Szekszárdot Mohács felé elhagyva néhány kilométeres autózás után jutunk föl a Takler-pincészethez. Patinás, bontott téglából épült a borház, mellette a feldolgozó és a gyönyörű bolthajtásos pince. Itt első látásra elkülöníthető a régi és az új téglából épült rész. (Az új „nem lélegzik”, mintha műanyaggal vonták volna be.) Letisztult formák, egyszerűség, értő asztalos kezét dicsérő ajtók, fabútorok. Sehol semmi hivalkodó. A család egy régi, leégett tanyát bővített ki tömérdek fáradsággal. A Taklereknek sokáig nem volt – gyakran ma sincs – pihenőnapjuk, vakációjuk.
– Olyan ez a munka, mint a répamesében, még a kisegér erejére is szükség van – kezdi a beszélgetést Takler Ferenc. – Szekszárd ideális bortermelő vidék, szinte mindegyik dombnak megvan a maga mikroklímája. A családunkat Mária Terézia telepítette az országba az 1700-as években, felmenőim azóta foglalkoztak szőlő- és bortermeléssel. Nagyapám már a Törley-pezsgőgyárba szállította a kadarkáját, egy másik rokonomnak, Takler Istvánnak Budafokon volt borkereskedése és konyaküzeme. Édesapámtól tanultam a mesterséget, kisgyermekkorom óta a szőlőben lábatlankodtam. Aztán hosszú időre hirtelen mindennek vége lett.
– Azt mondta, nincs műszaki érzéke. Miért adták gépipari technikumba a szülei?
– A sok megaláztatás után jobbnak látták, ha nem az ő pályájukat választom. Bár később a gépipari technikumban is sok kellemetlenség ért a származásom miatt: egyik tanárom csak kuláknak volt hajlandó szólítani. Tizennégy éves koromban, 1964-ben a szüret előtt dózerolták el nagyanyám szőlőjét, soha nem tudta túltenni magát rajta. A rendszerváltozáskor kérvényt adtam be, hogy visszaszerezzem a területet, de közölték, hogy ez nem kisajátítás volt. Akkor beadtam kárpótlásra, és kaptam érte kereken ezerhatszáz forintot. A háromezer négyzetméternyi birtokért, ahol Szekszárd Rózsadombja épült fel.
– Maradt valamennyi földjük?
– Másfél hektárnyi szőlő, de annak a felét is elvették, ahogy 1978-ban a nagy házat, a hatvan folyóméteres pincét és a tanyát is. A pincét betömték betonnal. Megkérdeztem a városi főépítészt, miért volt erre szükség, amikor Szekszárd külvárosában sokan boldogan költöztek volna ilyen lakásokba. „Ez politikai, nem gazdasági kérdés” – válaszolta. A házunk helyett kaptunk egy kétszobás lakást – ott éltem sokáig édesanyámmal –, egy romos, leégett tanyát meg egy száz négyszögöles telket a városban. Később azon kezdtünk építkezni a feleségemmel, az a ház a mai napig nincs befejezve. Megtanultam mindenféle mesterséget, értek a vakoláshoz, betonozáshoz, sokáig egyedül végeztem a szőlő- és pincemunkákat, csak a feleségem meg az édesanyám segített, és valahogy fennmaradtunk.
– Nyolcvanhétben otthagyta a munkahelyét, és elment szőlőtermesztőnek. Miből kezdett gazdálkodni?
– Egy hektár szőlőt telepítettem a bátyámmal 1986-ban, a romos tanyánál volt körülbelül ezer négyzetméternyi. Amikor a bátai termelőszövetkezet meghirdette a szőlészetét, két hektárt bérbe vettem, azzal kezdtük újra az életet. Minőségi bortermelésről akkor még nem lehetett beszélni, a bornak nem volt ára, 1993-ig ötven forintot adtak egy literért, és belekerült negyvenkettőbe. Eleinte kannában hordtam a nagyvárosokba, csak 1996-ban kezdtünk palackozni.
– Mikorra tehető a fordulópont?
– A kilencvenes évek közepére. Beruházók jöttek, megugrott a szőlő ára, és ettől kezdve rohamléptekben mentünk előre, évente tíz évet tanulva. A világ nyolcadik csodája, hogy a kőkorszakból elértünk oda, ahol ma vagyunk. A leégett tanyát 1996-ban lebontottam, és attól kezdve 2003 őszéig folyamatosan építkeztünk. Ha lesz rá lehetőségünk, még folytatjuk. Fel kellene építenünk a palackozóüzemet, a készáruraktárt, a laboratóriumot, a kiszolgálóhelyiségeket. A végcél az, hogy a feldolgozó fölött panzió legyen étteremmel, rendezvényteremmel. Hogy ezt mikor érjük el, nem tudom, remélem, pár éven belül. Nálunk az egész család mindig mindenről lemondott, hogy előbbre jussunk. A gyerekek pici koruktól velem dolgoztak a tűző napon, sose kértek szünidőt, sose panaszkodtak. A nagyobbik fiam a kecskeméti kertészeti főiskolán szerzett borászati diplomát, majd Budapesten borász szakmérnöki képesítést. A kisebbiket a borászati technikum elvégzése után nemrég felvették a Corvinus Egyetem Kertészmérnöki Karára, borásznak tanul, de már ő a pincemester. Ami a hordóban van, az jórészt az ő érdeme. A mai gazdasági élet igen kiszámíthatatlan. Az elmúlt két évben négy pályázatunkat utasították el. Saját erőből, illetve bankhitelből kellett folytatnunk a beruházásokat. Az eddig biztosan kalkulálható áfát is csak két hónappal később kaptuk meg, a megítélt állami támogatásokhoz pedig még nehézkesebb hozzájutni. Állandó munkaerőhiánnyal küszködünk, de nem lehet megállni, ha tartani akarjuk a színvonalat.
