Magyar idő

Két gyermekkori barát, egy jogász és egy közgazdász szabad idejében képes albumokat készít a Kárpát-medence kevéssé ismert szegleteiről. Saját kiadót alapítottak, bejárták Moldvát és Kárpátalját, s könyveikben nemcsak az ott talált állapotokat rögzítik, hanem a bajok megoldására is keresik a választ. A Tölgyfa-könyvek sorozatról a szerzőkkel beszélgettünk.

Magyar Nemzet: Miért áll neki egy közgazdász és egy jogász fotózni, könyvet írni? Van-e előzménye a közös munkának?
Kovács László: Jogi végzettségem mellett politológus is vagyok, elsősorban politikatörténeti, köztörténeti érdeklődéssel. A Kárpát-medence XX. századi történelme mellett több, harmadik világbeli régió politikaelméleti kérdéseit is figyelemmel kísérem. Kenyeremet jogi munkával keresem, de emellett nagy örömmel foglalkozom a politológiához akár csak távolról is kapcsolódó kulturális feladatokkal. Szerzőtársammal közös kárpátaljai utunk során merült fel egy képes album, majd sorozat elkészítésének ötlete. A könyvsorozatban a Kárpát-medencei honismeret témakörébe tartozó kiadványok megjelentetését vettük tervbe, amelyek a magyar könyvpiacon hiánypótlók, másrészt olyan olvasókhoz is eljuthatnak, akik eddig nem vagy alig érdeklődtek a téma iránt.
Nagy Zoltán: Gyermekkorom óta érdekel a magyar történelem, közélet. Különös érdeklődéssel fordultam a tragikus XX. század sorsfordulói felé. Bár van bennem idealizmus, alapvetően racionális gondolkodás jellemez, ezért mindig azt kerestem, hogyan lehetne újból emelkedő pályára állítani a nemzetet. Közgazdászként jól látom, hogy az elszakított nemzetrészek micsoda óriási kihasználatlan lehetőséget kínálnak az egész magyar nemzetnek, az anyaországiaknak és a határon túliaknak egyaránt. Ha túl tudnánk lépni végre a „merjünk kicsik lenni” jelszóban rejlő szolgalelkű szemléleten, észrevehetnénk, hogy a hajdani Magyarországnál is tágabb régióban nyílnak meg előttünk lehetőségek. Ausztriától Ukrajnán, Románián át Horvátországig az ott élő magyarok tudása, tapasztalata, a helyi viszonyok ismerete olyan kincs, amelyet korántsem aknáztunk ki. Mutasson valaki a magyaron kívül még egy olyan nemzetet, amelyik kulturális, nyelvi nehézségek nélkül kilenc országra kiterjedő, hatalmas térség lehetőségeivel tudna élni! E lehetőség megragadását leginkább az akadályozza, hogy a magyar közvélemény jelentős része gyakorlatilag semmit sem tud a határon túli magyarokról, egyáltalán nem ismeri őket, ezért könnyen elkábítható mindenféle demagógiával. Mindkét eddig megjelent könyvünk ezen a helyzeten kíván változtatni, és két olyan nemzetrészről ad hírt, amelyekről kevés szó esik.
Magyar Nemzet: Családi szálak fűzik önöket a határon túli magyarokhoz? Hogyan és mikor dőlt el, hogy a csángókról, illetve kárpátaljai véreinkről készítenek könyvet?
Kovács László: Mindketten Salgótarjánból, azaz a mai szlovák határ mellől származunk. Nekem nincs határon túl élő rokonom. Nagyapám a valamikori Gömör megyében, a mai határ szlovák oldalán fekvő Gesztetén született, de a családja még 1918 előtt a mai Magyarország területére költözött.
Nagy Zoltán: Bár családunk nagyobb része Nógrád megyei származású, nekem sincsenek határon túl élő rokonaim. Salgótarjániként azonban gyakran jártam Szlovákiában, Füleken, Losoncon, Besztercebányán. A másik kérdésre válaszolva: Kárpátalja rossz hírét a kiterjedt csempészforgalom, a gyenge infrastruktúra és az ottani nehéz anyagi helyzet okozza. Talán erről a régióról tud a legkevesebbet a magyar közvélemény. Pedig lenne mit megnézni, hiszen a Kárpátok vonulata itt sem kevésbé fenséges, mint Erdélyben vagy a Felvidéken, nem beszélve azokról a magyar történelmi emlékhelyekről, amelyeket könyvből minden magyar kisiskolás ismer. Elég csak a Vereckei-hágót vagy a hős Zrínyi Ilona által védelmezett Munkács várát említeni. Ez utóbbit például egynapos kirándulással fel lehet keresni, de érdemes hosszabb időt is eltölteni Kárpátalján. A Kárpátalja-könyv képes meghívó.
