A Kék Pont Drogkonzultációs Központ és Ambulancia honlapján például részletes és pontos információkat lehet olvasni a nálunk leggyakrabban használt anyagokról, biológiai és kémiai összetevőikről. A használatuk nyomán fellépő kellemes érzéki és érzelmi hatásokról, azok időtartamáról és mindenek után a fizikai, lelki mellékhatásokról. Arról is ugyanilyen részletesen szólnak, amit viszont rossz megélni, ami szenvedést okoz, ami a fizikai, szellemi és lelki leépüléssel jár. Felhívják a figyelmet arra is, milyen lehet a hamísított anyag, mire kell vigyázni a fogyasztás során. A szövegeket minden esetben figyelmeztetés zárja, a döntésről, a személyes felelősségről.
Kétségtelenül szokatlan hang a tiltás óhaja és a veszélyektől nem óvó, a fogyasztást liberalizálni akaró szemlélet között. Mi tagadás, első olvasatra meghökkentem. Aztán megkérdeztem Rácz József pszichiátert, a Kék Pont Alapítvány igazgatóját, miért ezt a megközelítést választották.
– Azért, mert számos tapasztalat igazolta, hogy a tagadással, a tiltás hangoztatásával nem lehet közelebb kerülni a tizenéveseknek ahhoz a rétegéhez, akik még csak bizonyos szerek kipróbálásánál tartanak. Korosztályi sajátosság más ügyekben is a bezárkózás, a „csak azért is”, hát még ha olyan témáról van szó, ami nyilvánosan nem vállalható, viszont hozzátartozik bizonyos szórakozási szokásokhoz vagy szubkultúrához… Voltak olyan rendezvények, amelyeket – például – drogmentes diszkónak hirdettek, teljes érdektelenséggel zárultak. Az idők folyamán az is bebizonyosodott, hogy a hazai egészségügy merev rendszere nem igazán alkalmas arra, hogy az illegális drogok használatával járó gyors változásokat követni tudja. Változik a jogi környezet, a fogyasztási szokások, bizonyos fogyasztói csoportok eltűnnek, mások viszont belépnek a különböző körökbe. Tehát ennek a világnak az ismeretében kell a megfelelő egészségügyi, mentális segítségnyújtás formáit kialakítani. A Kék Pont szolgáltatásai elsősorban arra irányulnak, hogy a droghasználat egyéni, családi, társadalmi ártalmait csökkentsék és a hozzájuk fordulók életminőségét javítsák – vázolja fel nézőpontjukat Rácz József.
Az utóbbival magyarázza, hogy az elmúlt években közelebb kerülhettek azokhoz is, akik maguktól nem jöttek volna el hozzájuk. Ami a számokat illeti, 1997 és 2002 között Budapesten 12 001 fiatal kereste meg őket, s vett részt az alapítvány különböző szintű foglalkozásain, beleértve az ambuláns kezeléseket és a terápiákat. Kiugróan mozgalmas volt a 2000-es esztendő, ekkor 2638-an kértek valamilyen segítséget. A számadatok nem pontosak, mert nincsenek benne azok, akik még egy ilyen összesítésben sem kívántak szerepelni. Ez az elzárkózás szöges ellentétben áll az interneten olvasható személyes megnyilvánulásokkal, a témával kapcsolatos kerekasztal-beszélgetéseken és más rendezvényeken való kitárulkozással. Tavaly nyáron például a Corvin mozi dugig megtelt fiatalokkal, amikor neves pszichológusok, jogászok, addiktológusok tartottak előadásokat Szenvedélyek napja címen. Nemcsak a cím volt csalogató, hanem a témák is: a legális és illegális drogokról, a biztonságos szórakozásról, a társ- és szexfüggőségről folyt a szó a nagy nyilvánosság előtt.
Úgy százezres nagyságrendűre becsüli Budapesten Rácz József azokat a fiatalokat, akik a nagyszabású diszkó- vagy acidpartikon, a rendezvény „részeként” fogyasztanak úgynevezett tudatmódosítókat. Egy másik színteret jelentenek a kisebb létszámú összejövetelek s kevéssé mutatkoznak az úgynevezett magányos fogyasztók. Ők többnyire csak akkor kerülnek az orvosok, segítő civilek látószögébe, ha már súlyos egészségi, pszichés, egzisztenciális zavarokkal küzdenek. A kitűzött célok között szerepel, hogy megismerjék azokat is, akik közel kerültek ahhoz, hogy a társadalom perifériájára szoruljanak, ezért 2000-ben létrehozták önkéntesekből álló utcai megkereső szolgálatukat.
