Anna és Sam

Ősz volt, fújt a szél, én meg csak rohantam a rozsdaszínű délutánban, és már nem is tudtam, a szél visz-e engem, vagy én a szelet. A vasútállomás felől az óváros felé tartottam, amely ilyenkor, a négynapos karnevál idején tele volt pueblo, uta, navajo, hopi indiánokkal és turisták ezreivel – mintha újra a régi főváros lenne az álmos Santa Fé, vagyis a Szent Hit, Új-Mexikó és Amerika legősibb fővárosa.
A San Miguel-templom előtt már tele volt a száraz levegő az idegenek rikító szagával és beszédük zavaros hullámaival. De én futottam tovább a plaza felé, ahol az alacsony, napszítta, lilába hajló, halovány kávészínre meszelt falak tövében, az élénkpiros, hullámos cseréptetők és kiugró gerendák alatt hallgatag indiánok üldögéltek a föld mélyén hallgató ezüstből készített, türkizzel díszített ékszereikkel a pokrócokon. Még a pokróc is eladó volt.
A keskeny utca vert falú háza előtt egy rönkön ültek ők ketten. A fiúnak a sötét szemüvege mögött apró, riadt szeme volt.
Te, Rada, ez megharap minket, mondta a nőnek. A festett hajú és festett arcú némber ránézett.
Miből gondolod?, kérdezte egy teljesen más akcentusú, de szintén idegen angolsággal.
Amelyik kutya ugat, az nem harap. De ez nem ugat.
És nézd a szemét! Fele kék, fele barna. Én még ilyen szemű kutyát nem láttam, mondta a nő.
A régiek a halottakat visszatérteknek hívták, gondoltam. Az eleven formák mind mulandók, csak az álmok maradnak.
Te, ez minket néz.
Csak nem félsz, Nando?, mondta a nő.
Mitől?
Mindentől.
Én nem, mondta a fiú, pedig félelemverejtékének szagát a szél már idehozta.
Nem is volna szép tőled, te amazonasi krokodil. A nő hangjában szeretet volt, de ez a szeretet csak a fiúra vonatkozott. A fiúban még ennyi szeretet sem volt, mégis szerettem őket. Szántam esendőségüket, hogy össze is tartoznak, meg nem is. Tartozni kell valakihez.
Anyone who hates dogs and likes whiskey can’t be all bad.
Már megint inni akarsz, mint a Ferry.
Te ez jó, nevezzük Ferrynek, mondta a fiú.
Ferry, gyere ide, mondta a nő. Odamentem, és ölébe hajtottam a fejem. Szemének kékje hasonlított az enyémben lévőéhez.
Látod, nem bánt, mondta a nő.
Az álom vak hala úszott lehunyt szempillám mögött. Mámbódzsámbó, gondoltam. A nő simogatott.
Na, hopp, ide hozzám!, mondta a fiú felbátorodva. A mancsommal levertem a szemüvegét. Még védtelenebb lett az arca. Hülye kutya, mondta, és tisztogatni kezdte a szemüvegét. Hagyjuk itt.
Elindultak az utcán. Előttük, mögöttük szaladtam, mint aki nem tudja, hogy fölösleges.
Isten nem elég, magyarázta nagyképűen a fiú a lánynak. A sarkon megálltak: egy ouaouia indián cowboynyakkendőt árult. Mentek tovább a folyó felé.
Most messze előttük haladtam.
Miért, te tudsz parancsra álmodni?, kérdezte a nő, amikor visszaértem. A fiú egy darabig hallgatott, aztán annyit mondott:
Az álmok a jellemről tanúskodnak.
A nő vastagon, durván fölnevetett.
Azért szép a feleségedtől, hogy az óceánt átrepülte az újszülött fiaddal.
A fiú váratlanul megállt, és rám kiáltott:
Fuck off! Go home, Ferry! Felém rúgott a magas sarkú csizmájával. Ügyetlen mozdulat volt. Te részeg kutya, takarodj! Felemelt egy ködarabot.
Amit szeretünk, az létezik csupán, gondoltam. Aztán ezt: Csak szeretni szeretnék. Hát bűn ez?
A kő mellettem verte föl a port. Futni kezdtem a sápadt, lassú felhők alatt.
