Ha majd higgadtan elemzik a rendszerváltás történetét, az ön nevét feltehetőleg ahhoz a 2000-ben benyújtott törvényjavaslathoz kapcsolják, amelynek elfogadása után a kommunizmus áldozatainak emléknapja lett február 25.
– Kétezer februárjában javasoltam ezt, mivel Kovács Béla országgyűlési képviselőt, kisgazda országos főtitkárt 1947. február 25-én tartóztatták le a szovjetek, és hurcolták el a Szovjetunióba. A T. Ház később elfogadta a határozati javaslatomat, igaz, jobboldali többséggel. Összesen három MSZP-s képviselő nyomta meg az igen gombot, és csatlakozott hozzánk. Érdekes módon olyan SZDSZ-es sem támogatta, mint Mécs Imre, akit a Kádár-rendszer halálra ítélt, de Bauer Tamás, Pető Iván, Kuncze Gábor és Fodor Gábor sem szavazta meg .
– Mennyiben felelőssége a rendszerváltó magyar politikai elitnek, hogy szó nélkül hagyta a Rákosi- és Kádár-rendszer milliókat érintő megtorló intézkedéseit?
– A kérdéssel az egész rendszerváltozás lényegét érintjük. Az első parlamenti ciklusban nem sikerült az igazságtételi törvények elfogadtatása. Mindez rávilágít az egész rendszerváltozás lényegére: nem dolgoztuk fel a mögöttünk hagyott negyvenöt évet, tovább élt az elmúlt rendszer, sőt a régi rendszer emberei, ügynökei beépültek az egykori ellenzéki szerveződésekbe, az új pártokba.
– Javaslatának volt előzménye: 1999-ben már felvetette, hogy Magyarországon csak a kommunistáknak jár szobor, a vörösterror áldozatainak nem.
– A kérdés időszerűségét az adta, hogy nyolcvan évvel azelőtt bukott meg a tanácsköztársaság, Kun Béla kommunista rendszere. Vidéki barátaim megkerestek azzal, hogy meg kellene emlékezni Szamuelyék áldozatairól is, hiszen egyszerű emberek, parasztgazdák sokasága és számos neves személy esett áldozatául a Lenin-fiúk vérengzéseinek. 1999. augusztus elején a Magyar Honvédség segítségével megszerveztem, hogy az évfordulón két monitor leússzon a Dunán az újpesti öbölből a kisgazdaszékház elé, ahol emlékbeszédekkel, díszsortűzzel, a folyóba dobott koszorúkkal emlékeztünk a tanácsköztársaság áldozataira.
– De szobrot senki sem állított, ön még Demszky Gábor főpolgármesterrel is vitába keveredett.
– Szobor valóban nem lett, bár a sajtóban nyilvánosságra hoztam, hogy a Károlyi Mihály-szobor helyén is el tudnék képzelni más emlékművet. Hangsúlyoztam, hogy nem ledönteni kívánnám, hanem a főváros más pontjára vitetném, mivel a XX. század magyar történelmének e negatív figuráját nem illeti meg, hogy az Országház mellett álljon a szobra.
– Részben neki köszönhető Trianon, az ország feldarabolása?
– Azzal, hogy átadta a kormányrudat, súlyos felelősség terheli Kun Béla hatalomra jutásában. Tisztázatlan Tisza István miniszterelnök meggyilkolása is. Az is tény, hogy miután Károlyi Mihály elhagyta Magyarországot, Prágából üzent Leninnek, és felajánlotta együttműködését. Én azonban másban is következetes voltam, mert 1993-ban a holokauszt áldozataira emlékezve a főváros XII. kerületében emléktáblát avattam Homonnay Tivadar egykori budapesti főpolgármester, keresztényszocialista politikus emlékére, aki a nyilasidőkben lengyel és magyar zsidó gyerekeket mentett meg a biztos haláltól. Ezt Izrael állam nevében a budapesti nagykövetük írásban köszönte meg. Javasoltam, hogy legalább egy utcát nevezzenek el róla, de ő sem kapott mind a mai napig se utcát, se szobrot Demszkyéktől.
– Politikai pályáját a kommunistaellenesség határozta meg.
– Inkább a diktatúraellenesség.
– Akkor kezdetben vajon miért nem az SZDSZ-hez csatlakozott, amely antikommunizmusával, diktatúraellenességével vált ismertté. Miért az MDF-et kezdte szervezni a XII. kerületben?
