Cigi, cigi, cigi – e szavakkal fogadnak bennünket az egyik fővárosi, kínainak becézett piac kapujában az illegális dohánykereskedők. Érdeklődésünkre, hogy mennyibe kerül a füstölnivaló, megdöbbentően kedvező árat mondanak a magyar zárjegyet nélkülöző termékre. Kollégámmal kifigyeljük, hogy annál az eladónál, aki a kuncsafttal beszél, soha nincs áru. Az üzletkötés menete úgy zajlik, hogy amikor horogra akad a vevő, kézjelzésekkel tudatják társaikkal, mire és mekkora mennyiségben van szükség. Az áru kisvártatva megérkezik, s arra is van példa, hogy a füstölnivalót a pénz átadása után taxival hozzák a bejárathoz.
A kapun áthaladva egy másik, tán még érdekesebb világ fogad bennünket. Szinte elfelejtjük magyar és uniós identitásunkat, s inkább Ázsia sötétebb zugaiban érezzük magunkat. A konténerváros sikátoraiban a csapadék útját nejlonfóliákkal, kartonokkal próbálják elállni az „üzlettulajdonosok”. E törekvésük azonban nem sok eredményt hoz: néhol a látogató nem folyamatosan, esőcseppek formájában kapja a nyakába az égi áldást, hanem egy váratlan pillanatban egyszerre önti el a tetőn felgyülemlett víztömeg. A bódék találkozásainál több helyen is vödrök nehezítik az áthaladást. Ezek a vízgyűjtők, amelyekbe a tetőről lelógó madzagon csordogál a víz. Meglepő módon, a fizikai törvényszerűségekre fittyet hányva, néhol a műanyag vödröt papírkarton dobozzal akarják helyettesíteni – mindhiába.
Ha gyalogút nincs is, a kínálat széles a piacon: lehet itt vásárolni élelmiszert, kardigánt, farmert, csavarhúzót, videojátékot. Az árak egész jók, bár kérdés, hogy ami ma olcsó, később nem lesz-e drága. Amikor az egyik tizenezer forintos műszaki cikket nézegetve kérdezzük, van-e garancia, a válasz lesújtó: „az nem jár hozzá, de eddig még senki nem hozott belőle vissza egyet sem”. A gagyi nem ismer határokat: találni villogó szentképeket, világító hamutálat, üvegburában úszó, sosem látott színekben pompázó műanyag halakat. Egy pultnál két középkorú hölgy beszélget, s azon tanakodnak, hogy a mikrofonhoz hasonlító nyeles műanyag ketyeréből a nagyobbat vagy a kisebbet vegyék meg. Végül utóbbi mellett döntenek, mert a két giccs közül ez nem játszik és énekel népdalokat.
Odébb bandukolunk. Úgy látszik, a pénztárgépek sok helyütt inkább csak díszként funkcionálnak. Így az emberben óhatatlanul gyanú támad, hogy az áruk jelentős része nem találkozott a vámhatósággal. Adódik a kérdés: mire vonatkoznak a szabályok és a büntetések? Hol vannak a hatóság emberei? Kisvártatva az egyik bódénál megpillantunk három rendőrt. Ők sem ellenőriznek, hanem csokoládét vásárolnak. A helyzetért persze nem hibáztathatók, hiszen egy fecske nem csinál nyarat. Az áldatlan állapotok megszüntetése a politika és a hatóságok feladata lenne.
Megállunk egy büfének kikiáltott bódénál. A hiánygazdaság idejére emlékeztető dizájn és „tisztaság” fogad minket, nem a világhírű kínai konyha mesterművei. Az ismeretlen harapnivalók fémtálakban, melegen tartás nélkül várják, hogy valaki tévedésből vagy öngyilkossági kísérletként kérjen belőlük. Az eladóra várunk, s ez idő alatt a kiszolgálóablak előtt a rekeszekbe és a dobozokba kihelyezett csomagolt élelmiszereket nézegetjük. Az egyik műanyag üvegben sárgás-pirosas lé lötyög. Kíváncsiságunkat, hogy mit rejt a flakon, nem elégíti ki a Cot Cá Hong felirat. Tovább forgatjuk a palackot, ám azon – a hazai fogyasztóvédelmet megszégyenítve – egyetlen magyar, de még csak angol felirat sincs. Végre előkerül az eladó, akire azért kellett várnunk, mert egyben ő a szakács is, és még ki tudja, mi egyéb. „Szia, mit kérsz?” – szólít meg. Tudakolódunk a flakon tartalmáról, amelyről a nyelvi nehézségek ellenére végül megtudjuk, hogy halszósz. Ezek után már nem merjük megkérdezni, hogy a dobozos italokhoz hasonló kiszerelésben kapható licsi vajon minek számít.
Megfáradtan hagyom el a placcot. Azon tűnődöm, vajon mikor lesz rend ezeken a piacokon. A hatóságoknak nagyobb energiát kellene fektetniük az ellenőrzésre és a szankcionálásra is. Ez ugyanis közvetve mindannyiunk érdeke. De az igazi megoldás az lenne, ha olyan fizetések és nyugdíjak lennének ebben az országban, amelyektől a magyar átlagember a hagyományos boltokban is nagybetűs vevő lehet.
Romló egyenleg. Magyarország szemszögéből kedvezőtlen a kínai–magyar kereskedelmi forgalom alakulása. Jelentős összeget, majd kétmilliárd amerikai dollárt tett ki a múlt év január–novemberi időszakában a magyar passzívum. Amíg a magyar kivitel mindössze 366 millió, addig a behozatal 2,271 milliárd dollár értékű volt. 2003 hasonló időszakában a kivitel 162 millió, a behozatal pedig 932 millió dollár volt. A tendencia tehát a romlás irányába mutat, hiszen míg két éve az egyenlegünk még mínusz 770 millió dollár volt, addig tavaly már 1905 millió. Némi magyar kiviteli plusz csak a nyersanyagok és az energiahordozók forgalmában figyelhető meg, ám ez nem tudja ellensúlyozni az élelmiszer, az ital, a dohány, a feldolgozott termékek, valamint a gépek és gépi berendezések kereskedelmében meglévő tetemes magyar behozatalt. Az uniós szabályok értelmében a vámbevétel negyedéből részesülhet hazánk, ám a kínai cégek a magyar vámosok határozott fellépése, vámérték-ellenőrzése miatt gyakran Szlovákiában vagy más uniós tagállamban vámkezeltetnek, ami miatt paradox módon jelentős bevételtől esik el az ország.