Csak nem írsz, kérdezte Anna, mikor Sammel (akit már neveztem volt Tomnak is, na mindegy) és Marinával visszaérkeztek titkos kis beszélgetésükből, mely természetesen rólam szólt. Nem akartam zavarni őket, ezért félrehúzódtam a rövidke magyar nyelvű irományommal, amelyet még a repülőgépen kezdtem el. Az tudtam, hogy én már nem jutok el Santa Fébe, amely a csoportos út következő állomása volt. Novellaversenyre hívtam hát ki Nandót és Radát elutazásom előtt. Még hittem az ilyen fellengzős marhaságokban, de már foszladozott a hitem. Ráálltak, de egyikük se írta meg a magáét.
Miért nem iszol, kérdezte a gépen Sam, aki rettentően félt a repülőktől. Felhúzott térdekkel, előrehajolva ült, még mindig bekapcsolva.
Inni neked kéne, drága barátom, mondtam. Én most valahogy nem kívánom. Belenéztem Anna az enyéménél is mélybarnább, már-már fekete szemébe, és rámosolyogtam. Visszamosolygott. Megnyugodtam.
Nem arról hajnallik / amerről hajnallott / Magam sorsa felől / Szomorú hírt hallok (…)
Ezt a számot és a lemez többi darabját a legszűkebb társaság minden tagjának fölvettem az én kazettámról. Hát bejött, mit mondjak. Az ember elárulhatja a hazáját, a barátját, a szeretőjét. De mindenekelőtt az embernek a saját lelkiismeretét kell elárulnia.
Vittek a törvénybe / Huszonnégyen ültek / Mind a huszonnégyen rólam törvénykeztek / Kinek tegyek panaszt, Istenem, nem tudom / Hol tehetek panaszt / Köztük nincs gyámolóm…
Az én gyámolóim, Anna és Sam befogadtak a házukba, mert semmi kedvem nem volt a Mayflower kollégiumba menni. Sam megismertetett N’Gugi írásaival, az általa legnagyobbnak tartott afrikai regényíróval. A legnagyobb afroamerikai írót is neki köszönhettem: Ishmael Reeddel sikerült San Franciscóban találkoznom. Most a saját könyvét nyomta a kezembe. „A tábornoknak vége”, ez volt a címe. Idi Amin, az őrmesterből lett főparancsnok és diktátor volt a főhőse ennek a gunyoros írásműnek. Samnek és Annának az őrmester miatt kellett elhagyniok az országot, amelyet tönkretett ez a gazember. Az epilógus egy idézettel indult: „Egy hosszú és kanyargós úton találtam magamat, amely nem ígért végcélt, éppúgy, mint azok a vörös utak fiatalkoromban, ahol a messziségben kavargó por megmondta az embernek, ez még nem a végállomás.”
Mzungu (vagyis fehér ember), mondta nekem Sam szuahéliül, szereted te Ricky Nelsont?
Naná!
És kérsz mwengét?
(Ez erős italt jelentett lugandaiul.)
Nem. The End, Konyec, Fin, Fine, Ende.
Rengeteg rock and rollt hallgattunk együtt, és elemeztük is őket. Honnan is tudhattuk volna, hogy tíz év múlva Sam meghirdet egy „Elvis: egy antológia” című szemináriumot, és az ország egyik legismertebb író tanára leend?
Nem te kellettél nekik, magyarázta egy ebéd közben Anna, hanem Fred. Rajtad keresztül Fredet akarták kiütni a program igazgatói székéből. Ha nem képes megfékezni az olyan desperadókat, mint te, akkor alkalmatlan a feladatra. A dél-amerikai lobbi, egy arab lobbi és az amerikai külügy is feni a fogát erre a bejáratott programra, mert tudják, hogy Paulnak, az egész kiharcolójának már nincs sok hátra.
Szóval én csak egy bunkó próbabábu voltam, egy balek, paraszt a táblán?
Csönd volt a válasz. Erre elhatároztam, hogy fölkeresem Fredet. Talán mondtam már: ő is fekete volt. Az afroamerikaiak, egy srác kivételével, mind segítettek nekem Amerikában, amit a fehérekről nem mondhatok el.