Kovács László: A sorozat folytatására az első könyv kedvező fogadtatása adott lehetőséget. A moldvai magyarokkal több éve kerültünk kapcsolatba, amikor adományt gyűjtöttünk a Moldvai Csángó Magyarok Szövetsége részére, és személyesen vittük el hozzájuk. A moldvai magyarok fényképezéséhez egyrészt ez a személyes kapcsolat, másrészt az időközben elolvasott történeti munkák és az adott kedvet, hogy úgy láttuk, sok értékes könyv dolgozza fel a csángók népi hagyományait, viseletüket, szokásaikat, de ezek viszonylag szűk körhöz jutnak el. A megjelent fényképek jórészt néprajzi tárgyúak, a már múlóban levő állapotokat dokumentálják, vagy kihalt szokásokat örökítenek meg, de nem mutatnak utat a moldvai magyar nemzetrész fennmaradásához. A csángók anyanyelvi iskoláztatásért, misézésért, egyáltalán a magyarságuk megtartásáért vívott küzdelmének híre alig jut el a magyar közvéleményhez. Továbbra is sztereotípiák élnek róluk a köztudatban. Igaz ugyan, hogy e nemzetrész körében egészen a legutóbbi időkig fennmaradt a hagyományos faluközösség, amely segített megőrizni magyar kultúrájukat, ezen belül pedig azokat a szokásokat, amelyek más magyar népcsoportoknál rég kihaltak. De látni kell azt is, hogy a moldvai magyarok jövőjének záloga a Kárpát-medencén belül élő magyarokhoz való közeledés, ami együtt jár az 1989 óta közéjük is óhatatlanul betüremkedő modernizációval, szekularizációval, és amely folyamat közelíti a moldvai magyar dialektust a magyar köznyelvhez. Sokkal nagyobb erők hatnak rájuk ebben a globalizált világban, semhogy fenn lehetne tartani egy XXI. századi „skanzent”, amelyben a csángók az élő szereplők. Az utóbbi évtizedben szerencsére felnőtt egy fiatal értelmiségi réteg, amely áldozatos munkával tevékenykedik a moldvai magyarok felemelkedéséért. Az ő kitartó küzdelmüknek köszönhető, hogy ma már tucatnyi csángó faluban tanulhatnak a gyerekek magyarul. Könyvünkben szerettük volna érzékeltetni, hogy ha egy közösség legalább hétszáz éve lakja a szülőföldjét, és sok-sok történelmi vihar, nagyarányú nyelvcsere mellett is meg tudja tartani szokásait és anyanyelvét, akkor ennek a közösségnek jövője, szerintünk hosszú jövője is van. Ez a könyv tehát egy történetet mesél el. A múlt tárgyi emlékei a középkori virágzó magyar életről mesélnek, a mai képek egy hangulatos falusi világot mutatnak be; az önszerveződés és a megindult magyar nyelvű iskolai oktatásról szóló híradással pedig a jövőbe is tekint. A gyimesfelsőloki gimnázium lovas felvonulásának és a moldvai vallásos életben nagy jelentőségű csíksomlyói zarándoklatnak a képeivel zárul a könyv. Mi így láttuk Moldvát és az ott lakó magyarokat: nem haldokló tájnak, a megmentőket megmentésre sarkalló, pusztuló kultúrával, hanem életképes közösségnek, amely sok gonddal küzd, az érdekképviselete, a saját elitje most van kiforróban, de a Kárpát-medencén belül élők támogatásával és kemény munkával úrrá lehet nehézségein.
Magyar Nemzet: Mennyi időt igényel egy kiadvány képeinek elkészítése? Hányszor mentek vissza a helyszínre?
