Bill Gates jegyzetlapja

A múlt héten megtartott davosi világgazdasági fórum a szegénység elleni küzdelmet, a klímaváltozást és az oktatást tűzte zászlajára. Nem kis változás ez ahhoz képest, hogy korábban a fórumot a „kapitalista narcizmus templomaként” emlegették.
Az újságírókat mégis leginkább néhány irkafirka hozta lázba.
Egy múlt csütörtökön tartott sajtótájékoztatót követően, miután Tony Blair brit miniszterelnök elhagyta a termet, az asztalon papírlapot fedeztek fel, amire ákombákomokat és látszólag összefüggéstelen szavakat rótt a konferencia egyik résztvevője.
Ki nem tett már hasonlót? Egy-egy érdektelenebb előadás alatt hamar megtelhet a jegyzetfüzetünk ilyen ábrákkal, amelyek rendszerint túl absztraktak ahhoz, hogy utólag bármiféle jelentést tudnánk kapcsolni a krikszkrakszokhoz.
Nem úgy a pszichológusok! Némelyikük előszeretettel elemezgeti az ilyen rajzokat, mondván, hogy itt a személyiség mélyrétegeivel szembesülhetünk, amiből messzemenő következtetéseket vonnak le a rajzoló eddig – talán önmaga előtt is – rejtve maradt jellemvonásait illetően.

Nagy lett az izgalom, miután a sajtómunkások megállapították, hogy a miniszterelnök felejtette ott a papírlapot. Nem egy brit újság azon nyomban szakértőket szerződtetett, hogy derítsék ki, miféle ember az, aki ilyesmit vet a papírra. A következő napokban a lapok egymással versengve írták le a végkövetkeztetést: agresszív, instabil személyiségről van szó, aki hatalmas nyomás alatt áll, és igyekszik leplezni ingerültségét. Természeténél fogva nem vezetésre termett, hanem inkább pap típus, spirituális ember. Álmodozó, aki mindig jobbat szeretne.
Csak napokkal később derült ki, hogy mégsem Blair keze nyomát viseli az ominózus jegyzetlap, hanem a sajtótájékoztatón mellette ülő Bill Gates Microsoft-vezér füzetéből való. Az egyik utólag kérdőre vont írásszakértő mindenesetre úgy magyarázkodott, hogy nincs baj, mert Bill Gatesre jobban is illik a leírás.
Az efféle szerepcsere, az állam és az üzleti világ felelősségének és feladatainak kérdése az idén végigkísérte a világgazdasági fórumot. A nagyvállalatok vezetői most világmegmentő és a közösségekért tevékenykedni vágyó szerepben mutatkoztak. Ezt a szerepet viszont, legalábbis Roosevelt New Dealje óta, eddig legfőképpen a politikusokhoz, azaz a kormányzati szerepvállaláshoz társítottuk, amely sokszor a piac törvényei ellenében – adókkal és újraelosztással – a verseny veszteseinek nyújt valamiféle védelmet.
Sir Digby Jones, a Brit Iparszövetség főigazgatója igencsak nekikeseredett e zűrzavar láttán: szerinte a davosi csúcsot eltérítették eddigi útjáról azok, akik azt akarják, hogy az üzleti élet bocsánatot kérjen létezéséért. Pedig – fejtette ki a londoni Guardianban – az üzlet az egyetlen út a tisztább vízhez, a jobb egészségügyhöz, a jobb oktatáshoz és a jobb utakhoz.
„Hallottunk erről Davosban? Egy frászt – fakadt ki az őt faggató riporternek. – Arról hallottunk, hogy mennyire kapzsik vagyunk, mennyire szenynyezzük a környezetet, és hogy miként kellene segítenünk Afrikában. Hol maradt az üzlet dicsérete?”
Pedig ha jobban figyel, rájöhetett volna, hogy éppen e dicséretről volt szó most is. Csak eladhatóbb formában.