Anna segített, amikor begyulladt a fogam. Egy görög nevű orvostanhallgató kezébe kerültem a futószalagon. Olyan vicceket mondtam neki, hogy majdnem kiesett a kezéből a célszerszám. A főnöke azt mondta a két szomszédos fogamra, hogy ő ezeket illetően is pesszimista.
A maga szemszögéből érthető is, feleltem, már beinjekciózva. De én harcolok minden fogamért.
Nem fogadták el a biztosításomat, de Anna kiverte belőlük a pénzt, mert igenis vonatkozott erre is. Ő intézte a társadalombiztosítási kártyám, Amerikában vett könyveim hazaküldését. (Szép finoman kivett a csomagból egy szállodából megcsapott Gideon-féle Bibliát.)
Oh, Ferry, Ferry. Azt hiszed, nem nézik át?
Vigasztalt, ha nem jött levelem, hogy aztán jött, bátorított. Egy nap egy kesztyűvel állított be, szürke volt és kötött, csak a tenyerét fedte bőr. Mondtam, nem az enyém.
Senkinek sincs akkora keze a csoportban, mint neked.
A kesztyű ma is megvan. Én meg a csoportról szóló verssel (angolul persze) állítottam be Fredhez.
A végső névsor. Mayflower kollégium, Iowa City, 1988

Való igaz, nem szidtam eleget az államokat Mohameddel (Algéria).
Nem könnyeztem Concepciónnal (Argentína) a Csendes-óceán partján.
Irigyeltem Nandót (Brazília) ártatlanságáért és a lányokért is.
Túl sokáig hagytam, hogy Mitko (Bulgária) egyedül sétáljon.
Félbeszakítottam Lubomir (Csehszlovákia) legjobb ironikus megjegyzését.
Bedobtam egy pár sört Esával (Finnország).
Véletlenül meghallottam Mimie (Franciaország) titkos tangóharmonikáját.
Megkérdeztem Mr. Lyt (Fülöp-szigetek): Miért gyűlöli még mindig a hunokat?
Csak egyszer hallgattam Ádzsa (India) fuvolaszavára.
Nem csaptam be egy pár sört Birgirrel (Izland).
Irigyeltem Aaron (Izrael) bölcsességét.
Nem mondtam meg Haónak (Kína), hogy a legnagyobb élő magyar íróra, Sütő Andrásra emlékeztet.
Csak egyszer számoltam Ki-Jeonggal (Korea) 108-ig.
Elárultam Krzysztofot (Lengyelország), bár ő sose árult el engem.
Nem énekeltem együtt Toluval (Nigéria) Portland, Oregonban.
Te egy kispolgár vagy, mondtam Intizárnak (Pakisztán) Portland, Oregonban.
Még mindig azt hiszem, Senel (Spanyolország) nagy író, bár egy sorát se olvastam.
Azt mondtam Esperanzának (Spanyolország): Na jó.
Megkérdeztem Steve-től (Svédország): Halni készülsz, hogy folyton írsz?
Megemlítettem Ramának (Szingapúr): Úgy horkolsz, mint egy elefánt.
Csak egyszer fociztam Szasával (Szovjetunió).
Csak ritkán simogattam meg Taban (Szudán) mágikus sétabotját.
Azt mondtam Hsziaónak (Tajvan): Jer hozzám feleségül.
Azt mondtam Chi-Chinek (Tajvan): Egy másik életben.
Szákda (Thaiföld) volt a legjobb barátom köztetek, későn ébredtem rá.
Egyszer megkérdeztem Radát (Jugoszlávia): Melyik francia bort kedveled?
(Ezek voltak az összes bűneim ellenetek.)

Ez mi volt, ez a francia bor?, kérdezte Fred.
Fogadtunk Radával, hogy el tudja-e csábítani Nandót. Vesztettem.
Ez jó, ez a vers, Ferry. Fred fölállt, a hátam mögé lépett, és a vállizmomat gyúrta, lazította.
Mindenesetre költözz ki a koleszból az Iowa House szállodába. Ismered, nem? Voltunk ott egy fogadáson. Minden számládat mi álljuk. Az egyetem védnöksége alatt állsz, szemben akár az egész Államokkal. Egyet kérek…
Tudom, már egy hete nem iszom. És nem is fogok, míg Amerika földjén vagyok.
Kezet ráztunk, ahogy a feketék szoktak, ha haverok.