Köznapló

Február 19., szombat
Van ördög, istenemre mondom, van, pár napja itt ólálkodott az asztalom körül. Arról fogalmaztam éppen, hogy a tankönyvek elhallgatják, mennyit vétett a fehér faj az emberiség ellen. „Nincs külön fejezet arról, hogyan irtották ki az angolok az indiánokat, a spanyolok az inkákat, mint gyarmatosították a franciák Marokkót…” – itt tartottam, mikor megállított egy hang. Ne, ne azt írd mellé, hogy Algériát. Afrikában van mindkettő, az olvasó azt gondolja majd, csak odáig látsz, holott a franciák eljutottak Indokínáig… Ezt mondta a hang, igazat adtam neki, s már írtam volna, hogy „Marokkót és Vietnamot”, ám megszólalt újra: Vietnam, Vietnam, erről mindenki tud. Marguerite Duras is folyton erről írt könyveiben, A szeretőből filmet is csináltak, ha adsz magadra, nem írsz le olyat, ami ennyire közhelyes, ráadásul kizökkenti a mondat ritmusát… Hogy akkor mi legyen a másik ország? Például Korea… De hát Koreában a jenkik háborúztak az ötvenes években. Robert Capa ott lépett aknára… Egyfelől nem ott, másfelől hagyd azt a Capát, magának kereste a bajt, mindig oda utazott, ahol lőttek: spanyol polgárháború, normandiai partraszállás, Berlin ostroma. Erről jut eszembe: ismered azt a fotót, amelyet akkori szeretőjéről, Ingrid Bergmanról készített? Volt egy fürdőkád az utcán, abba ültette, körülötte csak romok… A nőt ismerem, a képet nem, ez a Korea viszont nekem gyanús… Az a te bajod, hogy mindent nagyon megrágsz. Nem kell annyit vacakolni. A tett halála az okoskodás. Na, ez kétszer akkora közhely, mint az, hogy Vietnam… Lehet, hogy közhely, de Shakespeare hozta forgalomba, te pedig, ha van benned némi kurázsi, azt hozod forgalomba, hogy a franciák gyarmatosították Koreát…
Így szólt a hang, és éreztem, van benne valami fals, másként szól, nem belülről jön, nem az, amit a szív és a tiszta ész diktál. Mégsem fogtam gyanút, nem sejtettem, hogy csúfságot akar űzni velem, és utána kacagni, pedig ha jobban figyelek, tán hallom szavai mögött a kígyósziszegést. De nem hallottam, mert épp akkor írtam le azt a marhaságot, hogy Korea…

Február 21., hétfő
Elindultak Pestre a gazdák. Tüntetni fognak. Jól teszik. Nekem is elegem van a világcégek élelmiszer-áruházaiban sütött hitvány kenyérből, a Dél-Amerikából importált szivacsos húsokból, a Kaliforniából iderepített aszalt szilvából és az olyan ennivalókból, amiket jobb helyen állatok elé se raknak, s az unió más országában ki nem mernék rakni a pultra. Itt igen, mert úgy gondolják, a csirkenyakhoz szoktatott magyar ezt is megeszi, és előbb orra bukik, s akkor nem kell tovább folyósítani a nyugdíját.
Ez a föld remek dolgokat terem, de elviszik a javát, ami meg marad, azt szándékosan tönkrerohasztják, mint most a búzát. A tárca csődbe juttatta Európa legjobb adottságú mezőgazdaságát és vele a gazdák nagy részét. Mikor ezzel szembesítette a kormányszóvivőt a fővárosba érkező első ezer traktor, kiállt, és a kereskedelmi tévében szerzett érzékenységével közölte: nem tudja, mit akarnak a gazdák… Ez a kijelentés katasztrófát jelez. Nemcsak politikai: érzelmi katasztrófát is. Nyilvánvaló, hogy ez az ember – az agrárminiszterhez hasonlóan – nemigen sározta be a cipőjét friss szántáson járva, de ennél sokkal nagyobb baj, hogy fogalma sincs a gazdálkodás menetéről. Mert akinek csak március közepén adják oda azt a pénzt, amelyből az esztendőt indítja, az nem tervezhet, nem vethet, annak abban az évben nem lesz semmije. S aki egy pesti főhivatalban melegedve úgy véli, ez így van jól, az többet árt, mint a zsizsik vagy a cserebogárpajor.
