Huszonhatszor fogtak már hozzá az illegális és a törvényes bevándorlók helyzetének rendezéséhez az Európai Unió különböző országaiban. Sehol sem aratott osztatlan sikert a vállalkozás. Február elejétől Spanyolország – rövid időn belül másodszor – megpróbálja rendezni mintegy 600–800 ezer, engedély nélkül munkát vállaló külföldi sorsát. A becsült számok szerint csupán Spanyolországban több mint egymillió illegális bevándorló él.
Európába hivatalosan mintegy 1,4 millió bevándorló érkezik évente. Az engedély nélkül érkezők számát nehéz megbecsülni, egyesek a fenti szám sokszorosára, mások lényegesen kevesebbre teszik. A földrész országaiban a külföldiek aránya a hivatalos adatok szerint – amelyek pontosságában lehet kételkedni – Németországban és Hollandiában kilenc-kilenc százalék, Ausztriában 8,6, Spanyolországban 6,2, Franciaországban 5,6, Nagy-Britanniában 3,8, Olaszországban 3,4 százalék.
A robbanás azonban csak ezután következik. Ismert tény, hogy az öreg földrész tovább öregszik, s erre minél hamarabb kellene közös választ találni. Igen ám, de az Európai Unión belül a különböző megközelítések erősen eltérnek, olykor ellentmondanak egymásnak.
Észak-Európa a közelmúltban behúzta a féket: hosszú évekig tárt karokkal fogadta a bevándorlókat, de ma már megválogatja, ki léphet be. A déli államok ezzel szemben igyekeznek papírt adni a területükön élő illegális bevándorlóknak. Nagy-Britanniában a munkáspárti kormányfő, Tony Blair épp a konzervatívok egyik fő követelését tette magáévá, szigorított a bevándorlási szabályokon, és egyben kvótát vezetett be a magasan képzett munkavállalók számára, hogy azok könynyebben jussanak be az országba.
De vajon mi a gond a nagylelkű spanyol rendezési szándékkal, amely miatt a német és holland illetékesek kígyót-békát kiabálnak Madridra? Az ok egyszerű: ha ugyanis egyetlen országban munkavállalási okmányt szerez valaki, az Finnországtól egészen Portugáliáig keresztül-kasul utazgathat, és munkát vállalhat az unió egész területén. A spanyol jobboldal is úgy tartja, hogy Madrid a „papírosítással” csak új lendületet ad a külföldiek engedély nélkül történő beözönlésének. Nem véletlen, hogy a legutóbbi spanyolországi nagy rendezéskor tömegesen áramlottak Franciaországból is az illegálisan ott tartózkodók az Ibériai-félszigetre, hogy ott munkavállalási engedélyt kapjanak. Franciaország és Németország azt hangoztatja, hogy a bevándorláspolitika szuverén ügy, és ellenez minden Brüsszelnek adandó többletjogot. Ezzel szemben most kénytelen szembesülni azzal a ténnyel, hogy Madrid e kérdés eldöntését részben „magához vonja”.
Az összeurópai rendelkezések hiányáért azonban nem lehet Spanyolországot okolni. „A kormányok annyira félnek a saját országuk közvéleményétől, hogy az Európai Bizottság minden javaslatát megtorpedózzák. Gyakorlatilag a senki földjén járunk” – összegezte véleményét egy bizottsági illetékes, aki a kérdéskörrel foglalkozik. A tagállamok többsége az 1999-es első nekifutást követően kvótákat állított fel a bevándorlás szabályozására, s úgy érezte, ezzel megtalálta a gyógyírt a gondokra. Ám a valóságban ez nincs így.
Kell-e erőltetni a közös politikát, ha az nem akar megszületni? Az Európai Bizottság januárban adta ki az úgynevezett zöld könyvet, amely a törvényes bevándorlás jogharmonizációs törekvéseit tartalmazza. A bizottság arra törekszik, hogy a menedékjog megadásában megtalálja a tagországok közötti egyetértés minimumát, ám a bevándorlás kérdésköre továbbra is olyan kényes terület, amelyben nem várható megegyezés. A gazdasági bevándorlással foglalkozó közös politika annak ellenére halva született ötlet, hogy az európai államoknak 1999-ben sikerült megegyezniük az elvekben, ám a bevándorlás mikéntjéről 2001 óta nem tudnak közös nevezőre jutni a miniszterek tanácsában. Csupán a belügyminiszterek vittek dűlőre két rendelkezést: az egyik a családegyesítés, a másik a törvényesen az Európai Unió területén tartózkodó bevándoroltak kérdése. A többi témát már a kezdetektől visszaverik a szuverenitásukat fontosabbnak tartók.