– Tizenhárom hektár szőlőjük terem, és keményen tartják magukat a terméskorlátozáshoz, hogy magasabb minőséget érjenek el. Legutóbb közel kétszázezer üveg bort palackoztak. Honnan pótolták a hiányzó alapanyagot?
– Tizennégy hektár csúcsminőségű szőlőt integrálunk. Ezeken a területeken minden a mi útmutatásaink szerint történik. A gazdákat érdekeltté tesszük a magas minőségű szőlő termelésében, s emellett hosszú távú, megbízható kapcsolatot alakítunk ki velük. Tavaly tizenhét hektár saját szőlőt is telepítettünk, de ennek első termésére még két évet várnunk kell.
– Minden nyilatkozatában elmondja, hogy nagy lehetőségeket lát a tájjellegű borokban. A sokáig lenézett, majd elfelejtett kadarkában is.
– A kadarka, a kékfrankos, a bikavér és a rozé teszi ki a bortermelésünk hatvan százalékát. A kilencvenes évek végén tudatosan kezdtem szelektálni a kadarka régi, ősi populációját, hogy megmentsem a nemesítéshez. Sok előnye van ennek a szőlőfajtának. A bogyója kicsi, a fürtök lazák, a szőlő korán cukrosodik, korán lehet szüretelni. A szüret előtt egy hónappal így is kiválogatjuk a termést, és csak a legszebb, legegészségesebb fürtöket hagyjuk meg.
– Egyes külföldi szakírók szerint a kadarka lehetne a csak Magyarországra jellemző „zászlósbor” alapanyaga. Valóban így van?
– Nem akarok olyan feladatot osztani rá, amit emberekkel kapcsolatban úgy mondanak, hogy bő rá a zakó. Szerintem elsősorban a gasztronómiában lehet nagy szerepe.
– A jó vörösbort sokáig a villányival azonosították, de lassan fölértékelődött Szekszárd, ami nem kis részben az ön munkájának is köszönhető.
– Nagyon jó a viszony a két borvidék között. Villány sötét, telt borairól lett híres, Szekszárd a fűszeres, gyümölcsösebb kategóriákról. Nálunk a Vesztergombi-pince volt az első igazán sikeres, ez húzta maga után a borvidéket. Az a baj, hogy volt idő, amikor beskatulyázták a borainkat: a villányi drága, a szekszárdi olcsó. Ez így nem igaz, tiltakoznunk kell ellene. Egy borvidéket fel kell építeni. Ha nem tiszteljük magunkat, mások sem fognak tisztelni. Elmentem a helyi bevásárlóközpontba, tele van középszerű, máshonnan származó borokkal, egyetlen helyi bor nincs a polcokon. Úgy érzem, Villány tudatosabban építkezik, Szekszárd most próbálja elfogadtatni magát. Nagyon nehéz pálya ez…
– Gondolkodnak-e valamiféle szekszárdi összefogásban?
– Igen, de nagyon sok a buktató. Két éve töprengünk azon, hogy a szekszárdi rozékat egységes üvegben, egységes marketinggel kellene felhozni, de ez a bor olcsó, az üveg drága, tehát nem könnyű. Vannak terveink, de kevés az idő a közös gondolkodásra.
– Ha a hazai borokról beszélünk, mindig fölmerül, hogy a leghíresebb borvidékeken is „gyártanak” csapnivaló lőrét. Még mindig virágzó üzlet a borhamisítás, és a törvényeinkkel sincs minden rendben. Hogyan lehetne ezt megváltoztatni?
– Vissza kellene térni a munkaalapú gazdaságra. Amíg a munkának nincs becsülete, hiába minden. Nem akarok nyelvészkedni, mert nem értek hozzá, de szöget ütött a fejembe, vajon miért van az, hogy csak Magyarországon „keresik” a pénzt. Keressük, de nem találjuk. Más országokban általában „nyerik”, az elvégzett munka nyereménye.
– Hogyan sikerült bejutnia az amerikai piacra?