– Az előzményekhez tartozik, hogy a hetvenes évek végén, amikor a Műegyetemre jártam, ott működött a szellemi fellegvárnak számító R Klub. Ide olyan előadók is jártak, akik később az MDF-et alapították. Az ő hatásukra kezdtem olvasni műegyetemistaként a Tiszatáj, az Alföld, a Forrás című folyóiratokat, amelyekben megjelentek ellenzéki hangvételű tanulmányok, szociológiai írások, és inkább ehhez a népi-nemzeti vonulathoz kötődtem. Tehát amikor megalakult az MDF, ismertek voltak számomra az alapító atyák, és azonosultam elképzeléseikkel. Nem véletlen, hogy 1988-ban létrehoztam az MDF I. és XII. kerületi szervezetét, amely 1300 taggal hamarosan az ország legnagyobb taglétszámú ellenzéki szervezete lett. Az indulásunk után folyamatos konfliktusaink voltak az SZDSZ helyi szervezeteivel. Igazából már akkor idegenkedtem a szabad demokraták harsány, kötekedő, gyakran hőbörgő radikalizmusától.
– A harsány radikalizmussal inkább önt szokták megbélyegezni.
– Hadd kérdezzek vissza: kik? A baloldaliak? Én komolyan vettem a rendszerváltozást. Naiv voltam, akkor még nem sejtettem, hogy itt egy leosztásos, megegyezéses váltás történik. Megfoghatatlan volt számomra az ügynöktörvény elmaszatolása, nem értettem az elmaradt személycseréket a gazdasági életben, a közigazgatásban. Egy idő után rá kellett jönnöm, hogy nem lesz gyökeres vezetői változás.
– Mi történt ehelyett?
– Politikaielit-váltás történt az 1990-es választás után a kormányzó pártban. Olyanok jutottak szerephez, akik az MDF szervezésénél, talpra állításánál sehol sem voltak. Érthetetlen számomra, hogy a mai napig nem történt meg a rendszerváltás első ciklusának objektív értékelése, azon belül a privatizáció lebonyolítása, amelyben Szabó Tamás miniszternek meghatározó volt a szerepe. Úgy ítélem meg, hogy az ő minisztersége, privatizációs gyakorlata alatt tovább erősödött az MSZP gazdasági hatalma. Az is tény, hogy az azóta eltelt bő évtized alatt a balliberális médiában soha egyetlenegy kritika nem hangzott el Szabó személyéről és az akkori tranzakciókról. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen Gyurcsány Ferenc és társai éppen ebben az időben szerezték meg a milliárdjaikat.
– Az MDF-ben már 1993-ban érezhetőek voltak a szakadás jelei. Ön tagja lett a Csurka István által alapított Magyar Út Alapítvány kuratóriumának. Mi volt e politikai kilengés oka?
– Milyen kilengésről beszél?! Száz százalékig vállalom akkori szerepemet, de pontosítani szeretnék. Csurka István akkor még az MDF alelnöke volt, s így hozta létre az alapítványt. Bármennyire furcsa, de Antall József javasolt engem a háromtagú alapítványba, mint tettre kész fiatalembert. A körök létrehozását jó szándékú kezdeményezésnek tartottam, de amikor Csurka István nyíltan fellépett az első szabadon választott kormánnyal szemben, akkor lemondtam a kuratóriumi tagságomról. De továbbra is az MDF-frakció tagja maradtam, hiszen a választók ezért küldtek az Országgyűlésbe.
– Mi okozta 1994 tavaszán a jobboldali kormánykoalíció súlyos vereségét?
– Benne volt az is, hogy elhangzott: „mi kamikaze kormány vagyunk”. Ezt a felfogást alapvetően elhibázottnak tartom. Kishitűséggel, eleve vereségtudattal kormányozni, ez számomra érthetetlen volt. A részleges kárpótlás is inkább több sebet ejtett az egykori áldozatokon, mint amennyi kárpótlást adott. S mi valósult meg az MDF nagytakarítási ígéretéből?
– Ön 1994 végén átlépett a kisgazdapártba. Miért változtatott pártot?