*
A bevándorlási kvóta elfogadása és alkalmazása nem járna azzal, hogy egy országra rákényszerítsék valamennyi külföldi befogadását – magyarázza a zöld könyv –, mindössze a feltételeket kellene egyeztetni arra nézve, hogy milyen törvényes státussal, milyen jogok biztosításával és milyen kötelezettségek előírásával lehetne segíteni a befogadottak integrációját. A brüsszeli bizottság álláspontja szerint Európát befogadóbbá kell tenni, hogy pótolni tudjuk a meg nem született gyermekeket.
Egyes kutatók azt sürgetik, hogy az európai politikusok most, „békeidőben” készüljenek fel az előre megjósolható hatalmas népvándorlásra. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének egy évekkel ezelőtti jelentése az Európai Unióról szólva megállapítja: 2050-ig – ha semmi sem változtatja meg a jelenleg uralkodó folyamatokat – 160 milliós bevándorlóseregnek kell a térségbe érkeznie ahhoz, hogy tarthatók maradjanak az egy főre vetített gazdasági mutatók. A tanulmány szerint ekkorra az „őslakosság” fele nyugdíjaskorú lesz.
El kell dönteni, akarja-e Európa a közös nagy hazában látni a bevándorlókat. Fel vagyunk-e készülve arra, hogy a szónak minden értelmében befogadjuk a jövevényeket: iskoláztassuk, munkát adjunk nekik, védjük az egészségüket, biztosítsuk nyugdíjukat? A népesség megfiatalítása ugyanis csak a bevándorlás felgyorsulásával mehet végbe. A harmadik világ túlnépesedett országaiban ugrásra készen állnak a fiatalok, hogy bejussanak az ígéret földjére, a gazdag és adakozó Európába. Elég, ha csupán arra gondolunk, hogy a következő ötven évben megduplázódik Afrika lakossága. A bevándorlás nagymértékű engedélyezése veszélyezteti Európát – hangoztatják az egyik oldalon, amire a másik így vág vissza: az emberiség történelme mindig is a népek keveredésének története volt.
De vajon az óriási népvándorlás nem vezetne a különböző kultúrák, etnikumok és fajok összecsapásához? Valószínűleg igen. Jusson eszünkbe Hollandia példája: tavaly november elején egy bevándorló által elkövetett gyilkosság, Theo van Gogh filmrendező megölése már-már pogromokat váltott ki a „tolerancia hazájában”. Az eset következtében a kormány korábban soha nem látott mértékűre fokozta a szigort a bevándorlókkal szemben. Zárjuk le a határokat? Aligha lenne bölcs dolog, kivéve, ha a lassú halált tűznénk ki célul.
Spanyolország legalább tíz éve a bevándorlók eldorádója. A főleg latin-amerikai és észak-afrikai (gazdasági) menekültek számát 2,5–3 millióra becsülik, ezen belül az illegálisok – szerényebb számítások szerint is – meghaladják a 850 ezret. A tavaly hatalomra került szocialista Zapatero kormánya – azzal a céllal, hogy az illegális bevándorlók helyzetét is rendezze – egyértelmű változást hozott a bevándorláspolitikában. Munkavállalási engedélyt kaphatnak, ha igazolni tudják, hogy hat hónapja spanyol földön laknak, ha egy spanyol munkaadó kijelenti, hogy alkalmazza őket, és ha beszerzik hazájuk képviseletétől az erkölcsi bizonyítványukat. Az idén februártól májusig terjedő időszakban igényelhető engedéllyel legalább egy évig vállalhat munkát valaki, de szakmánként lehet eltérés (a leghosszabb meghatalmazás öt évre szól).