Tél van, ez nem igazán a többezres gluglu meg goagil partik ideje. Majd tavasz felé indulnak be igazán a szervezők, hogy a hétvégi „eszméletvesztés” helyszíneit kiagyalják. 1989 körül indultak e rendezvények célközönségüknek, elsősorban a magukat kitombolni vágyó, minden „polgári” ellen lázadó tizenéveseknek. Az erős hangra és fényeffektusokra és „gyorsítókra” alapozott közösségélményről csak annak lehet némi fogalma, aki maga is átélte.
– Az érzéki hatásokat nem lehet szavakban kifejezni. Néhány éve az ecstasy volt a sztár, ami nem jelentett többet, mint hajdan egy rumos kóla. Ma a kínálat ezeken a helyszíneken sokkal gazdagabb. Szinte mindenhez hozzá lehet jutni, amit Magyarországon forgalmaznak – magyarázza egy fiatalember, aki már „kinőtte” ezt a szórakozási formát. Azt is elmondja, hogy a tömegtől, a hőségtől, a vibráló fényektől, a mozgástól már önmagában ki lehet készülni, főleg az érzékenyebb idegrendszerűek nem bírják.
Az ájulások és a rosszullétek mellett a különböző poroknak, tablettáknak is megvan a másodlagos hatásuk, ez pedig az iszonyatos szomjúság. A szervezők bármennyire is megpróbáltak „zárni”, azért nyilvánosságra került, hogy a mosdókban elzárták a hideg vizes csapokat, de az is megtörtént, hogy hűsítésként a meleg víz szolgált. Egyszerűen azért, hogy a bevételt növeljék, csak a méregdrágán mért palackozott italokhoz lehessen hozzájutni… Az sem volt ritka, hogy rosszullétek esetén a rendezők nem akartak mentőt hívni, hogy ne hívják fel a bulira a figyelmet. Ilyen előzmények után gondoltak a Kék Pontnál arra, hogy létre kellene hozniuk egy olyan szolgálatot, amely kifejezetten a nagy tömeget megmozgató rendezvényekre „szakosodik”. Ismerik a diszkó- és partidrogokat, felhívják a figyelmet a mellékhatásokra. Rosszullétek esetén mentőt hívnak, a kiszáradást megelőzendő gondoskodnak a só, a cukor, a folyadék pótlásáról.
– Több évbe telt, amíg a szervezők szóba álltak velünk. Nyilvános, hirdetett rendezvényekről van szó, amelyeket kőkemény üzleti szempontok irányítanak, s amelyek olykor a tiltott és a legális ügyek határán billegnek… Nagy türelem és kitartás kellett hozzá, amíg voltak, akik belátták, hogy nekik is érdekük, hogy a fiatalok épségben hazakerüljenek – eleveníti fel a kezdeti nehézségeket Rácz József. A Kék Pont sátrait, szóróanyagait és nem utolsósorban önkénteseit már jól ismerik a nagy bulikon. Akármiről lehet velük beszélgetni, lelkizni. Nem ritka, hogy néhány nap múlva megkeresik őket, mert érzik, hogy a mellékhatások – a másnaposság, állandósult fizikai fáradtság, levertség – miatt nem képesek rendesen tanulni, vagy kiszorulnak a munkahelyükről.
E látszólag nyitott, mégis zárt világ ismeretében gondolják úgy az alapítvány munkatársai, sok esetben már az is eredmény, ha az alkalmi fogyasztás vagy a hét- végi buli „kelléke” nem válik életcéllá. Ezért is van az, hogy a velük kapcsolatot keresők elé nem állítanak túl magas követelményt. Magyarán: nem kívánják meg az absztinenciát és a hozzájuk fordulókkal együtt alakítják ki az elérhető célokat.
A telefonon vagy személyesen történő bejelentkezés után az első lépés a droghasználatról, a családi, munkahelyi, pszichológiai körülményekről szóló beszélgetés. Az orvosi, a pszichológiai, a szociális és a jogi segítség az illető változó állapotához, igényeihez igazodik. Az orvosi ellátás során nagy hangsúlyt fektetnek a fertőző betegségek, a HIV, a Hepatitis B és C diagnosztizálására. A második lépés a diagnózis meghatározása, majd a döntés, hogy pszichiátriai kezelésre vagy pszichológiai foglalkozásra van-e szükség – ismerem meg az alapítvány terápiás hátterét. Nem győzik hangsúlyozni a bizalom és a folyamatos kapcsolattartás fontosságát, és azt sem, hogy ez csak egy része az egymásra épülő tevékenységüknek, amelyeket a szakemberek és az önkéntesek végeznek.