Nagy Zoltán: A gyűjtőmunka több utazást követel meg, és hetekig tart, mire használható minőségű és mennyiségű anyag gyűlik össze. Minden utazást alapos felkészülés előz meg, így konkrét elképzelésekkel, napra lebontott munkatervvel indulunk el. Természetesen ez a helyszínen tovább alakul, egy-egy vendégmarasztaló beszélgetés nemcsak felboríthatja a menetrendet, hanem új témákkal is gazdagíthatja az előzetes tervet. Így történt ez a kárpátaljai Csetfalván, ahol az istentisztelet végeztével hosszasan beszélgethettünk a tiszteletes úrral és a templom gondnokával, akik új ötleteket adtak munkánkhoz. Moldvai utunk során Külsőrekecsinben fényképeztünk, amikor egy férfi kiabálva rótt meg bennünket, hogy ne csak a csúnyát, azaz a régi, hagyományos építésű házakat fényképezzük. Szóba elegyedtünk, és végül jó példát mutatva meghívott minket az új építésű, szép házába. El is mentünk, és lám, ahogy beléptünk a tisztaszobába, egy magyarigazolványt találtunk az asztal közepén. Ez a szoba azután bekerült a könyvbe.
Magyar Nemzet: Akadt-e gondjuk a hatóságokkal fotózás, anyaggyűjtés közben?
Kovács László: A hatóságokkal semmiféle gondunk nem akadt. A Prut menti határon előfordult, hogy baksisért nyúló kezekkel találtuk szemben magunkat, de szerencsére ez volt a legnagyobb zaklatás a hatóságok részéről. Mi több, ellenkező előjelű élményt is gyűjtöttünk: amikor a Bákó–Egyedhalma országúton, azaz a déli csángó falvak mellett folyamatosan radarozó rendőr elkapott, és gyorshajtásért – jogosan – meg akart büntetni, látványosan nem tudtunk románul, pedig értünk vagy száz–kétszáz szót. Ekkor a rendőr, látva a magyar rendszámot, találomra megállított egy szembejövő autót, majd eredmény nélkül továbbengedte. Arra számított tehát, hogy a helyi autóban tudnak magyarul. Ezután pedig – nyilván a nyelvi probléma miatt – elengedett bennünket.
Nagy Zoltán: Nem hatósági akadályokba viszont belebotlottunk. A külsőrekecsini pünkösdi búcsún a pap idegesen odajött hozzánk, és megtiltotta, hogy fényképezzünk. Mi nem értettük – egyébként sem vittünk tolmácsot magunkkal –, tehát magyarul magyaráztuk, hogy közterületen vagyunk, nincs joga megtiltani a fényképezést. Láthatóan értette, amit mondunk, és a vége felé már magyarul pörölt velünk. Mindenesetre nyomasztó volt a saját bőrünkön tapasztalni, hogy a papok milyen erős szellemi hatást fejtenek ki ezekben a mélyen vallásos moldvai magyar falvakban, és milyen lelki uralom alatt tartják az ott lakókat. Egy másik megalázónak mondható élményünk Szabófalvához kapcsolódik, ahol Perka Mihályt látogattuk meg. Nagyon kedvesen fogadott minket, de az utcára már nem akart kijönni velünk, mert annyit támadják a faluban. Ottlétünk alatt is kapott egy fenyegető telefonhívást, hogy mit keresnek ezek a magyarok nála. Felháborítónak és tűrhetetlennek tartjuk, hogy ma ilyen előfordulhat egy 2007-ben az EU-hoz csatlakozni kívánó országban.
Kárpátaljai tapasztalataink nagyon pozitívak voltak a jórészt spontán létrejött beszélgetéseknek köszönhetően. Mindenhol barátságosan fogadtak bennünket, és nem csak a magyarok. Ha nézelődtünk, rögvest megjelent egy ruszin polgár, aki miután megtudta, hogy magyarok vagyunk, nyomban mutatott egy magyar emléket, az idősebbek meg előszedték a hajdani magyar iskolában felszedett nyelvtudásukat, és megosztották velünk azt az apáról fiúra szálló megállapítást, hogy addig volt itt jó világ, amíg itt voltak a magyarok. A Szovjetuniót minden beszélgetőpartnerünk szidni kezdte a harmadik-negyedik mondat után, témától, helyzettől függetlenül. Mindez szöges ellentétben áll a szlovákok, románok hozzáállásával, akik mindent eltörölnének, ami magyar vonatkozású. Jellemző, hogy Égermező hegyi ruszin faluban láthatóan karbantartják az egyik forrás fölé 1896-ban elhelyezett, Rákóczinak emléket állító táblát, pedig kizárólag magyar nyelvű felirat van rajta. Érdekes momentum, hogy a helyiek nagyrészt nem a hivatalos ukrán idő szerint élnek. Az aknaszlatinai sóbányába telefonon jelentkeztünk be. Kissé feszengve értünk oda, mert negyedórát késtünk, vendéglátóink meg nagyban csodálkoztak, hogy mit keresünk ott háromnegyed órával a megbeszélt időpont előtt. Mint kiderült, ők magyar idő szerint élnek és dolgoznak.