Egyetértettem azokkal, akik hétfőn a minisztérium kapuja elé döntöttek egy nagy kocsi trágyát. Eddig csak a hozzáértők tudták: bent valami bűzlik. Mostantól az arra járók is érzik, hogy még az istállószag is elviselhetőbb, mint az agrártárca jeleseinek kétszínűsége.
Hajrá, magyar gazdák!

Február 22., kedd
Napok óta azt tanácsolja a legtöbb lap, hogy e héten ne igyekezzek Szlovákiába. Szigorúbbak a határőrök: csütörtökön érkezik Pozsonyba Bush és Putyin. És? Jöjjenek. Minek ahhoz ekkora felhajtás egy falusi átkelőhelyen, mint ez Letkésnél, Pozsonytól kétszáz kilométerre? Miért húzzák szűkre a szemüket a tegnap még kedves útlevélvizsgálók, mikor csak Podjebradskát szeretnék venni, cseh ásványvizet, amit kedvelünk. Mindig veszek hat üveggel, ha Párkányban vagyunk, de ha ekkora a frász, nem veszünk.
Sokan kérdik – a legtöbben maguktól –, mitől ilyen ócska a világ, miközben a politikusok mást sem tesznek, mint magyarázzák, hogy ma jobb, mint bármikor: nem jönnek a tatárok, felszámolták a bubópestist, megszűntek a nyilvánosházak, nincs többé kommunizmus. Ez mind rendben volna, a szónokokat mégis emlékeztetném a kínai példára a verebekkel.
Történt, hogy Mao elnök hadjáratot indított ellenük, mondván, ez a piszkos madár felzabál az ember elől mindent, főleg a búzaszemeket, ezért nem jut a kínai dolgozó asztalára elég kenyér. No mármost, ha valamit akkoriban elhatározott a párt, például azt, hogy a suszter hajítsa el a kaptafát, és a ház elé telepített népi kohóban olvasszon vasat, akkor a suszter rögtön eldobta a kaptafát, amiként a diákok is végrehajtották az utasítást, hogy verjék meg és köpjék le tanáraikat az egyetemen – de maradjunk a verebeknél. Kína harca sikeres volt, a fránya madarat nem látták többé a népek.
Igen ám, de helyette megjelentek addig ismeretlen férgek, és nem csak a búzát rágcsálták. Beköltöztek az ágyderékba, úszkáltak a csípős-savanyú levesben, egy fontos elvtárs a pártkönyvében is talált egyet, amikor épp beragasztotta volna a tagbélyeget. Summa summarum, a verebeket muszáj volt visszahozni.
A példázat arra utal, hogy tatárok és nyilvánosházak ugyan nincsenek, de „vad, úri tatárokat” szép számmal talált korának magyar életében Ady, s ha élne, ma is találna belőlük szépen. Vagy nézzen bele valaki a Club Tv némely adásába, ahol egy szakértő hölgy tanfolyamot vezet: arról beszél, mint élvezzük partnerünket elölről, hátulról, más esetben fentről és lentről… Ehhez képest a stílus és a hang a vörös lámpás kolozsvári házban, ahová Kelepei úr egy időre beköltözött, olyan volt, mint egy jó hírű lánynevelő intézetben. Arról nem beszélve, hogy a ház lányai remekül főztek, vasaltak, értettek a varráshoz, tehát mindahhoz, aminek a hiánya ma megkeseríti a házasságok nem kis hányadát.
