Descartes pécsi olvasói

Lapszéljegyzetek

René Descartes (1596–1650) kora talán legbecsvágyóbb gondolkodója volt: a matematika nyelvén akarta kifejezni a tudományok teljes egységét. A cél: mindent megragadni és leírni. A fiatalember, miután befejezte tanulmányait a Le Fleche-i jezsuita kollégiumban, majd Poitiers-ben jogi licenciátust szerzett, katonának állt, és bebarangolta Hollandiát, Dániát, Német-, Cseh- és Olaszországot. Amikor a Duna menti Neuburgban táborozva 1619. november 10-én a hideg télben egy teljes napig egyedül, bezárkózva időzött, a kemence mellett váratlan megvilágosodása támadt: Cogito, ergo sum. Ekkortól tekinthetjük filozófusnak. Nem hagyta abba azonnal katonai pályafutását, a felismerést követően még harcolt Érsekújvár visszafoglalásáért 1621-ben, majd Lorettóba zarándokolt, hogy hálát mondjon a Szent Szűznek, aki megszabadította kételyeitől.
1629-ben Hollandiában telepedett le, és egymás után adta ki műveit. Élete vége felé készült nagy összefoglaló munkája, a Principia philosophiae, amelyet a szerző Erzsébet pfalzi hercegnőnek, Frigyes cseh király leányának ajánlott. E művét latinul írta, először Amszterdamban adták ki 1644-ben, s csak három esztendővel később jelent meg Párizsban franciául. Pedig Descartes több műve – dacolva a korabeli tudományosság szokásával – franciául íródott. Akárcsak utolsó, a Traité des passions de l’ame – Tanulmány a lélek szenvedélyeiről (1649) –, ezt csak később adták ki latinul. E munka megjelenése után Descartes hajóra szállt, és Krisztina svéd királynő invitálásának eleget téve Stockholmba utazott, hogy a fiatal uralkodót a bölcsesség szeretetére oktassa. Ez lett a nagy filozófus veszte: a különös napirend, a szokatlan klíma megbetegítette, és ötvennégy esztendős korában elvitte egy tüdőgyulladás.
Műveinek számtalan kiadása közül figyelmet érdemelnek a két Elzevir, Daniel és Ludwig amszterdami nyomdájából a szerző halála után, 1656-ban kikerült latin nyelvű kötetek: a Meditationes de prima philosophia (Elmélkedések a metafizikáról), a Principia philosophiae (A filozófia elvei), a Dissertatio de methodo (Értekezés az értelem helyes használatának s a tudományos igazságok kutatásának módszeréről) és a Tractatus de Passionibus animae. A három fő mű Descartes gondolatainak foglalata. Egyébként ez az időszak volt a híres Elzevir-cég második fénykora.
Az Elzevir név fogalom lett. Kecses, elegáns kivitelű, nagy műgonddal készített és ráadásul olcsó könyveinek hatalmas piacuk volt – ez a leydeni nyomda egyik titka. A kiváló minőség nemcsak a vásárlókat vonzotta, hanem a tudósokat is, akik örömmel működtek közre egy-egy szöveg gondozásában. Hasonló volt a helyzet az amszterdami Elzevir-kiadóval: minőségi munkájának elismeréseként neves szerzők bizalmát sikerült megnyernie. Az elismerés jeleként itt láttak napvilágot Hugo Grotius írásai, de a Hollandiában tevékenykedő Descartes is rábízta legtöbb művének kiadását.
A Principia philosophiae 1656-os, tehát Descartes halála után megjelent amszterdami kiadásából több példány is található a nagyobb magyar könyvtárakban. Természetesen ott volt a kolozsvári református kollégium könyvtárában, bár a Cartesius név nem az Apáczai-album listáján szerepel először, hanem Csepregi Mihály 1704-es könyvajándékainak lajstromában. Megtalálhatjuk a kassai jezsuita kollégium 1660-as könyvjegyzékén vagy Klimó György pécsi püspök könyvtárában. És egy másik, hajdanában igen jelentős, ám ma már – a kommunista államosítás következtében – csak romjaiban meglévő és alig-alig rekonstruálható nagy barokk bibliotékában, a pécsi ferencesekében.
Igaz, ez a könyvtár a Descartes-mű megjelenése után több mint száz évvel később létesült, azt azonban nem zárhatjuk ki, hogy az 1656-os amszterdami kiadványok, amelyeket egy kötetben egyesített valamelyik könyvkötő, már korábban is a barátokhoz kerültek. A török utáni újratelepülés nagy, intézményes pécsi ferences könyvtára biztosan későbbi. Alapításáról ezt olvassuk a rendház historia domusában: „A Ladislaita Provinciában a bibliotékák felállításának lelkes és fáradhatatlan megvalósítója volt Major Bernardin provinciális. 1769-ben veszi át újból a tartományfőnöki hivatalt, s ekkor érkeznek meg Rómából a megerősített statútumok, melyekben már szigorú rendelet foglalkozik a könyvtárak felállítását illetőleg. […] A Ladislaita Provincia nagy gondot fordított mindenkor a lektorok kiképzésére. A Provincia arra törekedett, hogy a valláserkölcsi kiművelődésen és az aszketikus életgyakorlatokon kívül még a teológiai tudományokban is megszerezzék azt a képességet, mely által hivataluk szerint, úgy az egyháznak, a társadalomnak és a népeknek is hasznára váljanak. És nemcsak a teológiát tanulmányozták, hanem a szépművészeteket, a fizikát, matematikát, geometriát is, hogy a Provincia elhárítsa magától azt a szégyent, hogy tagjai csupán erkölcsi bíráknak tolják fel magukat. […] Elrendelik tehát a statútumok, hogy minden zárdában legyen egy közös bibliotéka, éspedig nemcsak azért, hogy a lektorok és hitszónokok képezhessék magukat, hanem a többi rendtagok is foglalkozhassanak olvasmányokkal, és ne lézengjenek tétlenül a zárdában, hogy így minden rendtag fel legyen vértezve olvasmánnyal és tudománnyal azokkal szemben, akik a mi szerzetesi hivatásunkat úton-útfélen ócsárolják. […] A pécsi zárdában Major Bernardin provinciális építteti fel a bibliotékát jótevők segítségével, és ő szereli fel mindennemű könyvekkel is.”
Nos, ebbe a pezsgő szellemi környezetbe, ahol a szerzetesek szépművészeteket, matematikát és fizikát is tanultak, kell elképzelnünk a valóban sokat használt és helyenként vitatkozó, másutt egyetértő lapszéljegyzetekkel gazdagon „kidekorált” Descartes-kötetet.
Sajnos a könyvek barbár eltulajdonítását részbeni elkótyavetyélés és helyenként gondatlan őrizet követte: a Pécsett használt Descartes-kötetet valamelyik pincében víz érte, a könyv jelentős része megsemmisült, a megmaradt laptöredékek is mállanak szét. Egy remélhetően örökre letűnt sötét világ mementójaként csonkán, megrongálódva maradt fenn a világhírű amszterdami Elzevir-nyomda Descartes-könyve.