– Mert a fórum akkori vezetése szó szerint kivetett magából, nem kellettek neki a nemzeti vonalat képviselők, a túlzottan aktív politikusok. Még azt is meggátolták, hogy 1994 őszén, az önkormányzati választáson többpárti – MDF, KDNP, Fidesz, FKGP – polgármesterjelöltként indulhassak az V. kerületben. Abban az időben Szabó Iván és köre erőteljesen liberális politikai irányvonalat képviselt, ami aztán az MDF kettészakadásához vezetett.
– E lépése következményeként sokan vélték úgy, hogy ön politikai kalandor.
– Ezt honnan veszi? Én nem voltam maoista, nincs MSZMP-tagkönyvem, a családomban nincs ügynök, SZDSZ-tag sem voltam, akkor mi a probléma? Nevetséges címkeként lehet ilyet használni, de azt nem teszik hozzá, hogy mindig a nemzeti, keresztény, konzervatív oldalon voltam és maradtam. Ma már kevés olyan politikus van, aki ott maradt, ahonnan indult hajdanán. Azt sem emlegetik, hogy amikor beléptem a kisgazdapártba, hat-hét százalékon állt, majd Horn Gyula kormányzási ciklusának közepére a közvélemény-kutatások szerint toronymagasan a legnépszerűbb párttá nőtte ki magát.
– Magának köszönhetően?
– Részben nekem is. Munkamániás vagyok, és Torgyán József szabad kezet adott nekem. Rengeteget dolgoztam, elindítottam a szakmai kabineteket, a magyar pártrendszerben elsőként hoztam létre az elnöki kabinetet – amelynek vezetője voltam –, számos neves közéleti személyiséget vontam be a pártba, például Boros Imrét, Pokol Bélát. Nekem köszönhetően publikált Gyurkovics Tibor és Hernádi Gyula az általam újraindított Kis Újságban, felkértem Lovas Istvánt, hogy segédkezzen nemzetközi sajtótájékoztatóinkon, és a párt médiaszereplését is új alapokra helyeztem. Úgy éreztem, hogy az „Isten, haza, család” jelszóval ez a párt képes lesz meggátolni a szocialisták és liberálisok újabb győzelmét, hiszen a jobboldal akkor a padlón volt. Végül is ütőképes, kormányzóképes párttá fejlődött az FKGP, és döntő szerepe volt abban, hogy 1998-ban a polgári erők kerültek hatalomra. Ez nélkülünk nem történt volna meg.
– Kuncze Gábor, az SZDSZ vezető politikusa azt mondta önről, hogy Torgyán utazóbőröndje.
– Miért kellene nekem foglalkoznom ennek a cinikus politikusnak a kijelentésével, aki a liberalizmus zászlaja alatt néhány társával megvalósította pártjában a véleménydiktatúrát? Miért kellene foglalkoznom egy olyan párttal, amelynek politikai elkötelezettsége egyet jelent a pénz iránti féktelen éhséggel?
– Igen ám, de hasonló bírálatot nemcsak bal-, hanem jobboldalról is kapott.
– Sajnos azt kell mondanom, hogy a magyarországi politikai jobboldalt az óriási bizalmatlanság és a mérhetetlen irigység jellemzi. Ezt tizenöt év tapasztalata mondatja velem, a jobboldalnak ezek a gyermekbetegségei a mai napig.
– A köztársaságielnök-választás előtt többször nyilatkozta, hogy Torgyán József a legalkalmasabb államfőnek. Ezt komolyan gondolta?
– Miért vicceltem volna? Akkor az volt a politikai realitás. A Fidesz és az FKGP közötti koalíció megkötésekor az volt a megállapodás, hogy a kisgazdapárt jelöli a köztársasági elnököt.
– A kisgazdák frakcióvezető-helyetteseként fel sem merült önben, hogy Torgyán alkalmatlan a tisztségre?
– Nem vagyok Torgyán fogadatlan prókátora, de a tényekhez tartozik, hogy 1998-tól 2000-ig megbízható koalíciós partner volt. Folyamatukban kell vizsgálni a politikai történéseket. De akár vissza is kérdezhetnék: az MSZP–SZDSZ minden törekvését szentesítő Göncz Árpád alkalmas volt?
– Torgyán 2001-ben kizárta önt a pártból, igaz, a frakcióból nem tudta, mert képviselőtársai a titkos szavazáson ön mellé álltak.
