Eldobható házak

K ö n y v e s h á z

Néhány napja Finta József arról beszélt a rádióban – Budapest hatvan évvel ezelőtt véget ért ostroma kapcsán –, hogy a magyar főváros háborút (és békét) túlélt régi házai még mostani lepusztult és kiüresedett állapotukban is egyedülálló, pótolhatatlan értéket képviselnek. A Kossuth-díjas építőművész rezignáltan állapította meg: szakmája mára világszerte válságba jutott, nem látható semmiféle irány és stílus, korunk épületei jó, ha nyolcvanévnyi élethosszra készülnek.
Ez nem egészen mai jelenség, tegyük hozzá, miközben kézbe vesszük a Kossuth Kiadó reprezentatív sorozatának hatodik, záró kötetét, amelyik a szeceszsziótól napjainkig tartó magyar építészet történetét és alkotásait mutatja be. Az előző századforduló hazai és külföldi architektúrájáról már elég összefoglaló munka jelent meg az elmúlt évtizedben – amióta újra divatba jött a „szeci”, és amióta megrendült a szocialista realizmus egyeduralma a világ innenső fertályán –, ezért jó, hogy a könyv csak kisebb részben foglalkozik e korszakkal, a bemutatást jó kétharmad arányban az első világháborúval kezdődő modernizmusnak szenteli. Így szép sorjában láthatjuk a Krisztina körúti Postapalota (1923–26); a Hajós Alfréd tervezte margitszigeti sportuszoda (1929), a Madách téri épületegyüttes (1937) és a Szabadság téri Pénzintézeti Központ (1940) által reprezentált fő vonulatot, a németországi Bauhaus-korszak budapesti leágazásait, valamint a XX. század derekának főáramához csatlakozó ipari célú és egyéb különleges funkciójú alkotásokat. A második világháború pusztítását követő korszakváltás történetét érdekesen szemlélteti a Jászai Mari téri úgynevezett „Fehér Ház” példája: az 1943-ban elkészült, majd részben rommá lőtt épületet 1947 és ’49 között formálták át az „újszerű igényeknek” megfelelő Belügyminisztériummá. Azután következett a Rákosi-idők szovjet iránymutatást követő klasszicizáló korszaka, ám a Sztálin-gótika valóban nagyszabású alkotásai nélkül. Nekünk csak MOM-kultúrház- meg csepeli munkásotthon-léptékű, reprezentatív szocreálunk lett, majdnem olyan, mint a magyar narancs: kicsi, ronda és sanyarú.
A könyv utolsó része a hatvanas évekkel kezdődő és az 1990-es rendszerváltás utáni másfél évtizeddel záruló korszak építészetéről tár elénk gazdagon illusztrált anyagot. A Budapest toronyszálló, az „óbudai völgyzáró gátnak” becézett 3000 lakosú panelház, a Skála Áruház… Az épületek közül nem egy már bontásra érett vagy éppen bontás alatt áll. Finta József szavait továbbgondolva: az eldobható öngyújtó, golyóstoll és karóra után elérkezett az eldobható házak korszaka is?
(Magyar építészet, 6. kötet. A szecessziótól napjainkig. Kossuth Kiadó, 2004. Ármegjelölés nélkül)