Ki vagy mi bukott el?

A nyelvhasználat nem puszta közlés, tájékoztatás, hanem egyszersmind cselekvés, viselkedés is. Ezért sem mindegy, hogy mit hogyan mondunk. Egy közjogi méltóság az Országgyűlésben 2004. december 6-án, hétfőn a nyelvi együttműködés szinte valamennyi szabályát (minőség, mód, udvariasság) megsértette: „A népszavazási kezdeményezés elbukott…” (Parlamenti jegyzőkönyv – Népszabadság, 2004. december 7., 4. oldal).
Nos, a következő nyelvészeti gondok vannak ezzel a felszólalással. A mondat szoros értelemben, nyelvtanilag helyes (amennyiben helyes ez is: „a kotkodácsoló cirkó turbósít”), de a mondatoknak van jelentésük, vannak használati követelményeik is.
A népszavazási kezdeményezés tudomásom szerint nem bukott el, mert azt a választási bizottság jóváhagyta, kiírta a népszavazás időpontját, és 2004. december 5-én lezajlott. Ha politológiai műveltségem nem csal, akkor a népszavazási kezdeményezés eredményes volt, mert megvalósult.
Az más kérdés, hogy a népszavazás számszerű okból mégsem volt eredményes. Hogy a törvényhozásra kötelező érvényű számszaki arányokat mikor és miért módosította maga az Országgyűlés (hogy ezzel a lehetőséggel Magyarországon ne nagyon legyen érdemes élni), ez már nem nyelvészeti, hanem alkotmányossági kérdés.
Tehát: maga a népszavazási kezdeményezés eredményes volt; a népszavazás viszont a számarányok miatt eredménytelen, vagyis nem kellő számban voksoltak az emberek. Hogy ismét a parlamenti jegyzőkönyvet idézzem: „a kórház-privatizációval kapcsolatos kérdést csak 24-en, a kettős állampolgárságról szólót 100-ból 18-an támogatták”. Persze lehet úgy is szemlélni a tényeket, hogy a népszavazáson ténylegesen részt vevők kicsiny többsége mondott igent az egyik s nagy többsége a másik kérdésre. Félig telt vagy félig üres pohár. De ez legyen a parlament gondja. „Mi választottuk őket, minket képviselnek” – mondja erről igen helyesen a Bëlga.
A kezdeményezés tehát nem bukott el. Az elbukik szó használata sem szolgálja a kiegyensúlyozottságot. Az értelmező kéziszótár szerint aki elbukik, az elbotlik, elesik (kicsit sajnálatra méltó, talán nevetséges is). Illetve: vereséget szenved, alulmarad (nem jó vereséget szenvedni, jobb győzedelmeskedni). Régen egyenesen azt jelentette: botlást követ el, és elveszti a becsületét (pfuj!). A régi irodalmi nyelvben: vízben alábukik, meghal (szegény pára, eljárt fölötte az idő). Iskolában elbukik az, aki megbukik. Mind-mind szánalmasságot, lenézettséget fejez ki.
Idézett mondatunk állítmánya tehát jelentéstanilag hibás, választását tekintve pedig egyoldalú és bántó.
Már csak a népszavazás van hátra. Maga a szó rendben van, de a felszólalásban a népszavazás szó olyan környezetbe (kontextusba) került, amely magát az intézményt igyekszik lejáratni. Először is: „felülről” (sőt a legfelső politikai pozícióban) örvendezni annak, hogy egy népi kezdeményezés szánalmas, lenézendő, aligha illendő egy politikai méltósághoz. A népszavazás ugyanis véleménynyilvánítás, s azt hatalmi pozícióból minősíteni aligha illik.
Közléseink mindig valamilyen környezetben és „erőtérben” hangzanak el. Ez a közlés a XX. századi magyar történelem, a trianoni trauma, Európa legnagyobb kisebbségének hányattatása, sokszori megaláztatása, családi-rokoni kapcsolatok sűrű szövevénye, érzelemvilágunk „ideghálózata”, sőt alapvető emberi élményeink szoros kapcsolatában hangzott el. Ilyenkor minden szóra külön nyomaték esik.
A helyes az lett volna, ha a közjogi méltóság a „középen állás” jegyében felsorolja a tényeket, bejelenti a (nem hivatalos) eredményt, és szól egyetlen jó szót azon másfél, illetve kétmillió állampolgárhoz is (kisebbségnek nevezi őket a politológia), akik elmentek szavazni, de véleményük a teljes (nem részt vevő) választói tömeghez mérve kisebbségben maradt. Ez a másfél, illetve kétmillió ember az én véleményem szerint ugyanis éppoly felelős, gondolkodó, népét, országát (talán közjogi méltóságát is) szerető vagy legalábbis tisztelő állampolgár, mint a másként voksoló, illetve az otthon maradó rész. Felhívták egy szavazásra, és ő elment és szavazott. Nem azt érdemli, hogy ezek után az Országgyűlésben a bukottak közé sorolják.
Úgy emlékszem, hogy nem is olyan régen „megbukott” egy sportminiszter (bocsánatot kérek: leváltották). Akkor azt nyilatkozta, úgy tervezi, hogy elmegy Pécsre európai tanulmányokat folytatni. Talán benézhetne hozzám az egyetemre egy retorikaórára. Nem kell bejelentkeznie, az előadások nyilvánosak és ingyenesek.
Még annyit szeretnék hozzátenni, hogy az idézett mondatban egyvalami teljesen rendben volt. Az „a” névelő. Van tehát alap, amire építhetünk!