A Lisszabon-stratégia válsága

Új célokat hirdetett meg az Európai Unió legfőbb döntéshozó szervezete, az Európai Bizottság, hogy ezzel próbáljon további lendületet adni a még 2000-ben elfogadott gazdaságfejlesztési tervnek; a tíz évre szóló lisszaboni programnak. Az alapproblémát persze az okozza, hogy a báziscél – miszerint az Európai Unió 2010-re a legdinamikusabb és legversenyképesebb gazdasággal rendelkezik majd a világon – továbbra is irreálisnak tűnik. De nézzük a részleteket.
Gyakorlatilag a félidejéhez érkezett az Európai Unió tízéves gazdasági reformprogramja, az úgynevezett Lisszabon-stratégia, amelynek fókuszában az áll, hogy a közösség a nagy gazdasági riválisait – főként az Egyesült Államokat és Japánt – egy évtized leforgása alatt lekörözi majd. Az alapcél munkahelyek millióinak teremtését is tartalmazza, konkrétan: 70 százalékos általános foglalkoztatottsági szint elérését tűzte ki a közösség. Az ambiciózus tervben az is szerepel, hogy az EU a versenyképesség feljavítása közben összpontosít a jóléti-szociális modell fenntartására, biztosítására és a környezetvédelmi politika finanszírozására.
A folyamat első öt évének mérlege ugyanakkor csalódást keltő, hiszen a közösség számos területen nem lesz képes a korábban kitűzött célok elérésére. A 70 százalékos általános foglalkoztatottsághoz például a legújabb adatok szerint 22 millió új munkahelyet kellene teremteni az Európai Unióban. Nem árt viszont tudni, hogy az EU gazdaságilag legerősebb tagállamában, Németországban a munkanélküliség már átlépte az ötmilliós küszöböt – erre 60 esztendeje nem volt példa. Ami pedig e területen hazánkat illeti: a magyarországi 56,6 százalékos foglalkoztatási ráta valamivel jobb ugyan a tavaly májusban az unióhoz csatlakozott új tagállamok 55,9 százalékos átlagánál, ám a régi tagállamok, azaz Nyugat-Európa 64,3 százalékos foglalkoztatási szintjétől messze elmarad. Persze a statisztikák az aktivitási rátákat is összehasonlítják; ez a mutató azt fejezi ki, hogy a munkaképes korú lakosság hány százaléka tartozik a foglalkoztatottak és munkanélküliek, azaz a gazdaságilag aktívak közé. A felmérések során az állástalanok jelentős része nyilatkozik úgy, hogy nem keres rendszeresen és aktívan munkát, ezeket a személyeket nem az állástalanok, hanem az inaktívak között veszik számításba. Magyarországon különösen nagy számú az így nyilatkozó állástalanok száma; ennek eredménye, hogy a viszonylag alacsony munkanélküliségi rátával együtt alacsony a gazdaságilag aktívak aránya, viszont igen magas a gazdasági inaktivitás. A magyarországi aktivitási ráta 60,1 százalék, azaz a munkaképes korúak alig több mint fele szereplője foglalkoztatottként vagy munkanélküliként a legális munkaerőpiacnak. Ez a legalacsonyabb ráta az új tagállamok között, Cipruson például a legjobb eredményként az aktivitási mutató 71 százalék. Az új tagországok átlaga 65,8 százalék.
Persze a lisszaboni stratégia alapcéljainak megvalósíthatósága azért is nehézkes, mert az évekig eltartó recesszív világgazdasági környezet lefékezte a vén kontinens lendületét. A globális gazdasági növekedés felgyorsulására tulajdonképpen 2004-ig várni kellett, ám még erre a kései világgazdasági tendenciára sem tudott Európa nyugati része rákapcsolódni. Ezt erősíti, hogy az európai nagyhatalmak – Németország, Franciaország és Olaszország – tavalyi éves bővülése a kétszázalékos szint közelében rekedt meg. S hiába a „friss keleti szél”, vagyis a kelet-közép-európai országok 2004-es csatlakozása az Európai Unióhoz, az új tagállamok gazdasági ereje, valamint a korábbi tagállamoknál lendületesebb növekedése is kevésnek ígérkezik a kontinens konjunktúrájának felpörgetéséhez.