– Kétezer őszétől rendkívül jó együttműködést tudtunk kialakítani a Monarchia Kft.-vel. A közép-európai igazgató, aki New York és Budapest között ingázva tölti az életét, a fejébe vette, hogy a magyar boroknak az Egyesült Államokban a helyük. Komoly marketingmunkával sikerült elérnie, hogy ma már New York nagy éttermeiben terjeszti a borokat, a miénket is. És lassan piacot szereztünk Hollandiában, Svájcban, Ausztriában és Lengyelországban is.
– Hova mit exportálnak?
– Az Egyesült Államokban főként a prémium borainkat keresik. Az exportált mennyiség nagy része a kóstolók után elővételben elkel. Érdekes, hogy Európában mennyire más mentalitással közelítenek a kevésbé ismert helyről érkezők termékeihez, mint Amerikában. Álljon a sor végére, ha el akar adni, és várjon a sorára – gondolhatják az európaiak, és sokszor nagyon nyomott árakat ajánlanak. Hollandiában beírattak minket az óvodába, most belépünk az elemibe. Ott olcsóbb borokat forgalmazunk. Svájcban bikavért adunk el. Az Egyesült Államokban a termelő becsülete, bizalmi tőkéje szabja meg az árat. Az egyik legjobb borunkhoz, amelyet ott nagyon drágán árulnak, Amerikában készül a címke. Nagy betűkkel, középen ez áll rajta: Proprietor’s Reserve, tehát a tulajdonos, a szőlőtermelő ajánlata. A bor fantázianevét, amely Európában kiemelt helyet kap, Amerikában apró betűvel, az üveg aljára írják fel. Nekik elég garancia az, hogy rá van írva: a termelő ajánlata. Akkor rossz nem lehet. Amerikában a csúcson kellett megnyerni a csatát, most mehetünk lefelé az olcsóbb borokkal. Nagyon örülünk annak is, hogy az általunk készített bikavérből, amelyet egy francia étterem kezdett forgalmazni, 2003-ban tizennyolcezer palackot rendeltek az amerikaiak annak ellenére, hogy ez a név korábban alaposan le volt járatva. Mi 2000-től tudatosan építgettük ezt a bort.
– Úgy hírlik, a jövőben syrah-t is telepít.
– Szakmai szempontból vonz, hogy mit lehet kihozni ebből a régi perzsa szőlőfajtából. Csak sejtjük, hogy Szekszárdon talán jó lesz. Másfél hektárnyit telepítünk belőle a legmagasabb pontokra, a sauvignon rovására. A syrah „vastag” bort ad, ugyanakkor tüzes, zamatgazdag is, ezért a házasítás előnyére szolgálhat. De az is lehet, hogy lesz tiszta syrah borunk. Mindenesetre elsősorban a bikavért akarjuk megbízhatóbbá, szebbé tenni.
– Hogyan döntik el, hogy a cuvée-kbe miből mennyi kerül a házasításkor?
– Egy bort éppúgy ki kell faragni, mint szobrásznak a szobrot. Mi ezt közösen tesszük a fiaimmal, akik a pincében velem egyenrangú munkatársaim, nem a fiaim. Legtöbbször nagy vitákban döntjük el, hogy az épp készülő borban milyenek legyenek az arányok. Mindegyikünk ragaszkodik a saját véleményéhez, de azért észérvekkel előbb-utóbb mindig közös álláspontra jutunk. Együtt fejlesztjük a szakmai tudásunkat, de ha feljövünk a pincéből, megint csak a fiaim.
Takler Ferenc 1950-ben született Szekszárdon, ottani parasztemberek leszármazottjaként. A szőlőben nőtt föl, de kuláknak nyilvánított szülei az iparba irányították. A pécsi Zipernovszky Károly Gépipari Technikumban érettségizett 1969-ben. 1972 és 1987 között az Épfu szekszárdi kirendeltségének művezetője. 1987-től önálló szőlő- és bortermelő. Birtoka jelenleg 36 hektár, ebből 13 termő, 16 új telepítés, a többi terület telepítésre vár. A világfajták: merlot, cabernet franc, sauvignon mellett rendkívül fontosnak tartja a tájjellegű vörösborokat, a kékfrankost, a kadarkát és a kettő házasításával készülő szekszárdi bikavért. A pincészetet hárman irányítják. Takler Ferenc a kereskedelmi teendőket látja el, idősebb fia, András az ügyvezető, a kisebbik fiú, Ferenc a pincemester, de boraik végleges formáját mindig együtt határozzák meg. Boraikat 1996-tól palackozzák. Éves termelésük kétszázezer palack körül mozog. Első nagy sikerüket az 1997. év hozta meg, azóta több ezüst- és aranyérmet nyertek hazai és nemzetközi borversenyeken: a budapesti Vinagorán, Ljubljanában, Bordeaux-ban és Brüsszelben. 2002-ben a Borbarát Top 12-es szavazásán az év legnépszerűbb bora lett 2000-es kékfrankos-válogatásuk. 2004-ben a gasztronómia, a szakma és a szaksajtó szavazatai alapján Takler Ferenc elnyerte az Év Bortermelője címet.
