Friss percek a zöldségek áradatában

Tulajdonképpen nem vagyok Matáv-fób (ami néha igen nehéz, például akkor, amikor naponta hatszor döglik le az agyonreklámozott nyílt internet, ami a hibabejelentő szerint a száztizenkettőre tartozik, a száztizenkettő szerint meg a hibabejelentőre, mert az illetékes elvtárs a netkorszakban is illetéktelen elvtárs, főleg egy ilyen szép, nagy, gazdag cégnél); de a friss piaci percek és az internetes recept alapján tortát sütő családfő meg a sakkbajnok nagyi valahogy megint kiverte a biztosítékot – lehetséges, hogy a megjelenés/negyedóra arány okán.
Először is. A Matáv (illetve február 22. óta Magyar Telekom Távközlési Részvénytársaság) szemmel láthatóan irdatlan összeget költ arra, hogy elhitesse: Európa egyik legdrágább távközlési szolgáltatása nagyon olcsó, és ehhez az egész pályás letámadást választotta: a tévé- és netreklámokon kívül az europlakátok, a metróreklámok, az életmódmagazinok hátoldalai és szomorú, fáradt, rekedt direktmarketingesek próbálják elhitetni, hogy a drága: olcsó, ami egyszerűen nem igaz. A drága: drága, és attól sem lesz olcsó, ha „jól kommunikálják”. (Magyarul nagyon sokszor hazudják ugyanazt.)
Másodszor. És még csak nem is „kommunikálják” jól. A Matáv-reklámoknak nincs stílusuk. Nem összetéveszthetetlenek, mint mondjuk (maradjunk a távközlésnél) a Vodafone-hirdetések, amelyeket annyira stílusban tartanak
a készítők, hogy a szlogenjeik lassan beszivárogtak a nagyvárosi szlengbe – vagyis a világuk egyfajta szubkultúra részévé vált (és ezen lehet fanyalogni, de erről a fanyalgásról a huszonegyedik század valószínűleg nem vesz tudomást). A Matáv-reklámok mindig mások. (Mindig máshogy roszszak.) A szomorú szemű városi kutya esetét és a villanydróton hülyeségekről fecsegő, Menő Manó-s madarakat meg a mozgólépcsők közé ragasztott nyílt internetes reklámterror-támadást már kiveséztük, most viszont itt van a szögletesre fésült piaci árus, aki „friss perceket” kínál a zöldségek között, ami nagyjából szintén tök zöldség, vagyis teljesen értelmetlen, arról nem is beszélve, hogy Matávék ezt az egészet humornak szánták – csak az ember elfelejt megvidámodni tőle, mert végig azzal van elfoglalva, hogy kitalálja, mi az, hogy „olyan frissek a percek, hogy szinte ropognak”; egy képzavar ugyanis vagy szép (akkor általában költészetnek hívják), vagy hülyeség – és ez a perces-piacos sztori nem költészet.
Harmadszor. A legiszonyatosabb malőr a családi internet-előfizetés esete, amikor a gyerek nem fér oda a géphez, mert az apja eszelős tekintettel és lehetetlenül gusztustalan színű süteménynyel rohangál körbe a lakásban, hogy ellenőrizze a neten, elég trendi-e a cukorszemcsés tortadísz, míg a nagyi, aki a normálisabb családokban internet-hozzáférés nélkül is egész jókat tud sütni, websakkba bonyolódik egy idős úrral, és mattot ad a józan észnek, hogy a szintén egy kissé egzaltáltnak tűnő családanya utánanézzen a világhálón annak, hogy esik-e az eső… Hétezervalahányszázért havonta, plusz a ropogós percdíj. Remélem, legalább ezt komolyan gondolták. Viccnek pocsék.