Hallom a kérdést: hogy kerül a csizma az asztalra? Mi köze Bushnak egy erdélyi kuplerájhoz? Nos, csak annyi, hogy az elmúlt században sikerült összezavarni sok milliárd fejet, s ennek nyomán sokan hiszik a világban, hogy az amerikai elnök derék hazafi, pontos adófizető, erkölcsös polgár, míg azok a lányok, ugyebár…
Most érkeztünk el ahhoz a pillanathoz, amikor ki kell mondanom: a két urat Pozsonyban nem véletlenül féltik, és visznek oda teherszállító repülők Washingtonból és Moszkvából páncélozott szuperlimuzinokat, azokban kuksol majd Bush és Putyin a szlovák főváros repülőtere és az elnöki palota között. A félelemelhárítást az amerikai, az orosz meg a szlovák adófizetők finanszírozzák, az ő zsebük lesz laposabb az 5300 rendőr, 400 tűzoltó, 400 katona, a mesterlövészek és az égen cirkáló vadászgépek bevetése miatt. Számunkra elképzelhetetlen összegek mennek el arra, hogy ez a két ember fél, és van miért félnie.
Láttam nemrég egy dokumentumfilmet a 3 Sat csatornán Csecsenföldről. Mutatták, ahogy az orosz különítményes elvágja egy csecsen férfi torkát. Míg élek, nem fogom elfelejteni azt a sikolyt. És mutatták azt is, ahogy kihajtják a hóba házaikból a nőket, a gyerekeket, majd felrobbantják a házakat. Megedzett már ez a mocskos készülék, a televízió, de ehhez fogható borzalmakat még nem láttam. Éreztem, a kazettának, amelyre felvettem a műsort, szörnyű a kisugárzása, nem tudtam aludni órákon át – másnap letöröltem. Ám a lelkekből nem törölhető ki, amit a bagdadi börtönökben vagy a guantánamói támaszponton műveltek foglyaikkal az amerikaiak.
Emberi jogokról prédikálnak ilyen államférfiak? De hát hamis minden szavuk, és okkal reszketnek majd Pozsonyban vagy bárhol, mert amit a nevükben s tudtukkal elkövettek, azok köztörvényes bűnök, melyekért bármelyikünk börtönbe kerülne, és rettegnénk a bosszútól szabadulásunk után. Rettegnek ők is, hiába a páncélozott limuzin, mert ki tudja, hogy egy nap valaki…
Ami a Podjebradskát illeti, átmegyek érte a jövő héten. Addig alábbhagy tán a közfrász, amelyet ezek az emberek hoznak ránk, bármerre járnak.

Február 23., szerda
Derűs olvasmányra vágytam, s a szerencse figyelt rám, kézen fogott, elvitt a marosi könyvtárba, és elém tette Peter Mayle írását: Egy év Provence-ban. A borítón izgalmas sajtok, vörösbor, kecskecsöcsű szőlő, bagett, hagyma, belül meg ilyen mondatok: „Az első fogáshoz fehérbort, utána vöröset kértem. – Nem – jelentette ki az öreg. – Téved. – Megmondta, hogy mit igyunk: egy visani vörös Co^tes de Rho^ne-t. A jó bor és a jó nők Visanból valók, jelentette ki. Felállt, és egy hatalmas sötét szekrényből elővett egy üveget. – Tessék, ez ízleni fog maguknak. A világ legöregebb pincére bement a konyhába, és leadta a rendelésünket Franciaország talán legöregebb gyakorló főszakácsának. Eltűnődtünk, miként birkózik meg a hosszú nappal és a nehéz munkával ez a két ember, akik együtt több mint százhatvan évesek. De mikor megtelt a vendéglő, akkor sem kellett várakozni, egyetlen asztalról se feledkeztek meg.”
Jön Bush és Putyin? A jó bor és a jó nők Visanból valók, ez a fontos, nem azok ott Pozsonyban.