A spanyol kormány tehát legálissá próbálja tenni a munkát, emberibb körülmények biztosítására akarja rákényszeríteni a munkaadókat, miközben felveszi a harcot a szervezett embercsempészbandák ellen, a törvénytelen bevándorlók negyede ugyanis Spanyolország partjain át jut Európába. Ugyanakkor az sem mellékes, hogy a kabinet szeretné egészségügyijárulék-fizetővé tenni a nagyszámú törvénytelen munkást.
A spanyol törvény első látásra is több sebből vérzik. A munkaadók aligha fogják igazolni, hogy eddig illegális alkalmazottakat foglalkoztattak, mert ezzel felhívják magukra az adóhivatal figyelmét. Nagy kérdés, hogy a három hónapos haladék letelte után a vállalkozások vezetői inkább kifizetik a feketemunkásonként kirótt 60 ezer eurós büntetést, vagy egyszerűen megszabadulnak az illegális dolgozóktól. Egy rendezetlen helyzetű személynek gondot okozhat az erkölcsi bizonyítvány és a lakhelyről szóló igazolás megszerzése is. Sok esetben bizonyára nem marad más hátra, mint a hamisítás.
A spanyol szociális miniszter úgy látja, hogy az ország megrázkódtatások nélkül el tudja viselni, ha lakosságának nyolc–tíz százaléka külföldi. (A miniszter nyilván a legális bevándorlókra gondolt, ugyanis közel egy éve a borzalmas madridi robbantásokat törvénytelen marokkói bevándorlók követték el. Az elemzők az illegálisan Spanyolországban tartózkodó marokkóiak számát 200 ezerre teszik.)
Az Argentínát a közelmúltban sújtó gazdasági válság következményeként tömegével érkeznek bevándorlók az Ibériai-félszigetre a dél-amerikai országból, de jönnek ecuadoriak, kolumbiaiak, peruiak is. Persze nem maguk eszkábálta lélekvesztőn eveznek át az Atlanti-óceánon, hanem utasszállító repülőn, érvényes vízummal lépnek spanyol földre. A ladikos megközelítés az észak-afrikaiakra jellemző. Említésre érdemes még Románia, amelynek feketemunkásai igen nagy számban dolgoznak a spanyol gazdaságban.
Ha a társadalom gazdasági fejlődést akar, akkor be kell engednie a harmadik világ dolgozóit – ezt az álláspontot képviseli az olasz kormány is. Itáliában 2002-ben 635 ezer illegális bevándorló helyzetét rendezték; ez volt ez idáig Európában a legnagyobb horderejű ilyen jellegű intézkedés. Olaszországban kvóta szerint szabják meg a törvényes bevándorlók számát: az idén ez 150 ezer, s csaknem fele részük az EU tíz új tagállamából érkezhet. Az olasz jobboldal a legutóbbi parlamenti választási kampányában kiemelt helyen szerepeltette programjában az illegális bevándorlás elleni harcot. Az olaszok az Albániával között megállapodás mintájára igyekeznek a többi tengeri szomszéddal is megegyezni arról, hogy ha az adott ország szigorúbban ellenőrzi a határokat, jutalmul kvótát kap, amelyet állampolgáraival tölthet fel.
Franciaországban legutóbb 1998-ban rendezték a kérdést. A szocialista Jospin-kormány idején 130 ezer kérelmezőből 90 ezernek adták meg a tartózkodási engedélyt, ám azóta is napirenden van egy elvi vita: a köztársasági elv ugyanis nem teszi lehetővé a kvóták bevezetését, azt, hogy valakinek nemzetiségi vagy etnikai hovatartozás alapján adjanak tartózkodási, illetve munkavállalási engedélyt. Ezt a véleményt Jacques Chirac, az ország államfője is osztja. A gall elv szerint mindenki lehet francia, bármilyen a vallása, faja, nemzetisége, ám elvárják a bevándorlótól, hogy tegyen erőfeszítéseket a köztársaság kultúrájának elsajátításáért. Ilyenformán az európai államok közül Franciaországban a legerősebb a szándék a bevándorlók integrációjára.