Nem új jelenség a filantróp és világjobbító tervekkel előhozakodó milliárdos, elég, ha olyan neveket említünk, mint a közelmúltban helyenként zavaros ideológiával előhozakodó Soros György, aki szintén részt vett az idei fórumon. Archetípusuknak talán Andrew Carnegie-t (1835–1919) nevezhetnénk, aki a korabeli Amerika egyik legvagyonosabb embere volt, és gondolatait a gazdagok kötelességeiről az 1889-ben megjelent A vagyon evangéliuma című esszéjében összegezte. Eszerint a vagyon felhalmozása nemcsak a birtokosának, hanem az egész társadalom számára hasznos, és a kormányzatnak nem szabad ez elé akadályt gördítenie. Carnegie ugyanakkor úgy gondolta, a gazdagok nem annyira tulajdonosai, mint inkább kezelői a vagyonuknak, amelyet csak addig birtokolnak, amíg megfelelő alkalmat találnak arra, hogy közcélokra fordíthassák. „Az az ember, aki gazdagon hal meg, szégyenben hal meg” – mondotta volt, és valóban: utolsó éveiben vagyona nagy részét jótékony célokra fordította (többek között 2800 közkönyvtár finanszírozását vállalta az Egyesült Államokban).
Példáját számosan követték a huszadik században, és hogy az idea erőre kapjon, azt nagyban segítette az Amerikában meglehetősen tetemes mértékű örökösödési adó, ami arra ösztökéli a gazdagokat, hogy vagyonuk egy részét az államkassza helyett jótékony célokat szolgáló alapítványokban helyezzék el.
Bill Gates alapítványa az utóbbi években hétmilliárd dollárt fordított jótékony célokra (maga az alapítvány 27 milliárd dollárral jött létre 2000-ben). A tavalyi davosi fórumon, ahol Gates szintén megjelent, a Microsoft feje azzal magyarázta aktív filantropizmusát, hogy biztosítania kell, vagyona „olyan formában térjen vissza a társadalomhoz, hogy a legnagyobb hatást érje el”.

Az idei tanácskozáson volt ezzel kapcsolatban még egy figyelmet érdemlő „incidens”. Jaques Chirac, a hagyományosan etatista Franciaország elnöke azzal állt elő, hogy vezessenek be globális adót (mondjuk a repülőgépek által felhasznált üzemanyagra vessék ki), s az ebből befolyó pénzt fordítsák a szegénység leküzdésére. Az ötletet egyöntetű és kínos elutasítás fogadta, maga Gates is kritizálta az állami újraelosztásnak ezt a globális formáját, és olybá tűnt, az üzleti világ szervezettségében jobban bízik a tömegekre oly nagy hatást gyakoroló sztárvilág is (amelynek képviseletéről többek között az aktívan jótékonykodó Sharon Stone, Angelina Jolie és Richard Gere, valamint Bono gondoskodott az idei csúcson). Richard Gere meg is jegyezte beszédében: tapasztalatai szerint a kormányzatok – a bürokrácia miatt – túl lassan reagálnak a gondokra, az AIDS leküzdését célzó akcióit sokkal hatékonyabban támogatja a nagytőke.
Az elképzelés szép, a gazdagok adakozása nemes és hasznos gesztus. Az idei davosi csúcs üzenetén azonban mélyen el kell gondolkozniuk azoknak, akik a jövőben is a demokráciát tekintik üdvözítő igazgatási formának. Mert Carnegie igénye, hogy a közös forrásokat imigyen – valamiféle szociáldarwinista elmélet szerint – a legrátermettebbek, a leghatékonyabban dolgozók, a vállalatigazgatók osszák újra a rászorultak között, nem minden ponton egyezik az állam szerepét és intézményrendszerét hangsúlyozó demokratikus felfogással. Ez utóbbi szerint ugyanis nem a gazdagok tartoznak felelősséggel a szegényeknek, hanem a választott vezetők a szavazóknak, és nem önkéntes adakozással, hanem közteherviseléssel igyekeznek segíteni a hátrányos helyzetűeken.
Talán ha összekötjük a pontokat Bill Gates jegyzetlapján, megértjük, melyik irányba halad most a világ.