A „Contakt Café” létrejötte például Budán, a XI. kerületben az Európai Unió PHARE-programjának köszönhető. Egy hely, ahova be se kell jelentkezni, még kopogtatni sem szükséges az ajtón – érzékelteti a hangulatot Fehér Beáta, aki a program koordinátoraként mutatkozik be. Ez pihenőhely, információs központ, kávézó egyben. Az egyik helyiségben kávét vagy teát lehet inni, olvasgatni, internetezni, böngészni a „témához” kapcsolódó információs anyagokat. Ezek között az egészségügyi vonatkozásúak éppúgy megtalálhatók, mint a civil, segítő szervezetek elérhetőségei. Mód van arra is, hogy életvezetési, egészségügyi, lelki és egzisztenciális problémáikat az itt dolgozó szakemberekkel megbeszéljék. Vannak, akik rendszeresen útba ejtik a klubot, főképp azok a heroinfogyasztók, akiknél eddig nem merült fel, hogy szakítsanak életformájukkal, viszont a fertőzésektől tartanak és ezért elfogadják a felkínált lehetőséget, hogy itt steril injekciós tűhöz juthatnak. Ez is egyik módja annak, hogy legalább más fiatalok egészségét ne veszélyeztessék – magyarázza Fehér Beáta.
Hogy mikor, hányan keresik fel őket, ezt nem lehet kiszámítani, a legtöbben 24–25 év közöttiek. De találkoztak kamaszlánnyal és negyven év felettiekkel is. Az utóbbiak között voltak pedagógusok is, akik kérdéseikre kerestek választ, sőt szülők, nagyszülők is. Nekik hol lelki megerősítésre, hol gyakorlati tanácsokra volt szükségük, hogyan viselkedjenek a családban élő fiatal drogfogyasztóval. Ilyenkor ki alkalmazkodik kihez és hol a tűréshatár? – erre nehéz egyértelmű választ kapni. Kétkedő kérdésemre Fehér Beáta megjegyzi, jó esetben sikerül a felnőttnek „tolerálnia” a helyzetet, és nem kerül sor kenyértörésre, persze ez nem általános. Sok minden függ attól, hogy valaki rendszeresen „rombolja-e önmagát” vagy csak hétvégeken, egy bulin szív el egy spanglit. Ami a szerek használatát illeti, a marihuánafogyasztás vezet, a heroinos „balesetek” mintha csökkennének, ami feltehetően a felvilágosító munkának is köszönhető, meg annak, hogy a heroin helyébe más anyagok léptek… De vannak a látogatóik között kokainisták is, akik a felajzottságot követő rossz hangulatukban csak egy kis beszélgetésre vágynak – pillantok be a belső viszonyokba. Közbevetésemre, hogy a kokainra, amiből egy adag 15 ezer forint, miből telik egy fiatalnak – Beáta visszakérdez. Gondolom, hogy azoknak, akik húszévesen Mercedessel járnak, és a szülők kibélelik őket pénzzel, ez tétel? De persze ettől még ugyanolyan magányosak, mint a többiek. Néha csak azért ugranak be hozzájuk, hogy valakivel beszélgessenek.
Azon gondolkodom, hogy a megértés nem üt-e vissza? És egyáltalán: van ennek a munkának célja? Eredmény, ha nem tűnnek el, és a segítőkkel megmarad a kapcsolatuk. Ha nem veszítik el a munkahelyüket, nem maradnak ki az iskolából, s eljön az idő, amikor szeretnének kilépni ebből a helyzetből – vázolja fel a pozitív képet Rácz József. Igaz, általánosságban ez csak az alkalmi fogyasztókra és nem a súlyos függőségben szenvedőkre, a fizikai, lelki sérültekre értendő.
– Tapasztalataink szerint úgy 25 év körül kezdenek el gondolkodni azon, hogy valamit kezdeni kellene az életükkel. Ekkortájt fejezik be a felsőfokú tanulmányaikat, munkahelyet, családot szeretnének – mondja.
– Már aki útközben nem adja fel mindezt és szellemileg, fizikailag alkalmas például a versenyszférában helytállni. Azért engem nem hagy nyugodni a kérdés: ha önök az együttes munka során nem kötik ki az absztinenciát, lojálisak velük, voltaképp mi az, ami a leszokás keserves folyamatára késztet valakit?
– Többnyire az, hogy már nincs más választásuk. Lelkileg, fizikailag igen rossz állapotban vannak, családjaiktól, barátaiktól, a hétköznapok világától eltávolodtak. A kirekesztődést senki sem viseli könnyen.
origo.hu
Rubint Rella nyilatkozott a válásról – így látja most az életét
