Elhalasztott lehetőségek

György Péter, a médiaesztéta intelligens koponya. Nyilván ezért érzett csillapíthatatlan késztetést az Orbán-kormány is, hogy ezt a széles horizontú szakembert média-tanácsadóként megnyerje magának. A bökkenő ott volt, hogy más politikai körök hasonlóképpen gondolkodtak – Goldoni óta pedig tudjuk, hogy egy rátermett inas több úrnak is szolgálhat. Vagyis György Péter tanácsadói missziója korántsem volt exkluzívnak tekinthető. S ami nagyobb baj: sikeresnek sem. Az Orbán-kabinet alaposan befürdött a liberális túlsúlyú médiával: nem tudta ledolgozni a „természetes” hátrányt, amit a piszkos rendszerváltás kódolt magában. Az Orbán Viktorral szemben engesztelhetetlenül ellenséges sajtófalanx alighanem a fő oka – az utólag kétségbevonhatatlan reálpolitikai teljesítmény, pozitív szaldó ellenére – a jobbközép 2002-es váratlan választási kudarcának.
Esztétánk szemhatára kétségkívül túllép a magyar rögvalóság napi médiapolitikai csetepatéin. Ez még akkor is igaz, ha egyéb minőségeiben – kutatóként, kurátorként, támogatásokért lobbizó tanszékvezetőként – maga is organikus része a pocsolyaszerű magyar médiakatyvasznak. Sokan élik ezt a többlaki életet: közép-európai sajátosság; szót sem érdemelne. Csakhogy György Péter lépten-nyomon tanújelét adja annak, hogy mintha felmondta volna a balliberális omertát. Mintha hajdani vagy jelenlegi elvbarátait sem mentegetné már törzsi alapon: egyre gyakrabban mondja ki, ha meztelen a király. Nem arról van itt szó, amit évekkel korábban megjósoltam: hogy az elvtelen MSZP–SZDSZ-kormányzásban erkölcsileg és szakmailag szükségképpen megkopott liberális értelmiségi holdudvar ízlésbeli és érdekérvényesítési okokból visszaóvakodik „függetlennek”. (Ennek prototípusa Tamás Gáspár Miklós, aki gyakori köpönyegfordításaival talán a legtöbb kárt okozta a harmadik Magyar Köztársaság értelmiségi éthoszának; s ha jól értem, mára antiglobalista, büszke szélsőbaloldaliként a hatályos alkotmányosság tagadásáig is eljutott.) György Péter esetében másról van szó. Az ő megnyilvánulásaiban az utóbbi időben meglepetésre visszatérnek olyan szempontok és kategóriák, mint az érték és az erkölcs – amelyek egy mainál egészségesebb és igazságosabb szellemiségű társadalomban a széles polgári konszenzus alapjait képezhetnék. A magam részéről szeretnék hinni a morális katarzisában, s ha őszintének ható stílusfordulata szellemi ajánlat, megfontolandónak tartom.
A komoly esztéta nemrégiben meglepő módon elszegődött média-műbírálónak – talán mert közérdekűnek vélt mondandóját az elvont szakmai esszéknél szélesebben, populárisabb műfajban kívánja teríteni. Tévékritikáiban üdítő kivételként szinte ugyanazokat a romlás jegyeit mutató jelenségeket boncolgatja, amelyeket a Magyar Nemzet is évek óta tollhegyre tűz. György Pétertől mégis más akusztikája van az olyan mondatoknak, hogy például „a Nap-kelte, illetve a Nap TV már elég sokat ártott a magyar demokráciának”. Talán csak a hasonlóképpen kártékony Friderikusszal szemben mutat indokolhatatlan elfogultságot. A sors fintora, hogy e kritikák épp a szakmai-morális mélyrepülését élő Élet és Irodalomban, mintegy rendszerhibaként jelennek meg. A hajdan szebb napokat látott irodalmi hetilapnak már jó ideje a Megyesi–Váncsa–Kovács publicistatrió határozza meg az arculatát, s noha ezt a felállást maga Esterházy Péter árazta be annak idején, az elhetihetesedő leszálló ágat már nem kísérte figyelemmel. Miközben a legenda makacsul él (mert éltetik), hogy a lap „jobbra-balra oszt”, már réges-rég elveszítették a mércét és a mértéket: el kellene hinnünk, hogy Bokros Lajosnak szakmai önértéke miatt szegődtek szervilis politikai korteséül; akárcsak azt, hogy a válóperes iratokban való kurkászás a liberális elveken nyugvó tényfeltáró irodalom utolérhetetlen csúcsteljesítménye.