Magyar Nemzet: Néhány fotóval elkalauzol a könyv a Pruton túlra, Moldovába is. Kevesen tudják, hogy az ország fővárosa, Chisinau eredetileg magyar nevet viselt. Kisjenő helyőrségi település volt, ma viszont csak néhány frissen letelepedett magyar él ott. Milyen volt a Moldovai Köztársaság, az az ország, amelynek nagyon rossz a híre a turisták körében?
Nagy Zoltán: Valóban „felütéssel” kezdődött moldovai látogatásunk. A belépési procedúra azzal kezdődött, hogy egy bácsi egy fémcsőben végződő slaggal közelítette meg autónkat, és közölte, hogy „dezinfekcija”, azaz fertőtlenítés következik. Nem lepődtünk meg, az államilag szervezett koldulás viszonylag kulturált formájáról beszélhetünk. A bácsi körülszaladta az autót, láthatóan semmit sem szórt ki a slagból. A művelet végén nem kért pénzt, csak egy üveg sört, ha éppen akadna. A határátlépés után az ukrajnaihoz hasonlítható környezetben találtuk magunkat, annyi eltéréssel, hogy ez a szinte tudomásul sem vett vagy elfelejtett ország óriási dombos kertnek és ligeterdőnek tűnik a látogató számára, a természeti táj idilli hangulatával, mivel ipar alig található Moldova Dnyesztertől nyugatra fekvő részein. A moldvai magyarok történetéhez a régi Moldva keleti, a Prut és a Dnyeszter közötti része, azaz Besszarábia is hozzátartozott. Megkerestük a régi Orhei, vagyis Őrhely erődöt, amely a Prut folyó dupla S-szerű kanyarulatában áll, festői környezetben. Az erőd mintegy százszor száz méteres, négyzet alaprajzú volt. Jelenleg az oldalfalak vannak feltárva, és egy méter magasságban helyreállítva. A műemlék régészeti felderítése még minden bizonnyal zajlik. Megilletődöttség lett úrrá rajtunk, mint máskor is, amikor a magyar régmúlt nyomában jártunk: itt, a kelet-európai dombok között magyar katonák táborhelye felett álltunk, mintegy ezeregyszáz kilométerre Esztergomtól, Visegrádtól, Budától. A Dnyeszter innen már csak nyolc kilométer légvonalban.
Kovács László: Eljutottunk a chisinaui katolikus püspökségre is. A templom melletti hivatalban Kósa Antal helynök iránt érdeklődtünk. A titkára magyarul írt cédulát vitt be neki, és néhány perc múlva ismeretlenül is fogadott bennünket. Magyarul társalogtunk, mivel a püspök úr a Szeret-völgyi Nagypatakról elszármazott csángó ember. Szép magyar nyelven sajnálkozott, hogy nem beszéli jól a nyelvet. Tájékoztatása szerint mintegy húszezer katolikus hívő él Moldovában. Vannak közöttük magyarok, ők házasság révén kerültek ide, vagy más ok miatt a közelmúltban telepedtek le az országban. Korábban a magyar nagykövetséggel karöltve szerveztek magyar társasági esteket, amelyeken többtucatnyian vettek részt. Sajnos ez a szokás egy idő után abbamaradt. A püspök úr elmondta, hogy 1991-ben, kisjenői szolgálata megkezdése idején egyedül fogott bele a hitélet újraszervezésébe. Érzékeltük, hogy az anyanyelvét ritkán használó püspök úrnak örömet szereztünk rövid látogatásunkkal.
Magyar Nemzet: Az egyik könyv 1989 példányban készült, ez a romániai fordulat évszáma. A másikból 1703 darab jelent meg, ez pedig a Rákóczi-féle szabadságharc kitörésének dátuma. Miért ezeket a jeles számokat választották?
Kovács László: A példányszámok valóban beszélő számok, nemcsak a könyv témájára utalnak, hanem közvetve a kiadás évére is. A Kárpátalja-könyv háromszáz évvel a Rákóczi-szabadságharc kitörése után jelent meg, a Magyarok Moldvában pedig másfél évtizeddel a romániai diktatúra bukása után.