában, a muzulmánok közt és úgy általánosságban szerte a világon váltott ki indulatokat, hanem magukat az amerikaiakat is nagymértékben megosztotta.
Hogy, hogy nem, ez utóbbi tényező jóval kisebb szerepet játszik majd az elkövetkező négy év eseményeinek formálásában, mert az elnök és a személyéhez kötődő holdudvar már nincs többé rászorulva a választók jóindulatára, akiknek véleményét kevésbé kell figyelembe vennie, mint az „első félidőben”. Az amerikai történelmi tapasztalat szerint az elnökök ilyenkor valami maradandót szeretnek alkotni, olyat, ami ha rövid távon nem is népszerű, de hosszú távon jelentősnek tűnik. Ha ugyanakkor az amerikai elnök hatalma mögött – elvonatkoztatva a demokratikus ideáktól – nem a nép akaratát, hanem érdekcsoportok érvényesülési szándékát látjuk, akkor a második terminus egyben célkitűzéseik jóval szabadabb megvalósításának útját kínálja. Amennyiben elfogadjuk azt a tételt, hogy az Egyesült Államok elmúlt négy évben kiéleződött külpolitikai konfliktusaiért jelentős részben éppen egy ilyen csoport, a védelmi minisztériumban koncentrálódó neokonzervatívok voltak a felelősek, akkor az ő sorsuk jelenlegi alakulásából utalást kaphatunk az elkövetkező négy évre is. Míg sokan – főként Európában – naivan abban reménykedtek, hogy az unilateralista konfliktusvállalás periódusa után Bush „békülőre veszi a figurát”, és legalábbis rövid pórázra veszi a Cheney–Rumsfeld–Wolfowitz-féle „csatársort”, addig a kormányátalakítások valósága szétfoszlatta ezeket az ábrándokat. A kabineten belüli ellenzék fő erejét, Colin Powell külügyminisztert egy olyan személlyel váltja le az elnök, akinek személye és politikája iránti lojalitása nem lehet kérdéses: Condoleezza Rice nemzetbiztonsági főtanácsadó intellektusánál és határozottságánál fogva az elmúlt négy évben gátolhatta volna a neokonok befolyását a Fehér Házra, de nem tette; a diplomácia vezetőjeként az elnök „kedvenceinek” ötleteit minden bizonnyal kérdés nélkül fogja teljesíteni.
Aligha jelent különbséget, ha a változatlan politika esetleg békülékeny retorikával társul, amire minden esély megvan. A tengerentúlon és Európában már huzamosabb ideje fogadkoznak, hogy összeragasztják az iraki háború ügyén összetört családi porcelánt. Bush februári európai körútján is minden bizonnyal sok ilyen kijelentés hangzik majd el, ám a kézzelfogható fejlemények szinte kizárják a közeledést.