Zugarramurdi és Urdax

Logroñóban 1610 körül az inkvizíciós törvényszék előtt egy María de Jureteguia nevezetű euskalduna (spanyolosan vascongada, vagyis baszk nő) bevallotta, hogy kislánykorában varangynyájat őrzött a boszorkányszombatokon. A bakkecske, a varacskos pofájú ördög szolgái a lelkére kötötték, hogy ne csak óvja, hanem tisztelje is a szép ruhácskákba öltöztetett rusnya kétéltűeket, mert azok hatalmas uruk kedvenc állatai. A nő elmesélte, hogy egy éjszaka türelmét veszítette, s ahelyett, hogy tollas kis pásztorbotját használta volna, lábbal rugdosott vissza a nyájba egy elkódorgó békát, mire a boszorkányok úgy elagyabugyálták, hogy hetekig zúzódásoktól sötétlett a teste.
Lawrence Norfolk Lempriere-lexikonjában egy öreg, nyugalmazott tengerészkapitány azzal múlatja az időt londoni tetőtéri lakásának magányában, hogy hajómodelleket épít. Fejben. Hajótőke, bordák, orrtőkék, könyökidomok, palánkok, fenéksúly. Rézszegek és a kátrányos kóc, árbocok, vitorlák, ezernyi kötél, csigák, hágcsók, csónakok, fegyverzet. A legkisebb apróság, a konyhai tökgyalu sem maradhat ki.
Azt mondják, a gondolkodás felső határa a csillagos ég. És hogy a gondolkodás nem egyéb, mint tervezés, vagyis modellezés. Minden modellálódik: az asztalos fejében a komód, a szakács gondolataiban az aradi toros káposzta, az építészében a székesegyház. És persze modellálódik a Vezúv vulkánja, az óceán mélye, az atom és a világmindenség is. Azt mondják, ha elképzeljük (vagy megépítjük) azt a modellt, amelyik éppen olyan összetett, mint a világegyetem, elképzeltük (megteremtettük) magát az univerzumot. Az intelligencia, mely képes elképzelni az univerzumot, maga a mindenség. Ha így van, akkor igaz, hogy a teremtő lénye, a teremtés folyamata és a teremtés tárgya egy és ugyanaz? Logikus a következtetés, hogy minél részletesebb, minél összetettebb modelljét vagyunk képesek valaminek elkészíteni, annál jobban ismerjük az egészét is. Logikus, de nem feltétlenül igaz. Mert micsoda lényegi különbség van a Bounty és a vele minden részletében megegyező, tízszer kisebb makett között! Az eredetiség, a valódiság sokszor csak arány kérdése. Egyre bonyolultabb modelleket fabrikálunk – kristályszerkezet, atomi részecskék, galaxisok, világháló –, de szinte semmit sem tudunk a körülöttünk lévő világról. Nem ismerjük önmagunkat és a velünk együtt élőket sem. Mert mit tudunk arról, hogy mi megy végbe egy emberi elmében? Még családtagjaink, szeretteink, barátaink gondolatainak, érzeteinek is csak töredékét ismerjük. Ábrándok, elsuhanó gondolatfoszlányok, fájdalmak, félelmek, derű és ború, sejtelem, vágy, álom, konkrétan megfogalmazódó, szóvá vagy cselekvéssé sosem lényegülő, páraként elenyésző, álmokban mégis újra és újra kísértő gondolatok. Sosem volt múlt, sosem leendő jövő, tévedések, ábrándképek, meg nem történt beszélgetések, soha meg nem valósuló elhatározások, valódi emlékek, futó benyomások, ellenőrizhetetlen kapcsolások, illat-, hang- és képfoszlányok. Minden agy önnön univerzumának végtelen óceánjában ázik.