A tabutörő Nicolas Sarkozy, aki jelenleg a jobbközép kormánypárt (UMP) feje, belügyminiszterként azon elmélkedett, hogy Franciaország miért „szenvedi el” a bevándorlást, amikor dönthetne is annak módjáról. A legutóbbi francia törvény is Sarkozy nevéhez fűződik, ám inkább az illegálisan érkezettekkel szembeni intézkedéseket összegzi. Az UMP elnöke azt szeretné, ha a gazdasági szükségszerűség, illetve a bevándorlók szakképzettsége szerint különböző időtartamra kaphatnának munkavállalási engedélyt. Eközben botrány robbant ki Franciaországban: a statisztikai hivatal mintegy 15 éve olyan bevándorlási számokat jelentet meg, amelyeknek közük sincs a valósághoz.
Németországban látványos kudarcot szenvedett a kvótapolitika. A szociáldemokrata Schröder-kormány azt a jelzést kapta a gazdasági szakemberektől, hogy a közeljövőben 75 ezer számítástechnikusra lesz szüksége az országnak. Főleg indiai és kelet-európai informatikusokat akartak magukhoz csábítani a „zöldkártya”-akcióval – öt évre szóló munkavállalási és tartózkodási engedéllyel –, ám a visszafogottan csak húszezres létszámra tervezett keretet sem sikerült feltölteniük. Ebben közrejátszhatott az is, hogy házas- vagy élettársat nem lehetett Németországba hozni. „Inkább csináljunk gyereket, mintsem hogy indiaiakat hívjunk az országba” – hangoztatták az akció ellenzői.
Az idén január 1-jétől szélesebb szakmai körben alkalmazzák a „zöldkártyát”. Az egyidejűleg zajló törvénymódosításban a szociáldemokraták – bármenynyire szerették volna is – nem tudták elfogadtatni a kereszténydemokrata ellenzékkel a kvótarendszert, ellenben azt bevették a törvénybe, hogy minden külföldi – szakképzettségtől függetlenül – bevándorolhat Németországba, ha magasan kvalifikált, és a németországihoz viszonyítva is kiemelkedő fizetéssel rendelkezik.
Az állampolgárság megszerzésében egyedülálló kezdeményezés a német nemzetiségi kódex. A mintegy nyolcmillió németországi külföldi közül négymillió – főleg török – vendégmunkás élhet a lehetőséggel, hogy németté váljon. A feltételek között szerepel, hogy meghatározott ideje ott éljen, és mondjon le más állampolgárságáról.
Nagy-Britannia az elmúlt negyed században vált emigrációs célországgá. Az 1980-as években alig néhány száz bevándorló érkezett Angliába, napjainkban csupán a menekültjogért folyamodók száma meghaladja a százezret. Az embercsempészet kiépült balkáni, kínai, török csatornákon folyik, busás bevételhez juttatva a maffiákat. Az évszázad elején viszonylag hathatós intézkedéseket hoztak a szigetországba engedély nélkül belépni szándékozók elriasztására, ám ez nem volt elég olyan botrányos esetek megelőzésére, mint a La Manche csatorna alagútján betóduló menekültek vagy a Dovernél kinyitott kamion, benne több mint ötven kínai holttestével.
Az illegálisan érkezők „vadászata” mellett London kitart multikulturális elvei mellett a bevándorláspolitika megfogalmazásakor. A brit kormánynak nem célja a különböző nemzetiségű bevándorlók integrálása: ha akarják, akkor úgyis megtalálják a beilleszkedés módját. Az angolszász országban a különböző térségből érkező vagy más-más etnikai gyökerű emberekről szólva előtérbe kerül a „közösség” megnevezés. Az egyes városrészek „elfoglalása” azonban magában hordja a gettósodás veszélyét. Nem véletlen, hogy szinte minden évben kitör kisebb faji vagy etnikai zavargás valamilyen vélt vagy valós sérelem miatt Nagy-Britannia városaiban.
A multikulturális hagyományok nagy tisztelőjének tartott szigetországban az állampolgári vizsgán ma már előnyt jelent, ha a jelölt beszél angolul. A brit társadalom történetének, berendezkedésének korlátozott ismerete hallatán a vizsgáztatókban gyakran felmerül a gyanú: a menekültek csak a brit állampolgárságot akarják megkapni.
Nagy-Britannia példája mutatja, hogy a nemkívánatos bevándorlók ellen a határok jobb ellenőrzése hozhat némi sikert. Az Európai Unió tavaly évi hárommilliárd eurót szánt a külső határok felügyel
origo.hu
Megható videó: nem bírtak a könnyeikkel Kapu Tibor volt tanárai