Szóval, öt – elvesztegetett – év távlatában a hangsúlyváltás nemcsak ajánlott, hanem megkerülhetetlen is. Úgy látszik, az EU amúgy jól megfizetett bürokratái végre a lényegre tapintottak, mikor is felfrissített programjukat három fő célra osztották fel. A munkahelyek teremtésére, a növekedést szolgáló tudásra és innovációra, valamint arra, hogy Európa vonzó hely maradjon a gazdasági tevékenység számára. Eközben Brüsszel végre szabad kezet adna a tagországoknak a közösségi szinten elfogadott intézkedések végrehajtásában, azaz nemzeti szinten fogalmaznák újra a Lisszabon-tervet – számonkérés mellett – a tagállamok.
Amennyiben ez a gyakorlatban is megvalósul, úgy a nemzeti elképzelések kivitelezése Magyarországon is a hosszú távú stratégiai tervezésre irányítja a figyelmet. S végre nemcsak szlogenek szintjén kezelhetnénk a problémákat: többi között a tartós és egyre magasabb munkanélküliséget, az innováció hiányát, valamint a tudásalapú társadalom lelkét jelentő szakképzést. Hiszen senki sem vitatja, hogy milyen fontos az infrastrukturális háttér mainál jobb kiépítése, de a megfelelő mennyiségű és minőségű munkaerő az, amelyben mind nagyobb a hiány Magyarországon. Ez a helyzet a szakképzési rendszer katasztrofális állapotát tükrözi – emiatt nem találnak a vállalatok kellően képzett munkaerőt, így pedig továbbállnak. A nemzeti Lisszabon-terv mögötti kormányzati támogatások legfőbb célja tehát az lehet, hogy az ország minden területén próbálják ösztönözni a munkahelyteremtést, továbbá az ingázást és a bérlakáspiacot.
Egyébként a stratégia említett kérdésköre több mint hatmillió új munkahely megteremtését hirdeti meg 2010-ig az Európai Unió államaiban. Az új terv rögzíti azt is, hogy a bővülő foglalkoztatás mellett nagyobb termelékenységre és növekedésre van szükség: mindezt elengedhetetlenné teszi a fejlett társadalmak elöregedésének folyamata, s a nagyon gyors bővüléssel büszkélkedő országok (Kína és India) támasztotta, egyre fokozódó piaci verseny. Az elképzelések alapján az állami támogatásokat azon szektorok felé irányítanák, amelyek magas növekedési potenciállal rendelkeznek. Továbbá egyszerűsítenék az EU-s, illetve a nemzeti szintű szabályozást, s a kis- és középvállalatok számára kedvező üzleti környezetet teremtenének. Szimpatikus az is, hogy a javaslatok között szerepel az adminisztratív költségek csökkentése, az európai infrastruktúra javítása, az egységes szabadalmi eljárás, illetve a társasági adó egységes alapjának megteremtése is. Végül a terv fontos eleme a kutatás-fejlesztés előtérbe helyezése.
Eközben nem árt fejben tartani, hogy Barroso a Financial Timesban a föderális Európával szemben a nemzetállamot, valamint a versenyképességet és az ehhez szükséges, magas színvonalú kutatási-oktatási bázis létrehozását nevezte az Európai Unió pilléreinek. Ugyanakkor arra a bevezetőben is említett célkitűzésre utalva, miszerint az EU-nak 2010-re az Egyesült Államokat megelőzve a világ legversenyképesebb tudásalapú gazdaságává kell válnia, azt mondta, hogy óvakodni kell az olyan lózungoktól, amelyek kockára teszik az egész program hitelét. Márpedig ezzel a kijelentéssel és a most ismertetett programmal az Európai Bizottság vezetője lényegében elismerte, hogy az eredeti stratégia immár megvalósíthatatlan.
Tehát a félidejéhez érkezett a Lisszabon-stratégia, amely eddigi periódusában bizony nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Megbukott. Viszont az új elemekkel felfrissített program, illetve a szóban forgó Barosso-nyilatkozat is megerősíti, hogy a föderális kontinenssel szemben az unió sokkal inkább a nemzetállamok öszszességét jelenti. S Európa az utóbbiak nélkül működésképtelen.