Egyes elemzők szerint az itthoni diskurzuskultúra úgy foglalható össze, hogy egy baloldali, liberális gondolkodású politikus pontosan addig tolerálja a véleményünket, amíg ellent nem mondunk neki. Nos, ez jelentős különbség az idolként istenített amerikai politikai közeg és a hazai miliő között. Hogy stílszerűek legyünk: egy világ, esetünkben egy óceán és egy Újvilág választja el egymástól a két beszédmódot, felfogást. Nem is kell különösebb bizonyítási eljárás igazunk alátámasztására, elég, ha ráklikkelünk néha a liberális The New York Times internetes portáljára, menten összeszorulhat a masszívan baloldali emlőkön nevelkedett emberek szíve. Olyan, hazai mezőnyben elképzelhetetlen fejleményekkel találkozhatunk, mint hogy kőkemény és harcosan jobboldali szerzők bestseller könyvei is rákerülhetnek a demokrata lap sikerlistájára. Holott Ann Coulter kötete, a Hogyan beszéljünk egy liberálissal – ha muszáj egyáltalán nem lejt csak nálunk honos udvariassági táncokat és tiszteletköröket a Demokrata Párt eszmerendszere körül, nem csomagolja mondandóját olyan köntösbe, hogy ne érhesse szó a ház elejét. Magyarországon a magát baloldalinak nevező párt és a vele szimbiózisban élő liberálisok holdudvara kijelentéseinek már töredékéért rasszizmust, kirekesztést, árokásást kiáltana, ha hasonló kritikában részesítenék.
Tudnunk kell: a hazai baloldal által erősen megszűrt terület a szabad világ konzervatív mozgalmairól való híradás. Persze nem csak nálunk próbálnak akadályokat gördíteni a jobboldaliak érvényesülése elé. A jelentős különbség az, hogy például Amerikában nem pusztán határozottan megvédik magukat a kultúr- és egzisztenciális harcban, hanem hazánkban elképzelhetetlen verbális ellentámadásokat indítanak. Többek közt ennek megvilágítására érdemes tallóznunk egy konzervatív szerző könyveiből, aki Amerikában, a szabadság és demokrácia egyik őshazájában fejtheti ki szabadon, a támadásokat sikeresen kivédve gondolatait.
Nem véletlen, hogy – ahogy nevezik – a „tudós szépség”, Ann Coulter egyik, a New York Times bestsellerlistáján szereplő könyvének csipkelődő címét idéztük fentebb, mivel szellemi, szív- és lélekerősítőként is megfelelhet a hazai abszurd viszonyaink között. Görbe tükröt tart az amerikai liberálisok elé, s mintha ebben a tükörben a magyarországi baloldal torzképe is felsejlene. Egyik kijelentése illusztrálja az iméntieket: a liberális lét lényege az az abszolút meggyőződés, hogy van egy szabályrendszer, ami rád vonatkozik – és egy ettől teljesen eltérő másik, ami a többi emberre. A következő mondat hallatán szintén érezzük a hazai ízeket: Az egyedüli alapelv, amit az újságírók betartanak, hogy elősegíti-e a sztori a baloldali menetrendet.
Megkapja John Kerry is, bár rossz belegondolni, milyen jelzőkkel illették volna Ann Coultert, ha magyar szerzőként ragadtatja magát az alábbiakra: „Ha a demokraták a középosztály adócsökkentéséről akarnak beszélni, nem tudtak volna olyasvalakit indítani, aki nem volt gazdag nők ölebe az utóbbi harminchárom évben?” És Kerry pártjának szerinte mi a társadalmi bázisa? „A jelenlegi Demokrata Párt lusta, gazdag degeneráltak tömege.” Más: „Mint a Playboy, a demokraták csak úgy akarják felszabadítani a nőket, hogy malacok módjára viselkedjenek, következmények nélkül szexeljenek, meztelenkedjenek, és a gyerekeket abortusszal intézzék el.”
Kerry kampányban elhangzott ígéretét, amely szerint a háborút amerikaitlanítaná, úgy kommentálta az írónő: biztosan saját pártjára gondolt, ahol ez már olyan jól működik.
Áthallásaink lehetnek akkor is, amikor a konzervatív könyv szerzője arról szól, hogyan dicsérik a liberálisok az aktuális megválasztható republikánus elnökjelöltet. A részben ismerős jelzők: szélsőséges, világvégehívő, vallási fanatikus. A liberálisok viszonyát a kereszténységhez lakonikus szókimondással így látja: „Az egyetlen vallás, amelyet szüntelenül rágalmazni és inzultálni lehet.”
Ann Coulter egy másik, Árulás című könyvében egészen a hidegháborúig tekint vissza, kijelentve, hogy a liberálisok az ellenség oldalán álltak a kommunizmus elleni harctól kezdve a mai terrorizmus elleni háborúig. Azt vallja: „Mindenki azt mondja, a liberálisok is szeretik Amerikát. Nem, nem szeretik. Bármikor, ha a nemzetet külső vagy belső támadások érik, a liberálisok egy oldalon állnak az ellenséggel. Ez a lényegük.” Szerinte amúgy a baloldal szégyenteljesen vak a totalitarizmus és a terror iránt, és aktívan kooperál velük. Úgy fogalmaz – s bármily hihetetlen, ezért a mondatáért sem minősítették szélsőségesnek, árokásónak –: „Akár a Szovjetuniót védték, vagy Szaddám Huszeinért nyafogtak, a liberálisok mindig Amerika ellen voltak.”
A Rágalmazás című kötet azt fejti ki, hogyan vezetnek a prominens liberálisok „nagy hazugságpropagandát” a konzervatívok ellen, és miként nem vesz erről tudomást a média. Kifejti: piszkos háborút folytatnak a liberálisok az amerikai jobboldal ellen, amelyben bosszúért szomjazva keltenek gyűlöletet. Ann Coulter érvei alátámasztásaként egy hollywoodi filmrendezőnek a 2001. szeptember 11-i terrortámadás utáni gyűlölködő kijelentését idézi: „Mikor lobogni látom az amerikai zászlót, az egy vicc. Ezt a jelenlegi kormányt Amerikában egyszerűen undorítónak találom.”
Politikai és közjogi szempontból váltott ki nagy hatást az a könyve, amit Nagy bűnök és vétségek címmel lehetne fordítani, s amely hozzájárult a liberális Clinton elnök felelősségre vonásához. Közérthető formában tekintette át az impeachment – az elnök felelősségre vonása, visszahívása – intézményének 400 éves útját a nagy-britanniai eredettől az amerikai történelemig. Köztudomású, Bill Clintont minden pontban vétkesnek találták.
A The New York Times mégis van olyan szabadelvű, hogy bestsellerlistáján szerepeltette Ann Coulter liberálisokat fricskázó könyvét. Annak ellenére, hogy az írónő műveiben a híres demokrata lap szerkesztési manipulációit, az amerikai közbiztonsággal kapcsolatos kétarcú álláspontját is kipellengérezi.
origo.hu
Karácsony Gergely szerint, ha nem tetszik a Pride, vidd el a gyereked máshova