– Torgyán 2000 szilveszterén Gödön, a kibővített elnökségi ülésen lefejezte a pártot, megszabadult értelmiségi vezetőitől. A teljes frakcióvezetést leváltotta, Bánk Attilát, Csúcs Lászlót, Lányi Zsoltot, Pokol Bélát, Várhelyi Andrást és jómagamat. Hogy mi vagy kik vették rá, erről sejtéseim vannak.
– Akkoriban a Fideszt vádolták azzal, hogy szétverte az FKGP-t.
– Torgyán József buktatta ki a pártot a T. Házból.
– Ön azt nyilatkozta, hogy 1998-ban, a választások előtt az MSZP és az FKGP elnöke kiegyezett. Ezt mire alapozta?
– Arra, hogy a választások előtt valóban volt egy titkos találkozó Torgyán József és Horn Gyula között, én is csak véletlenül értesültem róla. Azt is kevesen tudják, hogy az 1998-as választások két fordulója között tanácskozások, viták zajlottak le szűk körben a párt székházában, ahol Torgyán többször hangoztatta, hogy a mérleg nyelve a kisgazdapárt. Néhányunknak, Pokol Bélának, Várhelyi Andrásnak meg nekem tulajdonítható, hogy végül jobbra billent el a mérleg nyelve. Erre utaltam a nyilatkozatomban.
– Lehet, hogy a titkos találkozó 2000-ben nyert értelmet, amikor bomlásnak indult a polgári koalíció?
– A polgári koalíció végig stabil maradt, bár Torgyán József kiszállt. Lehet, hogy a kisgazdapárt elnöke az újabb választások közeledtével ismét a mérleg nyelve szeretett volna lenni, és eljátszotta volna azt a táncot, amelyet 1998-ban. De a 2002-es választáson 0,85 százalékot ért el…
– Az ön képviselői munkájának másik csúcspontja volt, hogy feltárta az SZDSZ székházügyének pénzügyi furcsaságait. Miről volt itt szó?
– Nem jött még el az az idő, amikor erről nyíltan lehet beszélni. Mert ez az ötszázalékos párt, e „lécremegtető parlamenti csoport” a mai napig olyan erős hatást képes gyakorolni az ország életére a sajtó révén, hogy miután 2002-ben ismét kormányzati pozícióba került, a rendőrség és az ügyészség is visszakozott. Még abban is elmarasztalt engem a bíróság, hogy azt mondtam: mutyiztak. A választások előtt a székházügy másik perében viszont Demszky Gábor pert vesztett ellenem. Ez a párt arra törekszik, hogy azokat a közszereplőket, akik a jobboldalon helyezkednek el – akár a sajtóban, akár a politikában –, lelkileg folyamatosan megfélemlítse és terrorizálja.
– Ma is érzékelhető ez a szándék?
– Az SZDSZ-esek arra törekszenek, hogy megrettentsék az esetleg gyenge lelkületű embereket. Ennek olyan hatása van ma Magyarországon, hogy aki az SZDSZ-szel szemben fellép, az nagyon nagy hátrányba kerül a köz- és a szakmai életben. Politikai üldözötté válik, nem merik alkalmazni.
– Ezt honnan tudja?
– Ismerőseimtől, egykori képviselőtársaimtól, de a saját bőrömön is tapasztalom. Szerettem volna elhelyezkedni, két diplomám van, lassan megszerzem a PhD tudományos fokozatot a Pécsi Tudományegyetemen, de mint volt képviselőt még a szakmai területeken sem mernek alkalmazni az állami szektorban, mert félnek a következményektől. Ma jobban kell tartani a baloldali hatalomtól, mint a Kádár-rendszerben…
– Ön cselekvő szemtanúja a rendszerváltás éveinek, kétszer négy évet töltött az Országgyűlésben képviselőként. Hogyan értékeli a rendszerváltás tizenöt évét?
– Rendkívül szép emlékeim fűződnek hozzá, életem legaktívabb, nagyon sikeres időszaka volt ez. Köszönöm a sorsnak, hogy részt vehettem ebben a munkában, népes családomnak pedig a támogatást! Ezen túlmenően: legalább olyan nagy horderejű politikai fordulatnak tekintem ezt az időszakot, mint az 1956-os forradalmat. De a 2006. év győzelme még hátravan.
origo.hu
Megható videó: nem bírtak a könnyeikkel Kapu Tibor volt tanárai