Az ÉS-mitológiát nemrégiben Váncsa István főszerkesztő-helyettes Prima Primissima-díja koronázta meg. (Az indoklásban szerepelt az a korfestő kitétel is, hogy „még szakácskönyvet is írt”, ami azért – habár az ész mellett a gyomor is fontos – mégsem egyértelműen a publicisztikai műfaj non plus ultrája.) Ám Váncsa, aki amúgy virtuóza a szakmának, a Demján-féle publicisztikai értékpiramis csúcsára röpítve nem csupán a pénztárhoz fáradhatott, de a Heti Hetes-szereplések mellett új szatirikus műsorra szóló ajánlatot is kapott az RTL Klubtól. A produkció Szellemvasút címmel debütált, ami sokat ígér: szellemességet, sőt magát a Szellemet. (Azt most hagyjuk, hogy – akárcsak a Magyar Narancs meg az ősfidesz – ez a kultúrtermék is Bacsó Péter meg Pelikán József lódenköpönyegéből bújt ki: talán nem légből kapott megállapítás, hogy az amúgy jelentékeny rendezői életművet minden bizonnyal túlélik A tanú klasszikussá vált szituációi és szállóigéi.)
Sajnos, a Váncsa-féle komputeranimációs jelenés nemcsak a szocialista szellem vasútját idézi, de még ízetlen is volt. Váncsa ugyan a bulvársajtóban már magyarázkodik, hogy nem ő írta a szöveget, hanem csak felolvasta (képzeljük el, amint Gyurcsány a szaúdi balhét ráveri Andrisra meg Boglárkára); mégis kölcsönözte a Prima Primissima-imázst például annak a jelenetnek, amikor önfeledt patrubányozással arról van szó, hogy nem az urnába dobott szavazatokat, hanem magukat az urnákat kell újraszámoltatni. A világszövetségi elnök szájába olyan kamuszinkront adnak, hogy X. néni hamvait elcserélték Y. bácsi hamvaival, ezért van szükség az exhumáló eljárásra. Csakhogy ez a kegyeletsértő „humor” nem a Patrubányéké, hanem a Váncsáéké! Jómagam mostanság kétszer is álltam szeretteim urnái előtt (volt „bácsi” meg „néni” is), ezért az ilyen humorban nem ismerek tréfát. A morbid szatíra az emberi halandósággal perel, ezért voltaképpen humanista szellemiségű – ez a sekélyes poénkodás a halállal azonban az emberség mélypontja, a kisiklott szellemvasút tömeggyilkos indulata. Váncsa Váncsisszima.
Talán mégis György Péterrel kellene dialogizálni. Megvitatni például, hogy az Elszalasztott lehetőségek sora címet viselő gyászos médiakörképében nem inkább elhalasztott lehetőségekről van-e szó? Arról, hogy akik megbuktak közszolgaként, most kétségbe vonnák a közszolgálat létjogosultságát. (Temessük vagy hamvaszszuk-e a közszolgálatiságot?) Meg arról, hogy amikor a Hír TV „okos, rafináltan jobboldali, elfogultsággal tehát aligha vádolható, azaz komolyan veendő híreiről” ír, olyan hézagpótló, az össznemzeti média-közhazugság íratlan szövetségét egyoldalúan felmondó bravúrokra gondol-e, mint a képmutató Zuschlag leleplezése; Medgyessy igazi (a választóknak fizikailag beintő) karakterének megmutatása; vagy Hiller retorikai hazugságának cáfolata (nem fütyültek Söjtörön a Himnusz alatt)? Kitérhetnénk arra is: mit kell érteni Bayer Zsolt „összes alteregóján”? Az igazi Yossariant és társait? Vagy mindnyájunkat, akik így-úgy feltűnünk a Hír TV képernyőjén? (Ez esetben alteregó helyett klónt kellett volna írni. Egy kritikus legyen pontos.) Tartható vajon az új konszenzus reményében az a tévképzet, hogy a polgári sajtó munkásai egyetlen falansztert képeznek; míg a baloldali-liberális tollforgatók serege csupa egyéniség („szürkeállomány”)? Persze ha a Magyar Nemzet-es „Sturm und Dranggal” ezek a kérdések nem válaszolhatók meg (azaz potenciális vitapartnereink ex cathedra elvitatják tőlünk az értelmiségi polémia jogát), fölösleges az erőlködés. Fölösleges a párbeszéd; fölöslegesek György Péter moralizáló tévéjegyzetei is. Ha lehet, én mégsem szállnék fel arra a szellemvasútra.