Az 1600-as évek elején a Pireneusok egy eldugott völgyében előbb csak egy, majd újabb és újabb boszorkány lepleződött le. Fiatal nők, vénasszonyok, gyermekek. Akik mind bűnösnek vallották magukat. Elképzelték, vallomásaikban fel is építették az ördög birodalmát. Az úgynevezett baszkföldi nagy boszorkányhajsza 1611 tavaszán továbbterjedt a spanyol föld egész északi részére, de Logrono nevezetes perének legtöbb boszorkánya két település, Zugarramurdi és Urdax szülötte volt. Az északi Pireneusok világtól elzárt két falujának akkoriban együtt sem lehetett háromszáznál több lakosa: többségükben földművesek és pásztorok. Zord éghajlatú vidék volt ez: borotvaéles téli szelekkel, hirtelen kerekedő tavaszi viharokkal, jégesőkkel. Az ottani falvak lakói közül sokan ma is aggodalmasan pillantanak a derült égre, ha feltámadni látszik a baljós, tikkasztó déli szél, amelyet Kasztíliában bochornónak neveznek, s mely a régiek szerint azt jelezte, hogy a boszorkányok felkerekedtek, már úton vannak, röptükben boszorkányport hintenek, s nyomukban csőstül támad a baj: gombaüszög, gyilkos láz, dögvész és jégeső. Valle del Macho Cabrío, a Bakkecske völgye. A Zugarramurdi mellett fekvő Urdazubi hatalmas, komor sziklacsarnokában, az Ikaburu barlangban ma is „Infernuko Erreká”-nak (spanyolul la Regata del Infierno), Pokolsodrának nevezik a rohanó patakot. Pedro de Valencia a boszorkányokról írott második értekezésében – melyet 1610-ben a logronói inkvizíció áldozatainak vallomásaira támaszkodva írt – így festi le a Baszkföld sátánját: „hatalmas, tágra nyílt szemei vannak, tekintete kigyúlt, félelmetes, bakkecskeszakálla a mellét verdesi, alakja félig emberi, félig kecskebak, kezének ujjai egyformák, horgasak és karmosak, akár a ragadozó madaraké, lába pikkelyes és varacskos, mint a libáé, szamárfarka bojtos, hangja ijesztő, álnok, halk, rekedt és szomorú, akár az öszvér ordítása, a szavakat hibásan ejti, hogy alig érteni, beszéde arrogáns, ellentmondást nem tűrő, arckifejezése dühös és melankolikus”.
Hogy szüksége volt-e valaha a sötétség urának ilyesféle maskarádéra, azt nem tudom, de ha a leírt alakot anya szülte embernek képzelem, valóban szuggesztív, félelmetes szörnyeteget látok. María de Jureteguia, a megvádolt euskalduna bevallotta boszorkányságát. Nem csodálkozom rajta, a fiatal baszk nő nemigen tehetett mást. Tömlöc, kihallgatások sora, tortúra. Vallott, hogy mielőbb szabaduljon a kínpadról. Az egyik porkoláb, aki kihallgatta foglyainak éjjeli sugdolózását, jelentette az inkvizíció bíráinak, hogy a bebörtönzött asszonyok arra biztatják egymást, hogy valljanak, még ha ártatlanok is, mert ha nem teszik, akkor csak megnyújtják kínzatásukat. Én nem is a vallomás tényén, hanem a részletein csodálkozom. Látom, hogy a Pireneusok egy eldugott kis völgyében, Zugarramurdi határában valamikor 1590 körül egy libapásztor kislány üldögél a patakparton, és arról fantáziál, amiről a falu asszonyai a főtéri mosóvályúnál pletykálnak: az ördögről és szolgáiról. És az a kislány elhelyezi magát abban az elképzelt világban, talán valóban terelgeti is az út menti pocsétában, réti tocsogóban kuruttyoló békákat, eljátszik a gondolattal, hogy most már ő is része a gonosz birodalmának, tíz–tizenöt esztendő múlva pedig a kínvallatás során a gyermeki fantázia szüleményét, már mint valóságot, be is vallja.